George R. R. Martin újraszerkesztette a történelmet

Gyilkos az álom szívében

croyd gyermekkora tovaszállt, miután elaludt a fekete lap első napján. Majdnem négy hét telt el, mire felébredt, és addigra ugyanúgy megváltozott, mint a világ körülötte. Tizenöt centivel magasabb lett, sokkal erősebb, mint azt emberileg elképzelhetőnek tartotta, és puha, vörös szőr borította testét, de nem csak erről volt szó. Miközben a fürdőszobatükörben vizsgálta magát, arra is hamar rájött, hogy szőrzete különleges tulajdonságokkal rendelkezik. Megijedt saját kinézetétől, azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire vörös. A szőrszálak azonnal fakulni kezdtek, halvány szőkére változtak, miközben Croyd kellemetlennek egyáltalán nem nevezhető, csiklandós bizsergést érzett az egész testén.

Felébredt a kíváncsisága. Most azt kívánta, legyen inkább zöld, és a szőrzet engedelmeskedett. Ismét jött az a furcsa érzés, mintha enyhe vibrálás futott volna végig rajta. Aztán feketét akart, és fekete lett. Majd újra szőke, de ezúttal nem állt meg a halvány árnyalatnál. Fakóbb, még fakóbb… krétafehér, albínó. Még tovább… mi lehet a határ? A körvonalai elhalványodtak. A tükörben, egyre bizonytalanabb kontúrja mögött már látta a csempézett falat. Még egy kicsit…

Eltűnt.

Kezét az arca elé emelte, de nem látott semmit. Felkapta nedves törülközőjét, és a melléhez szorította. Az is átlátszóvá vált, bár érezte nyirkos érintését.

Akaratával visszaváltozott világos szőkévé – ez tűnt társadalmilag a legelfogadhatóbbnak. Aztán bepréselte magát korábban bőnek számító farmernadrágjába, és felvett egy zöld flanelinget, melyet nem tudott végig begombolni. A nadrág szára ezúttal csak a sípcsontjáig ért. Halkan, mezítláb lelopózott a lépcsőn, és kisurrant a konyhába. Rettenetesen éhes volt. A folyosói óra szerint hajnali három felé járt. Benézett anyjához és két testvéréhez, de nem zavarta meg az alvásukat.

A kenyeres dobozban egy fél cipó várta, darabokra szaggatta, hatalmas falatokat tömött a szájába, alig rágott, csak nyelt. Egyszer még az ujjába is beleharapott, de ez sem lassította le. A hűtőben talált egy darab húst és egy sajtot, azokat is megette, majd elöblítette egy liter tejjel. A tálalón lévő két almát befalta, miközben átkutatta a szekrényeket. Egy doboz kétszersült. Elmajszolta keresés közben. Hat süti. Egyben nyelte le őket. Fél üveg mogyoróvaj. Kanállal esett neki.

Ennyi. Nem talált semmi mást, de továbbra is mardosta az éhség.

Ekkor döbbent rá, mit tett. A házban nem maradt több ennivaló. Eszébe jutott az az őrült délután, amikor hazatért az iskolából. Mi van, ha élelmiszerhiány van? Ha fejadagra osztják az ételt? És ő most megette mindenkiét.

Szereznie kellett ennivalót, nem csak magának, a többieknek is. Visszament a nappaliba, és kinézett az ablakon. Az utca üres volt. Eszébe jutott, hogy szükségállapotot rendeltek el aznap, amikor hazafelé tartott az iskolából – mennyi ideje is? Egyáltalán, milyen hosszú ideig aludt? Úgy érezte, nagyon sokáig.

Kinyitotta a bejárati ajtót, megcsapta az éjszaka hűvöse. A kevés épen maradt utcai lámpa egyikének fénye átszüremlett egy közeli fa csupasz ágai közt. A zavargás napján még látott néhány levelet az útszéli fákon. Felkapta a tartalék kulcsot az asztalról, kilépett a házból, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Várakozásával ellentétben a lépcsőt nem érezte különösebben hidegnek csupasz lábával.

Megállt, visszahúzódott az árnyékba. Ijesztő érzés volt, nem tudta, mi vár rá odakint.

Felemelte mindkét kezét, és előrenyújtotta a lámpa-fénybe.

– Halványabb, halványabb, halványabb…

Fokozatosan elhalványultak, amíg a fény át nem hatolt rajtuk. Nem állította le a folyamatot. Az egész teste bizsergett.

Amikor már nem látta a kezeit, lenézett. Mindene eltűnt, csak a bizsergés maradt.

Sietve végigvonult az utcán, hatalmas energiát érzett magában. A különös, fára emlékeztető lény eltűnt a szomszédos tömb elől. Az utcákon nem volt forgalom, a csatornákat viszont eltömítette a szemét, és szinte minden parkoló autón látott valamilyen sérülést. Úgy tűnt, mindegyik épületen van legalább egy ablak, amit kartonnal vagy farostlemezzel fedtek be. Az út menti fák némelyikéből csupán szétforgácsolódott csonkok maradtak, és a sarki fém jelzőtábla rúdja a földig lehajlott. Fürgén lépdelt, maga is meglepődött haladása gyorsaságán, és amikor odaért az iskolához, látta, hogy az épület sértetlen maradt, eltekintve néhány betört ablaktól. Nem állt meg.

