Földimogyoró-allergia, szénanátha, ekcéma, gluténintolerancia, laktózérzékenység – alig van ember, aki ne szenvedne ezek valamelyikétől. Theresa MacPhail orvosi antropológus édesapja egy méhcsípéstől halt meg, úgy, hogy nem is tudta, allergiás a méhekre.
A szerzőt ez a tragikus személyes élmény késztette arra, hogy kutatni kezdjen a témában. A legfrissebb statisztikák szerint a Föld népességének 30-40 százaléka küzd valamilyen allergiával, és ez a szám ijesztő ütemben nő. MacPhail szerint mindez bizonyítja, hogy az emberi tevékenység által folyamatosan alakított környezet egyre mérgezőbb számunkra.
A szerző azt állítja, hogy az allergia az emberi sebezhetőségről szól, biológiai és társadalmi értelemben egyaránt. Könyvében átfogóan, több oldalról mutatja be a kérdést, a betegség első, 1819-es leírásától kezdve egészen az allergiásokat segítő mobilapplikációkig. Tudományos és orvosi kutatásainak eredményeit történelmi háttérrel és személyes élményanyaggal ötvözve szemléletesen és számos kérdést felvetve vázolja az allergia 21. századi megjelenési formáit.
Theresa MacPhail: Allergia – Ingerelt szervezetünk a változó világban (részlet)
Fordította: dr. Molnár Csaba
Prológus
Minden, ami irritál minket
Apám 1996. augusztus 25-én éppen New Hampshire-i kisvárosunk főutcáján hajtott végig tekintélyes négyajtós szedánjában, amivel munkanapokon – utazó ügynökként – a kuncsaftokat kereste fel. Ő és régóta meglévő barátnője, Patricia a tengerpartra igyekeztek, hogy a fövenyen töltsék a napot. Délelőtt 11 óra 20 volt, a nap már-már elérte legmagasabb pontját az égen, a hőmérséklet ennek megfelelően egyre feljebb kúszott.
Az autó ablakát letekerték, ami jellemző volt az apámra.
Szenvedélyes dohányos volt, mindig Marlboro Lightsot szívott, és ódzkodott a légkondi használatától, hacsak nem volt már tényleg farkasordító hideg. Végtére is, New England-iek lévén a legszörnyűbb időjárást is ki kellett bírnunk.
Apám kilógatta kezét a kocsi ablakán, ujjai között fityegett a meggyújtott cigaretta, alkarját az autó ajtajának meleg fémlemezén nyugtatta. A rádió egy középhullámú állomásra volt állítva, amely a Boston Red Soxszal kapcsolatos műsorokat sugárzott. Apám egyszerűen képtelen volt betelni a baseballal. Gyakorlatilag minden meccset élőben hallgatott, ha pedig éppen nem játszott a csapat, akkor a korábbi mérkőzések elemzését vagy a jövőbeliek esélylatolgatását hallgatta. Engem tizenévesként jobban érdekelt Dickens, és rajongtam a Duran Duranért, így a sportszenvedélyét – különösen a sportrádió iránti függőségét – kifejezetten idegesítőnek találtam. Általában hátul ültem, és igyekeztem az olvasásra koncentrálni, közben a vastag puhafedeles könyv mögött forgattam a szemem. Néha, csak hogy idegesítsem, az ellenfélnek szurkoltam, egészen addig a pontig, amikor apám már azzal fenyegetett, hogy lehúzódik, és kidobja egyetlen gyermekét a kocsiból.
De 1996-ban már 24 éves voltam, és azon az augusztusi vasárnapon nem voltam ott a kocsiban apámmal. Három forrásból hallottam a történtekről: az állami rendőrségtől, akik értesítettek engem mint legközelebbi hozzátartozóját, hogy meghalt; a helyi temetkezési vállalkozótól, akit felhívtam, hogy kiderítsem, hová vitték apámat, és aki emlékezett rá, hogy a kollégái arról beszéltek, milyen szokatlan állapotban volt a holttest; illetve 25 évvel később Patriciától, az apám halála utáni első beszélgetésünk alkalmával. Mégis, apám olyannyira a szokások embere volt, hogy
könnyűszerrel magam elé tudom képzelni, hogyan zajlottak az események.
