Wolf Haas: Jöjj, édes halál!, Scolar kiadó, Ford.: Bán Zoltán András, 2010
Első fejezet
Hát most már megint mi történt. De ha egy nap így kezdődik, az később csakis rosszabb lehet. Na most nem lenne szerencsés, ha ez valahogy babonásan hangzana. Mert én bizonyosan nem tartozom azok közé, akik rettegni kezdenek, ha egy fekete macska átfut előttük az úton. Vagy elszáguld előtted egy mentőautó, te meg azonnal hányod magadra a keresztet, nehogy te légy a következő paciens, akit százezer szeletkére hasít a komputertomográf. És hát hogy péntek tizenharmadika, az most szóba se jön. Mert hétfő huszonharmadika volt, amikor a kis Ettore Sulzenbacher a Pötzleinsdorfer Strasse közepén feküdt, és úgy zokogott, hogy az meglágyította volna még a köveket is. Amikor a Sulzenbacher anyuka megtalálta, ele - in te azt hitte, már megint rájött a szokásos nyafoghatnék a keresztneve miatt, amelyet ez az anyuka a kisfiának hét évvel ezelőtt adott. De aztán meglátta a kétségbeesés okát. Mert a vinnyogó Ettore mellett a kisfiú macskája, a Ningnong hevert holtan. Egy kék fénnyel és szirénával száguldó mentő - autó passzírozta az aszfaltba a Ningnongot. De amikor az Ettore felfedezte a halott macskát, a mentő már árkon-bokron túl volt. Olyan tempóban döngetett végig a Pötzleinsdorfer Strassén, hogy tiszta szerencsének nevezhető, hogy a fekete Ningnong maradt az egyetlen áldozat a betonon. De itt már nem segített semmiféle zokogás. A macska odavolt. És most már csak azt nem tudom, vajon több, avagy kevesebb szerencsét hoz, ha elgázolod azt a fekete macskát, amelyik átfut előtted az úton. A mentős Manfred Grossnak mindenesetre semmi ilyesmi nem fordult meg a fejében. Olyan tépésben volt, hogy észre sem vette, amikor fekete omletté vasalta a Ningnongot. És most ráadásul még sietnie is kellett, hogy a következő kereszteződésnél elérje a piros lámpát. Mert a mentősöknél manapság divatba jött, hogy együtt számolják, hogy bevetéskor hány piroson mentek keresztül. Egy kicsit amolyan rekordhajhászás ez, ahogy mostanság minden téren tapasztalható. De egyet azért tudnod kell. A törvényhozó nem engedélyezi, hogy a mentő pirosnál átmenjen a kereszteződésen. Az emberek azt hiszik, hogy engedélyezi, mert olyan gyakran látják, amint egy mentő kék fénnyel és szirénával átdübörög a piroson.
De voltaképpen ez tilos. A piros az piros, és tilos. Még a mentőnek is. Még a Manfred Grossnak is, akit a kollegái csak Bimbónak hívtak. Nem tudom, honnan jött ez a becenév, de feltételezem, hogy játszott némi szerepet benne a Manfred kidülledt szeme és vörös orángutánnyaka. És a Bundesliga-frizurája csak fokozta a bimbóságát, mi sem természetesebb. De a Bimbo a maga 28 évével már egy kicsit kopaszodni kezdett, és az egyik ápolónő, aki korábban fodrásznő volt, potom 190 schillingért beondolálta a Bimbo kis fürtjeit – egy hajfátyol, gyakorlatilag. De azért érdekes. Mert minél kevesebb haj volt a fején, annál nagyobb és erősebb lett a bajsza. Egy szó, mint száz, a piros lámpa tilos. És hát ezért a Bimbo csak még jobban belehúzott a kereszteződésnél. Mert ez amolyan protestáló hit a mentősök részéről. Mármint a törvényhozó ellen. Mert szóval, figyelj, amikor te naponta az életedet kockáztatod mások életéért, hogy még idejében felkapd őket az utcán, mielőtt a keselyű lecsap rájuk, akkor már mindjárt azt hiszed, hogy a törvényhozó támogat téged? Vagy azt hiszed, hogy egy köszönő szócska elhagyja a törvényes ajkát? Vagy netán megengedélyezi, hogy áthajts a piroson? Felejtsd el, öreg. A törvényhozó csak még egy követ hengerít az utadba. És nem engedélyezi meg, hogy