Három vegyesboltot is talált, de mindegyiket bedeszkázták, az ajtón „TOVÁBBI INTÉZKEDÉSIG ZÁRVA” feliratú tábla lógott. A harmadikba betört. A deszkák nem sok ellenállást tanúsítottak megnövekedett erejével szemben. Megtalálta a kapcsolót, felkattintotta, de csupán néhány másodpercre. Az egész hely romokban hevert, alaposan kifosztották.

Folytatta útját, több kiégett épületet is érintett. Az egyikből hangokat hallott – mély morgást és vékony csiripelést. Néhány pillanat múlva éles fény villant, majd sikoly harsant. Ezzel egy időben a téglafal egy része a járdára dőlt Croyd háta mögött. Nem látta értelmét közelebb menni. Időnként a csatornarácsok alól is hangok szüremlettek fel.

Kilométereket sétált aznap éjjel, és csak a Times Square közelében jött rá, hogy követik. Először azt hitte, csupán egy nagyobb kutya baktat ugyanabba az irányba, amerre ő. Ám amikor közelebb jött, és felismerte rajta az emberi vonásokat, megállt, és szembefordult vele. Az állat háromméternyire tőle leült, és egy darabig csak méregette.

– Te is egy vagy közülük – morogta végül.

– Te látsz?

– Nem. Érzem a szagod.

– Mit akarsz?

– Ételt.

– Én is.

– Megmutatom, hol találsz. Részesedésért.

– Rendben, mutasd az utat.

A lény elvezette egy kötéllel körülkerített területhez, ahol a hadsereg teherautói parkoltak. Croyd tízet számolt meg. Egyenruhás alakok járkáltak körülöttük.

– Mi ez itt? – kérdezte Croyd.

– Később beszélünk. A bal oldali négy autóban élelem van.

Nem okozott gondot behatolni a területre, felmászni az egyik teherautó platójára, felnyalábolni néhány csomagot, és észrevétlenül távozni. Ő és a kutyaember két háztömbnyit visszahúzódtak. Croyd ott láthatóvá vált, és nekiálltak falatozni.

Új ismerőse – Bentleynek hívta magát – beszámolt neki a Rakétakölyök halálát követő hetek eseményeiről. Croyd most hallott először a Jersey-be tartó menekülthullámról, a zavargásokról, a szükségállapotról, a takisiakról, valamint a vírusfertőzés tízezer halottjáról. És az átalakult túlélőkről – a szerencsésekről és a balszerencsésekről.

– Te szerencsés vagy – fejezte be Bentley.

– Nem érzem magam annak.

– Legalább ember maradtál.

– Szóval, találkoztál már ezzel a Dr. Tachionnal?

– Még nem, piszkosul elfoglalt. De fogok.

– Nekem is kellene.

– Talán.

– Hogyhogy „talán”?

– Miért akarnál megváltozni? Neked sikerült. Bármit akarsz, megszerezheted.

– Úgy érted, ellophatom?

– Kemény idők járnak. Úgy boldogulsz, ahogy tudsz.

– Lehet.

– Tudok rád való ruhákat.

– Hol?

– Egysaroknyira.

– Menjünk.

Croyd könnyedén behatolt a Bentley által mutatott ruhaüzlet raktárába. Utána ismét láthatatlanná vált, és szerzett még egy adag ennivalót. Bentley csatlakozott hozzá, amikor hazaindult.

– Nem gond, ha elkísérlek?

– Dehogy.

– Szeretném látni, hol laksz. Jó sok hasznos holmit tudok mutatni.

– Valóban?

– Szükségem van egy barátra, aki ellát élelemmel. Mit gondolsz, összedolgozhatnánk?

– Hogyne.

♦

Az elkövetkező napokban Croyd lett a család beszerzője. Testvérei nem kérdezték meg, honnan kerít ilyen játszi könnyedséggel ennivalót és pénzt éjszakai kiruccanásai során. Anyja sem kíváncsiskodott, őt egyébként is lefoglalta a férje halála miatti gyász. Bentley – aki valahol a környéken aludt – lett a kalauza és mentora ezekben a vállalkozásokban, illetve a bizalmasa egyéb ügyekben.

– Talán meg kéne látogatnom a doktort, akit említettél. – Croyd a földre eresztette a raktárból elhozott konzervekkel telerakott zsákot, és letelepedett rá.

– Tachiont? – Bentley kutyához egyáltalán nem illő módon vakargatta magát.

– Aha.

– Mi a baj?

– Nem tudok aludni. Öt napja ébredtem fel, és azóta nem aludtam.

– És? Mi ezzel a gond? Több időd jut az elintéznivalókra.

– De kezdek fáradni, és még mindig nem tudok aludni.

– Idővel majd hozzászoksz, emiatt nem érdemes Tachiont nyaggatni. Meg aztán, ha el is vállalja a kezelésed, az esélyed legfeljebb egy a háromhoz vagy négyhez.

– Honnan tudod?

– Jártam nála.

– Ó.

Croyd megevett egy almát.

– Megpróbálkozol vele? – kérdezte egy idő után.