Ha becsukom a szemem, látom őt, amint a kocsijában ül, a pohártartóban forró kávé hungarocellpohárban, a kezét pedig lazán a kormányon tartja.
Ahogy felnőttem, egyre feszültebbé vált vele a kapcsolatom. Amikor a szüleim elváltak, még csak két hónapos voltam, így kisgyerekkoromban csupán néhányszor láttam őt. A köztünk lévő feszültség csak erősödött anyám halála után – 1986-ban hunyt el autóbalesetben. Akkor, tizennégy évesen az indianai vidéki szülővárosomból hozzá költöztem New Hampshire egyik elővárosába. Az apámhoz fűződő viszonyomat szerettem némi eufemizmussal „elidegenedettnek” nevezni, ha bármikor meg kellett magyaráznom az új ismerősöknek és a barátaimnak, hogy mi a helyzet a családunkban. Volt egy apám, szerettem is őt; csak sohasem beszélgettem vele.
Miközben apám azon a napon vezetett, egy magányos méh éppen mindennapos pollengyűjtő tevékenységét végezte, és a röppályája véletlenül keresztezte apám nyitott kocsiablakát. A méh összezavarodott és pánikba esett, ezért megcsípte apám nyakát, közel a füléhez. Apám meglepődött ezen, de nem különösebben izgatta magát, így tovább vezetett.
Ami ezután történt, az szabad szemmel láthatatlan volt, hiszen az események ettől kezdve mikroszkopikus léptékben zajlottak tovább, apám szervezetében.
A biológia átvette az irányítást.
A méh fullánkja bejuttatta a mérgét – víz, hisztamin, feromonok, enzimek, különféle aminosavak és fehérjék keverékét – az apám nyakbőrének vékony felső rétege alatti zsírszövetbe. A nyakban rengeteg ér fut, így remek a keringése. A méreg ezért pillanatok alatt szétáradhatott apám szervezetében. Egyes immunsejtjei – hízósejtek és bazofil granulociták – azonnal felismerték a méreg bizonyos összetevőit.
Az immunsejtek, például a hízósejtek (masztociták) és a bazofil granulociták a csontvelőben termelődnek, majd a vérkeringéssel jutnak el a test minden szegletébe. Feladatuk a fertőzések és a betegségek elleni harc. Hízósejteket találhatunk a bőr alatti kötőszövetben, de a légutaink és a beleink belső rétegében, a nyirokcsomóink, idegeink és vérereink körüli szövetekben is jelen vannak. A bazofil granulociták a véráramban keringenek. Összességében tehát a hízósejtek és a bazofil sejtek a szervezet szinte minden pontján megtalálhatók. A feladatuk – drasztikusan leegyszerűsítve – az, hogy kiváltsák és felerősítsék az immunválaszt. Képzeljük el őket az immunrendszerünk karmestereiként, akik különféle fehérjék és vegyületek kibocsátása révén szabályozzák szervezetünk immunválaszát.
A méhméreg nem éppen az a természetes anyag, amire az immunrendszer különösebben jól reagál, még normális körülmények között egy allergiában nem szenvedő emberben sem.
A méhméreg természetes módon haemorrhagiát okoz, vagyis szétrobbantja a vérsejtjeinket.