áthajts a piroson. Tisztán jogilag nézve. De tisztán praktikusan nézve már egészen más a tészta. Mert a Ningnong amúgy istenigazából még az aszfaltba sem harapott, amikor a Bimbo Gross már a következő kereszteződésnél söpört át a piroson. Mert egyet azért nem szabad elfelejtened. Mármint azt, hogy a Bimbónak a kollegáival volt egy fogadása néhanap. Afféle kis játék az egész. És hát miért is ne lehetne egy kicsit megfűszerezni a dolgos hétköznapokat? Egy mentősnek éppen eleget kell lejsztolnia, és én meg erre azt mondom, nehogy már sajnáljunk egy kis szórakozást tőle, még ha az talán – tisztán törvényhozóilag nézve – nem is felel meg tökéletesen a paragrafus betűinek. De most figyelj, hogy megy ez: ha a rádión jön egy bevetési parancs, akkor a Bimbo felüvölt: „öt!” vagy „nyolc!”, vagy felőlem legyen akár „három!”, mindig a pillanatnyi helyzete szerint. És ez azt jelenti, hány perc kell a Bimbónak, hogy elérje a baleset helyszínét. És ha erre a mellette ülő szanitéc azt feleli: „több”, akkor az azt jelenti, hogy állja a fogadást. És ha a Bimbónak több időre volt szüksége, akkor a mentős kap egy százast a Bimbótól, ellenkező esetben viszont ő fizet egy százast a Bimbónak. De hát mivel a Bimbo szinte mindig nyert, a szanitécek egyre ritkábban fogadtak vele.
Most meg erre a Bimbo egészen hajmeresztő időket kínált, hogy persze mégis ráharapjanak a kocsikísérők. És akkor aztán a Bimbónak repesztenie kellett, mi sem természetesebb. Most, teszem azt: Südtirolerplatz–Taborstrasse, nyolc perc csúcsforgalomban. Tisztára öngyilkos kommandó, és minden kocsikísérő, aki egyszer végigcsinál ilyesmit, esküdözik, hogy soha az életben nem fogad többé a Bimbóval, nem azért, mert félti a százasát, hanem mert félti a maga puszta kocsikísérői életét. A kocsikísérő szanitéc ezen a napon a Hansi Munz volt. Hétfőn – hát ezt a napot a Hansi soha életében nem fogja elfelejteni. Nem azért, mert a Bimbo pokoli tempóban zúdult le a kilométer hosszú Gersthofer Strassén, hanem mert – na, de legalább te ne rohanj, várj még egy kicsit! Szóval a Bimbo kék fénnyel és szirénával, kamikazesebességgel száguldott a kórház felé, de nem azért, mintha a Hansi Munz fogadott volna vele. Mert a Hansi Munz olyan egy nyársat nyelt kispolgár volt, hogy soha egy lyukas vasat nem kockáztatott volna. Hanem azért, mert a Bimbónak egy donormájat kellett megszereznie a Bécsi Közkórházból.
– Milka! – üvölt fel egyszer csak a Hansi Munz, amikor a Bimbo éppen kilóhússzal tép a Währinger Strassén.
– Milka! Mert többet nem tudott kipréselni magából, amikor látta, hogy a Milka teherautója a Spar előtt áll, miközben a Bimbo fékezés nélkül száguld a milkás teherautó felé. És jóllehet a Hansi Munz pontosan tudta, hogy a Bimbo milyen érzékeny, ha neki egy kocsikísérő beleugat valamibe, a Hansi Munz most mégsem tudta visszafogni magát, és figyelmeztetni akarta a Bimbót. De a sokktól egy milkányinál több se jött ki belőle, talán mert még gyerekkorából ismerte. Mármint a csokit. És most, akár hiszed, akár nem: a Bimbo se bele nem rohant a milkás teherautóba, se balra nem rántotta a kormányt az utolsó pillanatban, és plusz még fékezés nélkül ráadásul. Hanem széles vigyorral jobbra rántotta a kormányt, vagyis hát a milkás kocsi és a Spar között feldöfött a járdára. Na, most: ha a mentőautó nagyjából két méter széles, akkor a milkás teherautó és a Spar között talán kétszáz centiméter ha volt, több bizonyosan nem, és most a Hansi Munz pontosan érezte, amint a jobb és a bal válláról egy kicsit lehorzsolódik a bőr, szóval testileg mintegy nagyon együtt élt az autó lakkozásával.