– Ha sikerül összeszednem a bátorságom – felelte Bentley. – Ki akarja kutyaként leélni az életét? Ráadásul nem is túl jó kutyaként. Erről jut eszembe, ha találunk egy kisállat-kereskedést, szerezhetnél nekem egy bolhanyakörvet.

– Nem probléma. Azon töprengek… hogy ha elalszom, megint olyan hosszú ideig fogok aludni, mint legutóbb?

Bentley megpróbált vállat vonni, de egy idő után feladta.

– Ki tudja?

– Ki fog akkor gondoskodni a családomról? És rólad?

– Értelek. Ha egy éjszaka nem jössz ki, egy ideig majd várok rád, aztán elmegyek, és megpróbálkozom a gyógymóddal. Ami a családodat illeti, nem árt, ha felhalmozol nekik némi pénzt. Egyszer rendeződni fognak a dolgok, és a pénz mindig jól jön.

– Igazad van.

– Piszkosul erős vagy. Mit gondolsz, fel tudnál tépni egy széfet?

– Talán. Nem tudom.

– Hazafelé menet megpróbálkozhatnánk eggyel. Tudok egy jó helyet.

– Oké.

– És bolhairtót is kell szereznünk.

♥

Reggel, olvasás és evés közben rátört az ásításroham. Amikor felállt, korábban nem tapasztalt, ólmos fáradtságot érzett a végtagjaiban. Felsietett a lépcsőn, és benyitott Carl szobájába. Addig rázta bátyját, amíg fel nem ébredt.

– Mifrancvan, Croyd? – motyogta kábán.

– Álmos vagyok.

– Akkor feküdj le.

– Rég nem aludtam. Lehet, hogy megint sokáig ki leszek ütve.

– Ó.

– Ha ez történne, itt van egy kis pénz, vigyázz a többiekre.

Kihúzta Carl öltözőszekrényének felső fiókját, és betömködött néhány köteg bankót a zoknik alá.

– Uhh, Croyd… honnan van ez a sok pénz?

– Nem a te dolgod. Aludj tovább.

Visszament a szobájába, levetkőzött, és bemászott az ágyba. Nagyon fázott.

♣

Amikor felébredt, dér borította az ablaktáblákat. Kinézett, havas utcákat látott az ólomszín ég alatt. Párkányon nyugvó keze széles volt, és napbarnított, az ujjai rövidek és vaskosak.

A fürdőszoba tükrébe pillantva megállapította, hogy körülbelül százhatvanöt centi magas lehet, erőteljes testalkattal, sötét hajjal és szemmel… valamint egy kemény, forradásra emlékeztető kitüremkedéssel, amely végighúzódott lába elül-ső és karja külső részén, majd végig a vállán, le a hátán, és végül fel a nyakáig. Újabb tizenöt percébe került, mire rájött, hogy képes keze hőmérsékletét addig emelni, amíg az ujjai közt tartott törülköző meggyulladt. Innen már hamar jött a felfedezés: bármelyik testrészével hőt tud termelni. A végén már az egész teste izzott. Utána volt egy kis lelkifurdalása a linóleumba égetett lábnyom és a kilyukadt rongyszőnyeg miatt.

Ezúttal rengeteg ennivalót talált a konyhában, és több mint egy órán át egyfolytában evett, mire csillapodott az éhsége. Most melegítőt vett fel – úgy válogatta össze ruhatárát, hogy öltözködésével tudja követni az alvási periódusok alatt végbemenő alakváltásokat.

Ezúttal nem kellett élelmet szereznie. A vírus elszabadulása miatt bekövetkező rengeteg haláleset miatt hatalmas felhasználatlan készletek keletkeztek a helyi raktárakban, és a boltok is újra kinyitottak, a kereskedés a megszokott módon folytatódott.

Anyja leginkább a templomban időzött, Carl és Claudia visszamentek a nemrég újra megnyílt iskolába. Croyd tisztában volt vele, hogy ő maga nem követheti a példájukat. A pénz még kitartott, de tekintve, hogy most kilenc nappal tovább aludt, mint előző alkalommal, úgy érezte, nem ártana szert tenni némi tartalékra. Vajon fel tudja hevíteni annyira a kezét, hogy átégessen vele egy széfet? Az előző feltörése komoly nehézséget okozott – igazából majdnem feladta –, pedig Bentley biztosította róla, hogy az csak egy „konzervdoboz”. Kiment az utcára, és egy galvanizált csövön gyakorolt.

Megpróbált mindent gondosan kitervelni, de nem jól mérte fel a helyzetet. Azon a héten nyolc széfet tört fel, mire sikerült némi pénzt szereznie. Többnyire csak papírokat talált bennük. Tudta, hogy néhány riasztót is működésbe hozott, és ez feszültté tette; remélte, hogy alvás közben az ujjlenyomata is megváltozott. Olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott, és reménykedett Bentley visszatérésében. Úgy gondolta, a kutyaember tudná, mi a teendő. Több alkalommal is célzott rá, hogy civil foglalkozása nem éppen a törvényes pályán mozgott.