Ennek ellenére a méh- és darázsmérgek a legtöbbünk számára viszonylag veszélytelenek, és csak lokális (bár fájdalmas) duzzanatot okoznak a csípés helyén. Minden ember immunsejtjei reagálnak a méregre, csakhogy apám szervezete drámaian túlzott reakciót mutatott rá, és az immunrendszerét halálos spirálba, úgynevezett anafilaxiába taszította. Az Egészségügyi Világszervezet orvosi definíciója szerint az anafilaxia „súlyos, életveszélyes szisztémás hiperszenzitivitási reakció, ami gyorsan súlyosbodó és potenciálisan életveszélyes légúti, légzési és keringési problémákkal jár”. Ez egyszerűbben fogalmazva azt jelenti, hogy az apám (anélkül, hogy tudott volna róla) allergiás volt a méhméregre, vagyis túlérzékeny volt rá, és ezt a reakciót tragikus módon nem vette elég komolyan mindaddig, amíg végül már késő volt.
Néhány héttel korábban a Walmart bevásárlóközpont parkolójában már megcsípte őt egy méh. Amikor hazament, azt mondta Patriciának, hogy nem érzi jól magát, ezért bevett néhány szem Benadrylt – ez az antihisztamin egyik jól ismert márkaneve, amit rendszeresen ajánlanak az enyhe allergiás reakciókra. Nem sokkal később jobban lett, és bár Patricia nyaggatta, hogy menjen el az orvoshoz, mert gyanította, hogy allergiás a méhcsípésre, de apám makacsul nem nagyon törődött a saját egészségével (sokat dohányzott, sok whiskey-t ivott, és túl sok oldalast evett), ezért nem fogadott szót neki.
Ha az ember többször találkozik ugyanazzal az anyaggal, a rá adott allergiás reakciója súlyosbodhat.
Amikor először csípte meg apámat a méh, talán csak egy kicsit bepirosodott a csípés helye. De a következő alkalommal az immunrendszer már emlékszik az idegen anyagra, ezért gyorsabban és hevesebben reagál rá – emiatt pedig jóval erősebb lehet az immunválasz. Az apám szervezete – bár ő erről mit sem sejtett – már felkészült arra, hogy el fogja árulni őt.
Az anafilaxia folyamata azonnal elindul, amint az antigén – ez egy flancos kifejezés bármilyen anyagra, amely immunválaszt vált ki – bejut a szervezetbe, és ott aktiválja a hízósejteket és a bazofil granulocitákat. Ezek a sejtek alig néhány másodperccel azután beindították az anafilaxia folyamatát, hogy a méh megcsípte apámat a kocsijában – kapcsolatba léptek a méreg fehérjéivel, és erre válaszul hisztamint szabadítottak fel. A hisztamin egy szerves vegyület, amit a szervezet termel, és a normális immunreakcióban is központi szerepet játszik: akkor szabadul fel, ha a sejtek megsérülnek, vagy stressz éri őket. A hisztamin hatására a vérerek kitágulnak, a faluk pedig átjárhatóbbá válik. Emiatt a fertőzések ellen harcoló immunsejtek sokkal könnyebben kijuthatnak a véráramból, és megközelíthetik az érintett terület szöveteit. A hisztamin emellett jelzésként szolgál a szomszédos sejtek számára, hogy azok is bocsássanak ki hisztamint. Vagyis a hisztamin a szervezet kémiai riasztórendszereként működik: ha beindul, akkor riasztja az egész immunrendszert, hogy lépjen akcióba. Hogy milyen hatást vált ki ez a riasztórendszer a szervezetben? A hisztamin a szerveink sejtjein lévő receptorokhoz kötődik, ezáltal gyulladást, kipirosodást, viszketést, csalánkiütést és duzzanatot okoz.
Apám szerencsétlenségére minden, ami ezután történt, már csak attól is felgyorsult, hogy ő továbbra is egyenesen ült a kocsijában, és így
a testtartása részben megakadályozta, hogy az oxigénben szegény vér visszajusson a szívébe.