A napok sokkal gyorsabban teltek, mint szerette volna. Vásárolt egy nagy, mindenre használható tárolószekrényt. Éjszakánként az utcákat járta, figyelte a sérülések megmaradt nyomait és az újjáépítés menetét. Begyűjtötte a híreket a városról, a világról. Nem volt nehéz hinnie a világűrből érkezett látogatóban, amikor körös-körül mindenhol ott látta a vírusfertőzés nyomait. Megkérdezett egy kopasz, úszóhártyás kezű férfit, merre találja Dr. Tachiont. Kapott egy címet és egy telefonszámot. Betette a tárcájába, de nem látogatta meg, és nem is telefonált. Mi van, ha a doktor megvizsgálja, közli vele, hogy nincs semmi gond, és meggyógyítja? Jelen pillanatban egyik családtagja sem volt keresőképes.

Eljött a nap, amikor ismét fokozódott az étvágya – úgy vélte, ez az egyik jele, hogy a teste készen áll az újabb átalakulásra. Ezúttal már sokkal alaposabban megfigyelte a tüneteket, hátha később még hasznát veszi az információknak. Eltelt majdnem egy teljes nap, mire megérkezett a hidegrázás és az álmosság. Hagyott egy üzenetet, amiben jó éjt kívánt a többieknek, mert éppen senki sem volt otthon. Gondosan bezárta a hálószobája ajtaját, mert megtudta, hogy a többiek alvás közben rendszeresen ellenőrizték, sőt egy alkalommal még orvost is hívtak – egy nőt, aki miután tudomást szerzett a körülményekről, bölcs módon csupán annyit tanácsolt, hogy hagyják aludni. Azt is javasolta, hogy ha felébredt, látogassák meg vele Dr. Tachiont, de az anyja valahová elkeverte a papírt az információkkal. Mrs. Crenson mostanában meglehetősen szórakozott volt.

Újra álmodott – valamiért tudta, hogy nem először történik meg –, és ez volt az első alkalom, hogy emlékezett is rá: ugyanolyan nyugtalanságot érzett, mint azon a napon, amikor hazatért az iskolából. Egy üres, alkonyati utcán sétált végig. Mozgást érzékelt a háta mögül, megfordult, és hátranézett. Emberek bukkantak elő a kapubejárókból, az ablakokból, az autókból, a csatornanyílásokból, és mindegyik őt nézte, miközben lassan lépdeltek felé. Folytatta az útját, és mintha egy hatalmas sóhajt hallott volna. Amikor újra visszanézett, az emberek már fenyegetően közeledtek, arcukat eltorzította a gyűlölet. Futásnak eredt, mert biztos volt benne, hogy el akarják pusztítani. Üldözőbe vették…

♠

Amikor felébredt, ijesztően festett, és nem rendelkezett semmiféle emberfeletti képességgel. Teljesen csupasz volt, ormánya nőtt, és testét szürkészöld pikkelyek borították; megnyúlt ujjai kaptak egy extra ízületet, keskeny vágású szeme sárgán izzott; combja és dereka sajgott, mintha túlságosan sokáig ült volna merev tartásban. Sokkal kényelmesebben tudott négykézláb mozogni. Amikor hangos panaszkodásba kezdett kinézete miatt, sziszegő hangok törtek elő a torkából.

Kora este volt, hangokat hallott odalentről. Kinyitotta az ajtót, és lekiabált, Carl és Claudia azonnal felsiettek hozzá. Az ajtót addigra résnyire csukta, és elrejtőzött mögé.

– Croyd! Minden rendben? – érdeklődött Carl.

– Igen és nem – sziszegte. – Rendben leszek, de most nagyon éhes vagyok. Hozz ennivalót, sokat!

– Mi a baj? – kérdezte Claudia. – Miért nem jössz ki?

– Később! Később beszélünk. Most adjatok enni!

Nem volt hajlandó elhagyni a szobáját, és nem engedte, hogy a családtagjai lássák. Ők hoztak neki ennivalót, újságokat, híreket. Állandóan a rádiót hallgatta, miközben négykézlábra ereszkedve járkált fel-alá az apró helyiségben. Ezúttal már várta az alvást ahelyett, hogy félt volna tőle. Visszafeküdt az ágyra, hátha úgy előbb érkezik, de a hét jó része eltelt, mire sikerült álomba merülnie.

A következő alkalommal több mint száznyolcvan centi magas, sötét hajú, karcsú, jóképű férfiként ébredt fel. Ugyanolyan erősnek érezte magát, mint a korábbi alkalmakkor, de egy idő után meg kellett állapítania, hogy semmiféle különleges képességgel sem bír – egészen addig, amíg a konyhába menet el nem csúszott a lépcsőn, és lebegéssel meg nem óvta magát a sérüléstől.

Később talált egy üzenetet az ajtaján, Claudia kézírásával. Egy telefonszám volt rajta, amin el tudja érni Bentleyt. Betette a tárcájába. Előbb egy másik hívást kellett elintéznie.

♦

Dr. Tachion halvány mosollyal nézett fel rá.

– Lehetne rosszabb is – közölte.

Croydot már-már mulattatta a megállapítás.

– Hogyan? – kérdezte.

– Húzhatott volna jokert.

– És helyette mit húztam?

– Eddig ön az egyik legérdekesebb esetem. Mindenki másnál a vírus befutotta a maga pályáját, és a végén vagy megölte az áldozatot, vagy megváltoztatta… jó vagy rossz irányban. Magánál azonban… leginkább talán az egyik földi betegséghez, a maláriához hasonlítanám. Úgy tűnik, a vírus bizonyos időközönként újrafertőzi önt.

– Egyszer már húztam jokert.

– Igen, és újra megtörténhet. Ám mindenki mással ellentétben magának csupán annyit kell tennie, hogy vár. Egyszerűen kialussza.

– Nem akarok még egyszer szörnyeteg lenni. Lehetne ezen valahogy változtatni?

– Attól tartok, nem. Ez része a tünetcsoportnak. Csak az egészet egyben próbálhatom meggyógyítani.

– És a gyógyulás esélye egy a háromhoz vagy négyhez?

– Ezt ki mondta?

– Egy Bentley nevű joker. Úgy néz ki, mint egy kutya.

– Bentley az egyik sikertörténetem. Visszaváltozott eredeti alakjába. Igazság szerint nemrég távozott.

– Valóban? Jó tudni, hogy valakinek sikerült.

Tachion elfordította a fejét.

– Igen – felelte pillanatnyi hallgatás után.

– Mondjon meg nekem valamit.

– Igen?

– Ha csak akkor változom át, amikor alszom, akkor az ébren maradással elodázhatom az átalakulást, igaz?

– Értem, mire akar kilyukadni. Igen, a stimuláló szerek működhetnek egy darabig. Ha valahol odakint érzi meg a változást, néhány csésze kávé koffeinjével kihúzhatja addig, amíg hazaér.

– Nincs valami erősebb? Valami, ami hosszabb ideig hat?

– De igen, vannak nagyon erős stimulánsok, például az amfetaminok. De veszélyes lehet őket nagy dózisban vagy sokáig szedni.

– Milyen értelemben veszélyes?

– Idegesség, ingerültség, agresszivitás. Később toxikus pszichózis, tévképzetek, hallucinációk, paranoia.

– Őrület?

– Az is.

– De maga meg tudna állítani, ha túlságosan közel kerülnék hozzá, igaz?

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Nem akarok újra szörnyeteg lenni, vagy… Ugyan nem mondta, de nem lehetséges, hogy az egyik kóma során egyszerűen meghalok?

– Nem zárhatjuk ki, ez egy komisz vírus. De maga már több támadást is átvészelt, ami miatt hajlamos vagyok azt hinni, hogy a teste nagyon jól tudja, mit tesz. Én emiatt nem aggódnék…

– Engem inkább a joker rész aggaszt.

– Ezzel a lehetőséggel együtt kell élnie.

– Rendben. Köszönöm, doktor.

– Örülnék, ha ellátogatna hozzám a Mount Sinai kórházba, amikor legközelebb érzi az alvás közeledtét. Szeretném megvizsgálni a folyamatot.

– Inkább nem tenném.

Tachion bólintott.

– Esetleg rögtön ébredés után…?

– Talán. – Croyd kezet rázott az orvossal. – És doktor… hogyan kell betűzni az „amfetamin”-t?

♥

Croyd később megállt Sarzannóék lakásánál, mert nem látta Joe-t a szeptemberi nap óta, amikor együtt mentek haza az iskolából – az utóbbi időben a létfenntartáshoz szükséges pénz előteremtése miatt nem sok szabadideje maradt.

Mrs. Sarzanno a résnyire nyitott ajtó mögül meredt rá. Azután sem engedte beljebb, hogy azonosította magát, és megpróbált magyarázatot adni megváltozott külsejére.

– Az én Joe-m is átalakult – szólalt meg végül.

– Uh, és… hogyan?

– Átalakult. Ez minden. Megváltozott. Menj el!

Becsukta az ajtót.

Croyd újra kopogott, de nem történt semmi.

Utána beült egy étterembe, és megevett három steaket, mert nem akadt jobb dolga.

♣

Croyd a rókaképű, sötét hajú, ideges tekintetű Bentleyt tanulmányozva úgy érezte, a férfi előző átalakulásával nem is került olyan messze valódi természetétől. Bentley is némán nézte őt néhány másodpercig, csak utána szólalt meg:

– Tényleg te vagy az, Croyd?

– Aha.

– Gyere be! Ülj le, igyál egy sört! Rengeteg mindenről kell beszélnünk!

Oldalra húzódott, hogy Croyd be tudjon lépni a gazdagon berendezett lakásba.

– Meggyógyultam, és visszatértem az életbe. Pocsékul megy az üzlet manapság. Mi a helyzet veled?

Croyd elmesélte neki eddigi átváltozásait, a megtapasztalt képességeket, illetve látogatását Tachionnál. Egyedül a valódi életkorát nem árulta el, mivel az összes átalakulás után felnőtt külsőt kapott. Attól tartott, Bentley nem bízna benne annyira, ha tudná az igazságot.

– Rosszul álltál hozzá a munkához – mondta a kis ember. Cigarettára gyújtott, köhintett néhányat. – Sosem kellemes dolog lyukra futni. Neked gondos tervezésre van szükséged, amit az éppen aktuális képességedre kell szabni. Tehát ezúttal repülni tudsz?

– Igen.

– Oké. A felhőkarcolókon rengeteg olyan hely van, amit az emberek biztonságosnak gondolnak. Ezúttal ezekre csapunk le. Erre a munkára te vagy a legjobb. Ha valaki meglát, az sem számít, mert a következő alkalommal már másként fogsz kinézni…

– És megszerzed nekem az amfetamint?