Az allergia miatt ezért az egekbe szökő hisztaminszint túl gyorsan átjárhatóvá tette az érfalait, ezzel lecsökkent a vérnyomása, és még kevesebb vér jutott vissza a szívébe. Ez a folyamat időnként (és apám esetében sajnos ez volt a helyzet) szívrohamot okoz. A túlzott mennyiségű hisztamin az érrendszerében – vagyis a testét behálózó vérerek hálózatában – áramló folyadékot a szöveteibe tolta át, emiatt apám teste a nyakával együtt feldagadt. A hisztamin mindent megtesz azért, hogy az alsó légutakat megvédje az irritációt okozó belélegzett anyagoktól, ezért a hatására megvastagszik a nyálkahártya, és fokozódik a nyálkatermelés, a tüdő simaizomszövete pedig összehúzódik. Anafilaxiás sokk esetén a légutaink néhány percen belül összeszűkülnek. Az apám érzékelte, hogy mindezek a tünetek kezdenek kialakulni nála, ezért lehúzódott az út szélére, és megkérte Patriciát, hogy vezessen ő.
Patricia pánikba esett, hiszen kilométerekre voltak a legközelebbi kórháztól, ezért úgy döntött, hogy a közeli patikába hajt, hogy minél hamarabb segítséget kapjanak. Apám, immár az anyósülésben egyre nehezebben kapott levegőt, és az arca elkékült.
Néhány perccel később Patricia megállt a gyógyszertár előtt, leparkolt, majd berohant az üzletbe. Az ügyeletes gyógyszerész elmagyarázta, hogy nem adhat apámnak esetlegesen életmentő epinefrint (vagyis adrenalint), mert apámnak ezt nem írták fel receptre. Az adrenalinhormon, melyet stressz idején a mellékvesék választanak ki, segít leállítani az anafilaxiás sokkot, mert gátolja a hisztamin felszabadulását, illetve a vérerek összehúzódását – ezzel pedig utat enged a vér áramlásának. Az adrenalin hozzákötődik emellett a tüdő simaizomsejtjeinek receptoraihoz, és ellazítja őket, miáltal a légzés normalizálódhat. Amikor vészhelyzetben adrenalininjekciót adnak az embernek, sokkal nagyobb dózisban juttatják a hormont a szervezetébe, mint amennyit ilyen gyorsan termelni tudna.
De a gyógyszerész ahelyett, hogy beadta volna maga az adrenalint az apámnak, inkább hívta a mentőket.
Amikor a mentők végre megérkeztek, az ápolók intubálták az apámat, aki már nem tudott lélegezni, hiszen bedagadt nyaka és tüdeje simaizmainak összehúzódása egyaránt elzárta a légutait. De a mentőknél nem volt adrenalin, a gyógyszerész pedig továbbra is hajthatatlan volt: sajnálkozva bár, de megtagadta, hogy adrenalint adjon a mentőápolóknak, bármennyire is szüksége lett volna rá az apámnak. Bár a döntése manapság szörnyen kegyetlennek tűnhet, abban az időben megkötötték a kezét a törvények. Az 1990-es években a gyógyszerészeknek nem volt szabad adrenalint beadniuk, még vészhelyzetben sem. Ahogy teltek az értékes percek, apám testén eluralkodott a sokk, és állapota a gyulladásos kaszkád nevű utolsó fázisba lépett.
Betolták a mentőautóba, Patricia pedig föléhajolt, és azt kérte tőle, hogy pislogjon, ha még hallja őt. Apám lassan becsukta, majd kinyitotta a szemét. Patricia megszorította a kezét. Még mindig ijedt volt, de kissé megnyugodott, és reménykedett, hogy minden rendben lesz. Visszaült apám szedánjába, hogy a sürgősségire vezessen, miközben hallgatta, ahogy a mentőautó szirénája lassan elhal a távolban.
A kórházba vezető úton, bár a mentősök minden tőlük telhetőt megtettek érte, az apám szíve megállt.
James MacPhail – vérmes Boston Red Sox-szurkoló, számítógépcsip-ügynök, vietnámi veterán, Jackie Gleason-hasonmás, minden buli lelke, szerető fiú, a stand-up kabaré rajongója, a musicalek szerelmese és az apám – meghalt.