– Amennyit csak akarsz. Gyere el holnap ugyanide, ugyanekkor. Addigra talán kerítek valami melót, és itt lesznek a piruláid is.

– Kösz, Bentley.

– Ez a legkevesebb. Ha összefogunk, gazdagok leszünk.

♠

Bentley valóban jó tervet dobott össze, és három nap múlva Croyd több pénzt vitt haza, mint korábban bármikor. A nagyját Carlnak adta, ő kezelte a család pénzügyeit.

– Sétáljunk egyet – javasolta Carl, miután biztonságba helyezte a pénzt a könyvek mögött, és jelentőségteljes pillantást vetett a nappali felé, ahol anyjuk üldögélt Claudiával.

– Rendben – bólintott Croyd.

– Mostanában idősebbnek tűnsz – szólalt meg bátyja az utcára érve. Őt magát csupán néhány hónap választotta el a tizennyolctól.

– Idősebbnek is érzem magam.

– Nem tudom, honnan szerzed a pénzt…

– Jobb is.

– Oké, nem panaszkodom, én is ebből élek. Viszont azt akarom, hogy tudj anyáról. Egyre rosszabb állapotban van. Végignézte apa halálát… és azóta egyre lejjebb csúszik. A legrosszabb periódust átaludtad. Három éjjel is kiment az utcára egy szál hálóingben, február közepén, és csak kóborolt, mintha apát keresné. Szerencsére minden alkalommal ugyanaz az ismerősünk vette észre, és visszahozta. Folyamatosan azt kérdezgette tőle, mármint Mrs. Brandtől, hogy látta-e őt. Szóval csak azt akarom ezzel mondani, hogy nincs jól. Már beszéltem jó néhány orvossal, szerintük egy darabig otthonba kellene költöznie. Claudia és én is így gondoljuk. Nem figyelhetjük őt állandóan, és könnyen megsérülhet. Claudia már tizenhat, ketten képesek leszünk vigyázni a házra, amíg távol van. De mindez sokba fog kerülni.

– Tudok még pénzt szerezni – bólintott Croyd.

♦

Amikor másnap meglátogatta Bentleyt, és közölte vele, hogy minél előbb újabb munkát kell elvégezniük, a kis ember láthatóan örült, mert Croyd az előző akciójuk után nem lelkesedett a gyors folytatásért.

– Adj egy napot, hogy kiagyaljak valamit, és kidolgozzam a részleteket. Ha kész vagyok, jelentkezem.

– Oké.

Croyd étvágya másnap már fokozódott, és időnként ásítozott is. Bevett egy tablettát.

Működött a dolog. Sőt, nagyon jól működött. Remek volt a közérzete. Nem is emlékezett rá, mikor érezte magát ilyen jól. A változatosság kedvéért minden rendben lévőnek tűnt. Mozgása különösen kecsessé és könnyeddé vált. Ébersége és figyelme fokozódott, és ami a legfontosabb, megszűnt az álmosság.

Ez az érzés csak késő este kezdett halványodni, miután már mindenki elaludt. Bevett még egy pirulát. Amikor hatni kezdett, annyira jól érezte magát, hogy kiment repkedni a város fölé, ide-oda lebegett a hideg márciusi éjszakában a sziget fényes konstellációi fölött. Úgy érezte, mintha egy titkos kulcsot birtokolna a mindenség lényegéhez. Egy pillanatra eszébe jutott Rakétakölyök utolsó légi csatája, és elrepült a Hudson Terminal romjai fölött. Az állomás akkor égett le, amikor Rakétakölyök gépének darabjai ráhullottak. Azt olvasta, emlékművet akarnak építeni a helyére. Vajon mit érezhetett zuhanás közben?

Leereszkedett az épületek magasságába – időnként megpihent valamelyiken, aztán zuhanórepülésre váltott, és csak az utolsó pillanatban mentette ki magát. Az egyik ilyen alkalommal észrevette, hogy két férfi figyeli őt egy kapualjból. Nem értette, miért, de idegesítette a dolog. Miután hazaért, nekiállt kitakarítani a lakást. Összegyűjtött minden régi újságot és magazint, átkötötte őket, kiürítette a szemeteseket, felsepert és felmosott, minden edényt elmosogatott. Négyszer repült ki az East River fölé tele szemeteszsákokkal, és a vízbe ejtette őket – a köztisztaságiak még nem szedték össze rendszeresen a szemetet. Mindent kiporolt, és a felkelő nap az ezüst evőeszközök fényesítése közben talált rá. Később megpucolta az ablakokat.

Hirtelen tört rá a gyengeség és a remegés. Tudta, minek a jele, ezért bevett még egy tablettát, és feltett főni egy kancsó kávét. Teltek a percek. Nehezen tudott ülve maradni, egyik pozíciót sem találta kényelmesnek. Zavaró bizsergést érzett a kezében. Végül egy újabb pirula segített. Figyelte az órát, és hallgatta a kávéfőző bugyogását. Mire lefőtt a kávé, a remegés és a bizsergés is csillapodott. Máris jobban érezte magát. A kávé kortyolgatása közben a két férfire gondolt a kapualjban. Lehet, hogy nevettek rajta? Elöntötte a harag, bár valójában nem is látta az arckifejezésüket. Őt figyelték! Ha lett volna módjuk, biztosan meg is dobják egy kővel…

Megrázta a fejét. Nevetséges! Csak két hétköznapi fickó volt. Hirtelen legszívesebben kirohant volna a házból, hogy járjon egyet a városban, esetleg repkedjen egy kicsit. Viszont ha megteszi, talán elszalasztja Bentley hívását. Fel-alá járkált. Megpróbált olvasni, de nem tudott úgy koncentrálni, mint máskor. Végül felhívta Bentleyt.

– Kitaláltál már valamit? – kérdezte.

– Még nem. Mi ez a nagy sietség?

– Kezdek elálmosodni. Tudod, mit jelent ez?

– Uh… igen. Bevetted már azt a szart?

– Aha. Kénytelen voltam.

– Oké. Csak módjával használd. Több vasat is tartok a tűzben, holnapra megpróbálok előállni valamivel. Ha nem jön össze, állj le a szerről, és menj aludni, majd legközelebb folytatjuk. Értesz engem?

– Most akarom megcsinálni, Bentley!

– Holnap beszélünk. Csak nyugalom.

Kiment az utcára sétálni. Felhős volt az ég, a talajt jég és hófoltok borították. Hirtelen rádöbbent, hogy egy teljes napja nem evett. Megszokott étvágyát tekintve ez nem volt jó jel. Biztosan a tabletták miatt. Elhatározta, hogy keres egy helyet, és magába erőltet valamit. Útközben jutott eszébe, hogy nem akar leülni más emberek közé enni. Kényelmetlennek találta az érzést, hogy ott vannak körülötte. Nem, inkább hazaviszi a rendelését…

Az étkező felé közeledve egy hang szólt utána az egyik kapualjból. Olyan gyorsan fordult oda, hogy a férfi, aki megszólította, felemelt kézzel hátraugrott.

– Ne, ne… – hebegte ijedten.

Croyd megállt.

– Sajnálom – motyogta.

Az ismeretlen felhajtott gallérú, barna kabátot és kalapot viselt, melynek karimája olyan mélyen lógott a szemébe, hogy alig lehetett kilátni alóla. Fejét előrebillentve tartotta, de Croyd még így is ki tudta venni a kampós csőrt, a villogó szemet és a természetellenesen fényes arcbőrt.

– Megtenne nekem egy szívességet, uram? – kérdezte a férfi éles, csipogó hangon.

– Mit szeretne?

– Ennivalót.

Croyd automatikusan nyúlt a zsebéhez.

– Nem, van pénzem! Nem érti… ilyen külsővel nem ülhetek be oda, nem szolgálnak ki. Adok magának pénzt, hozzon nekem néhány hamburgert.

– Egyébként is oda tartottam.

Croyd később együtt falatozott a madáremberrel egy padon. Lenyűgözték a jokerek, talán mert tudta, hogy részben ő is az. Elgondolkodott, hol fog enni, ha egyszer nagyon pocsék kinézettel ébred fel, és senki sem lesz otthon.

– Mostanában már csak nagyon ritkán jövök fel idáig – mondta a másik férfi. – De volt egy kis elintéznivalóm.

– A jokerek hol szoktak összegyűlni? – kérdezte Croyd.

– Vagyunk néhányan odalent, a Bowerynél. Ott senki sem zaklat minket. Vannak helyek, ahol kiszolgálnak, és nem törődnek a külsőddel. Le se szarják.

– Úgy érti, vannak, akik… magukra támadnak?

Az idegen élesen felnevetett.

– Az emberek nem túl kedvesek velünk, fiatalember. Ha jobban megismeri őket, maga is rájön.

– Visszakísérem.

– Nem lesz veszélytelen.

– Nem gond.

A 40. utcánál egy padról három férfi figyelte őket. Croyd néhány sarokkal korábban bekapott két pirulát. (Csak néhány sarokkal korábban lett volna?) Nem akarta, hogy elfogja a remegés, miközben új barátjával, Johnnal – így mutatkozott be – beszélget, ezért lenyelt még kettőt arra az esetre, ha a következő kritikus időszak korábban érkezne. Az idegeneket megpillantva azonnal tudta, hogy valami rosszban sántikálnak. Vállizmai megfeszültek, keze ökölbe szorult a zsebében.

– Kot-kot-kot-kot! – szólalt meg az egyik. Croyd már fordult volna oda, de John megfogta a karját.

– Hagyja!

Folytatták az útjukat. A kötekedők felálltak és a nyomukba szegődtek.

– Csip-csirip!

– Kár-kár!

Néhány másodperc múlva egy cigarettacsikk repült át Croyd feje felett.

– Hé, szörnypátyolgató!

Egy kéz ragadta meg a vállát.

Felnyúlt, elkapta a kezet, és erősen megszorította. A csontok halk roppanásokkal pattantak el, a férfi üvöltött. Fájdalomkiáltása hirtelen szakadt félbe, amikor Croyd elengedte a kezét, és egyetlen ütéssel leterítette. A második támadó megpróbált az arcába sújtani, de Croyd egyetlen könnyed mozdulattal félreütötte a kezét, amitől a másik megperdült, és pontosan szembekerült vele. Mindkét kezével megragadta a férfi gallérját, erősen megcsavarta, és a levegőbe emelte. Nekicsapta a közeli téglafalnak, és csak utána engedte el. Támadója összeroskadt, nem mozdult többé.