***
Miközben ehhez a könyvhöz gyűjtöttem anyagot, éppen betöltöttem a 47. évemet – annyi idős lettem, mint apám a halála idején.
Sokszor eszembe jutott szokatlan halála, mialatt szerte az országban szakértőkkel beszélgettem az allergia rejtélyéről.
A méhcsípés okozta halálos anafilaxiás reakciók hihetetlenül ritkák. Évente a felnőttek nagyjából 3 százaléka él át rovar- (méh- vagy darázs-) csípés okozta életveszélyes allergiás reakciót, de a legtöbben túlélik1. Az apám halála óta eltelt két évtizedben évente átlagosan csupán 62 amerikai halt meg rovarcsípés következtében (ez a teljes népesség 0,00000002 százaléka). Apám halála tehát egy kiugró adat volt, szerencsétlen baleset, mely örökre megváltoztatta a barátai és a családja életét.
De ahogy egyre többet megtudtam az allergiáról, annál gyakrabban töprengtem el azon, hogy Miért éppen ő? Vajon a génjeiben keresendő az ok (és így bennem is ott a hajlam), és az örökölt tulajdonságai késztették az immunrendszerét a túlzott reakcióra? Vagy a bostoni gyermekkorában őt ért környezeti hatások, esetleg az életmódja okozta a halálát? Elméletben elképzelhető, hogy az apám egyre érzékenyebbé vált (szenzitizálódott) a méhméregre, miután többször is megcsípte egy méh – akár gyermekkorában, akár kétszeri vietnámi bevetése során. De az is lehet, hogy nagyon-nagyon szerencsétlen volt, és azért halt meg, mert egy hónapon belül kétszer találkozott a méreggel. Amikor ezt írom, már befejeztem az adatgyűjtést, immár három évvel idősebb vagyok nála, és tudom, hogy nincs mód annak megállapítására, hogy pontosan mi okozta apám allergiáját –
mivel az allergia rendkívül bonyolult dolog.
Biológiai szempontból el tudom magyarázni, hogy mi zajlott le apám szervezetében, miközben utolsó pillanatait töltötte ezen a földön. Az allergia mögött húzódó biológiai folyamatok sok tekintetben a történet legegyszerűbben megérthető és elmondható részét jelentik. Az apám immunrendszere túl erősen reagált, és ez már káros volt. Görögül az anafilaxis kifejezés szó szerint „visszafelé védelmet” jelent. Az apám immunrendszere – amely a célból épült ki, hogy megvédje őt – teljes mértékben működőképes volt, csak túlérzékeny. Rosszul ismert fel egy a természetben előforduló, viszonylag ártalmatlan anyagot, és azt közvetlen fenyegetésnek vélte. Amint beindul az izgalomba jött immunrendszer reakciója, sokszor szinte lehetetlen azt leállítani. A súlyos allergiával élő embereknek azzal a paradoxonnal kell megküzdeniük, hogy az immunrendszerük olyan erős és aktív, hogy nemcsak a kórokozóktól és a parazitáktól védi őket, de a halálukat is okozhatja. Pontosan ez történt az apámmal is.
De továbbra is küzdök azzal a kérdéssel – egyszerűen fel nem foghatom –, hogy vajon mit gondolhatott és érezhetett az apám, miközben tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a saját szervezete cserben hagyja őt. Milyen rémült lehetett abban az első néhány másodpercben, amikor érezte, a torka annyira megdagad, hogy elzáródik a levegő útja, és tüdejének izmai összerándulnak, megakadályozva, hogy lélegezzen.
Milyen rémült lehetett, miközben a szíve egyre lassabban vert a mellkasában.
Milyen érzés lehet fokozatosan, mégis villámgyorsan meghalni, miközben az immunrendszerünk túlhajtja önmagát? Vajon bármikor is felfogta, mi történik vele? A legvégén, amikor leállt a szíve, volt ideje még rám gondolni, vagy a nagymamámra, esetleg a barátnőjére? Tudta-e, hogy milyen nagyon fog nekünk hiányozni?
***
Bármennyire furcsa, eredetileg nem az apám miatt kezdtem el kutatni az allergia témájában. Idővel elfogadtam a halálát, így egyre kevesebbet tépelődtem miatta. Évekig csak akkor gondoltam apám utolsó perceire, amikor a kerti asztalnál ültem, vagy átvágtam az udvaron, és meghallottam az ismerős zümmögő hangot. Már egy méh puszta megpillantásától is kalapálni kezdett a szívem, és lefagytam ott, ahol voltam. De a méhekkel és darazsakkal való véletlenszerű találkozásokon kívül alig jutott eszembe az allergia. Egészen addig, míg nem diagnosztizáltak nálam is allergiát.
2015-ben rettentően elfoglalt docensként dolgoztam, egész nap tanítanom kellett, és még egy könyvet is próbáltam írni az influenzáról. Ironikus módon folyton megbetegedtem, méghozzá súlyosan. Miután az orvosom egy éven belül már a negyedik légúti fertőzést állapította meg nálam, beutalt a fül-orr-gégészetre, mivel meg volt győződve arról, hogy valami nincs rendben az orrüregeim „csővezetékeiben”. A fül-orr-gégész meghallgatta a panaszaimat, elolvasta a leleteimet, majd belenézett az orrüregembe, és a gégémet is megtükrözte.
– Súlyosan irritálja valami – mondta, miközben továbbra is az orrüregem mélyét vizsgálta. – Sokkal jobban, mint amit egy sima fertőzés okozhat. Azt mondanám, hogy allergiás. Igazából ez a baja.
Ez a hír teljesen új volt számomra, hiszen sohasem kínzott a tüsszögés, és nem dugult be az orrom.
Nem pirosodott, nem dagadt be a szemem, nem viszkettem, nem voltak kiütéseim, sőt gyomorbántalmaim sem.
Amennyire tudtam, semmilyen allergiában nem szenvedtem. Csakhogy ott volt egy specialista, sokéves klinikai tapasztalattal, és azt mondta nekem, hogy valójában egyike vagyok a sok millió allergiában szenvedő amerikainak. És ez az allergia tette nehezebbé az egyébként is túlterhelt immunrendszerem számára, hogy megbirkózzon a szezonális vírusokkal és baktériumokkal – vagyis az igazi mikroszkopikus ellenségekkel –, amelyekkel nap mint nap találkoztam. Az immunrendszerem a rossz kiváltó ingerekre reagált, összekeverte az ártalmatlan anyagokat a veszélyesekkel, és olyan kötelességtudóan tette ezt, hogy eközben folyton megbetegedtem.
Kiderült hát, hogy mégiscsak apám lánya vagyok – hasonlóan hiperszenzitív (túlérzékeny) az immunrendszerünk –, bár azt továbbra sem tudom, hogy a méhekre is allergiás vagyok-e (de erre később még visszatérek). A következő hónapok alatt lassan megbékéltem az allergiám okozta állandó rejtélyekkel és frusztrációkkal, és kezdtem magamra allergiás betegként tekinteni. Csak az a tudat nyugtatott meg kissé, hogy nem voltam egyedül. Távolról sem. Amint meglepetésszerű diagnózisomat megosztottam másokkal, sok ismerősöm kezdett mesélni a saját étel-, bőr- és légzőszervi allergiájáról. Hirtelen úgy tűnt, minden ismerősömnek van valamilyen allergiás betegsége – csak eddig nyíltan nem beszéltek róla.
És ekkor tudatosodott bennem, hogy az allergia sokkal nagyobb probléma annál, mint azt korábban képzeltem.
1 David B. K. Golden: „Insect Allergy” in: Robyn E. O’Hehir – Stephen T. Holgate – Aziz Sheikh (szerk.): Middleton’s Allergy Essentials. Elsevier, Amszterdam, 2017, 377.
Nyitókép: SD Studio / Park Kiadó