Az utolsó huligán késsel a kezében, összeszorított foggal szitkozódva jött felé. Croyd megvárta, hogy egészen közel érjen hozzá, akkor felrepült másfél méter magasra, és fejbe rúgta. A férfi hátrazuhant a járdára. Croyd odalebegett fölé, és a levitáció megszüntetésével a másik hasára ejtette magát. Az elejtett kést belerúgta a csatornanyílásba, aztán megfordult, és csatlakozott Johnhoz.

– Maga ász – állapította meg rövid hallgatás után az alacsonyabb férfi.

– Nem mindig – felelte Croyd. – Néha joker vagyok. Minden alvás után megváltozom.

– Nem kellett volna ilyen durván elbánnia velük.

– Így van, lehettem volna durvább is. Ha tényleg ilyen a helyzet, törődnünk kell egymással.

– Aha. Kösz.

– Figyeljen, mutassa meg nekem azt a helyet a Boweryn, ahol senki sem bánt minket. Egy nap talán ellátogatok oda.

– Rendben, megmutatom.

– Croyd Crenson. C-r-e-n-s-o-n. Jegyezze meg jól, oké? Csak mert ha legközelebb találkozunk, valószínűleg máshogy fogok kinézni.

– Nem felejtem el.

John elvitte őt több menedékhez is, mutatott neki néhány helyet, ahol a magafajták meghúzták magukat. Megismertette hat félelmetesen torz jokerrel. Croyd, aki nem felejtette el gyíkállapotát, szívélyesen kezet (vagy más végtagot) rázott mindegyikkel, és megkérdezte, tehetne-e értük valamit. Ők azonban csak a fejüket csóválták, és némán bámultak rá. Tudta, hogy a külseje miatt kilóg közülük.

– További szép estét – mondta, és elrepült.

♥

Félelme, hogy a fertőzést megúszó túlélők figyelik, és alig várják, hogy rátámadjanak, egyre fokozódott, miközben végigrepült az East River mentén. Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban veszi valaki célba egy távcsöves puskával…

Felgyorsított. Valahol tisztában volt vele, mennyire nevetséges a félelme, ám olyan erősen érezte, hogy nem tudta félretolni. A sarkon leereszkedett, az ajtóhoz rohant, és gyorsan beengedte magát. Felsietett a lépcsőn, és bezárkózott a hálószobájába.

Az ágyra nézett. Legszívesebben elnyúlt volna rajta. De mi van, ha elalszik? Akkor mindennek vége. A világ véget ér számára. Bekapcsolta a rádiót, és idegesen járkálni kezdett. Hosszú lesz az éjszaka…

Amikor Bentley másnap telefonált, hogy van egy munkája, bár kissé kockázatosnak tűnik, Croyd azt felelte, nem számít. Robbanóanyagot kellett magával vinnie – vagyis az akció kezdetéig meg kellett tanulnia használni –, mert ez a széf még az ő erejéhez mérten is túlságosan erős. És ha ez nem elég, fegyveres őr is lehet…

♣

Nem akarta megölni az őrt, de a férfi megijesztette, amikor előhúzott fegyverrel belépett. Ráadásul elszámolhatott valamit a gyújtószerkezetnél, mert a bomba a kelleténél előbb robbant, és egy fémrepesz lemetszette bal kezének két első ujját. A zsebkendőjét a sebre szorította, és a pénzzel együtt sikerült kijutnia.

Emlékezett, rögtön a pénz szétosztása után Bentley azt mondta:

– Szent szar, kölyök, menj haza, és aludd ki magad!

Azonnal felemelkedett a levegőbe, és elindult a megfelelő irányba, de félúton leereszkedett, és betört egy pékségbe, ahol megevett három cipót, mielőtt kóválygó fejjel folytatta útját. A zsebében még lapult néhány tabletta, de már attól görcsbe rándult a gyomra, ha rájuk gondolt.

Hálószobája nyitva hagyott ablakán mászott be. Végigtámolygott a folyosón Carl szobájáig, és mozdulatlanul fekvő bátyja teste alá tömködte a pénzt. Utána hevesen reszketve visszatért saját hálójába, és bezárta az ajtót. Bekapcsolta a rádiót. Meg akarta mosni sérült kezét a fürdőszobában, de olyan távolinak tűnt. Leroskadt az ágyára, és már nem tudott felkelni.

♠

Egy üresnek tűnő, alkonyati utcán sétált végig. Mozgást érzékelt a háta mögül, megfordult, és hátranézett. Emberek bukkantak elő a kapubejárókból, az ablakokból, az autókból, a csatornanyílásokból, és mindegyik őt nézte, miközben lassan lépdeltek felé. Folytatta az útját, és mintha egy hatalmas sóhajt hallott volna. Amikor újra visszanézett, az emberek már fenyegetően közeledtek, arcukat eltorzította a gyűlölet. Rájuk rontott, elkapta a legközelebbi férfit, és megfojtotta. A többiek megtorpantak, visszahúzódtak. Bezúzta egy másik férfi fejét. A tömeg most már menekülőre fogta. Üldözőbe vette őket…