Vlagyimir Szorokin: 23 000, Holka László (ford.), Gondolat kiadó, 2009
Gomolyog a hús
A narancs még mindig a kredenc alatt hevert. A kisfiú a padlóra hasalt, kezét bedugta a kredenc alá, és a narancs felé nyúlt. Csakhogy nem érte el. Ujjaival port tapintott, meg egy elszáradt meggymagot.
– Kandúréseb! – dünnyögte mérgesen a kredenc alatti sötétség felé a kisfiú. Félrelökte a magot, és öklével megfenyegette a narancsot. Feltérdelt. Üldögélt a sarkán, az orrát túrta. Felállt, körülnézett. A kredenc asztallapján cukortartó, egy üveg ketchup, egy doboz instant kávé volt, mellettük egy rózsaszín-ezüstös púderes doboz, amit anya ottfelejtett. A kisfiú kézbevette, megforgatta, kinyitotta a fedelét. A kerek tükörből egy hirtelenszőke kisfiú nézett vissza rá, nagy, kissé dülledt, világoskék szemmel, elálló lapátfülekkel, apró, lapos orral, és apró szájjal. Örökké nedves ajkai félig nyitva, a kreténekre jellemző módon, és mintha folyton kérdésre húzódtak volna.
– Jó reggelt, Mickey Rourke! – mondta a kisfiú, becsukta a púderes szelencét, és letette. Kihúzta a kredenc fiókját. A fiókban evőeszközök voltak. A kisfiú fogott egy kanalat, lehasalt a padlóra, és megpróbálta előcsalogatni a kanállal a narancsot. Nem sikerült.
– Letartóztatlak, csecsen! – hörögte a kisfiú a poros linóleum felé, és megzörgette a kanalat a kredenc alatt.
– Komon! Komon! Komon!
Az elérhetetlen narancs a félhomályban lapított. A kisfiú felült. Megnézte a kanalat. Rácsapott vele a kredencre. Felállt, fejét kicsit beütötte a kihúzva hagyott fiókba.
– M-m-m! Kandúréseb! – méltatlankodott, megdörzsölte a feje búbját, a kanalat behajította a fiókba. Elővett egy kést. Megforgatta. A kanálhoz mérte:
– Te is csak egy Kandúréseb vagy.
Behajította a kést a fiókba. A fiókot betolta. A villanytűzhelyhez lépett. Mögötte a falon függött: egy tésztaszűrő, egy kétágú villa, egy habszedő kanál, egy merőkanál és egy sodrófa. A kisfiú pillantása megakadt a sodrófán:
– Ez az!
Lábujjhegyre állva nyújtózott a sodrófa felé. Ujjbegye nagysokára elérte a fa érdes végét. A sodrófa ettől inogni kezdett. A kisfiú nézte. Azután a tűzhelyhez tolt egy széket, felmászott rá. Felegyenesedett. Egyik kezével megragadta a sodrófát. Csakhogy annak a teteje a lyukba fűzött madzaggal még mindig túl messze volt.
– No várj csak… Kandúréseb! – még mindig a sodrófát markolva a kisfiú felemelte meztelen bal lábát, és átlépett a tűzhely egyik platnijára. Megrángatta a sodrófát. De a madzagból font hurok csak nem akart leakadni a kampóról. A kisfiú szuszogva nekiállt felhúznia a jobb lábát is. Ami kényelmetlen volt. Belekapaszkodott a sodrófába, hogy segítse a jobb lábát.
– Apgréd, dagadék…
Elrugaszkodott a széktől, felugrott a tűzhelyre, megtántorodott, egyensúlyát keresve mindkét kezével belekapaszkodott a sodrófába. A madzagból font hurok megfeszült. És leakadt a kampóról. A kisfiú pukizott egyet. Kezében a sodrófával zuhanni kezdett.
– Hop-pá… – hóna alatt finoman megfogta két erős kéz. S rögtön a székre állította. A kisfiú megfordult. Mögötte egy ismeretlen férfi állt.
– Misa, Misa… – csóválta szemrehányóan a fejét a férfi – hát szabad ilyet csinálni?
Magas, széles vállú férfi volt, jóságos, napbarnított arccal. Smaragdba játszó, kék szemével barátságosan nézett rá. Erős keze gyengéden fogta a kisfiút. A kezének kellemes illata volt.
– Kaszkadőrt játszol? – kérdezte a férfi. Ajkai széles mosolyra húzódtak, kivillantak fehér fogai.
– Nem én… – bökte ki bizalmatlanul a kisfiú, kezében szorongatva a sodrófát. A férfi leemelte a székről, és a padlóra állította. Mellé guggolt. A férfi mosolygós arca egy vonalba került a kisfiúéval. A férfi járomcsontján apró sebhely látszott. Rövid, vörös haja tüskéi az ég felé meredtek.
– Ha elő akarnál szedni egy narancsot a kredenc alól, akkor azt sokkal jobb partvissal csinálni, mint sodrófával. Tudod miért?
– Nem én… – a kisfiú leszegte a fejét, úgy nézett fel az ismeretlenre áttetsző kék szemével.
– Azért, mert a sodrófával a nagymamád tésztát szokott nyújtani, amiből sütemény lesz. A partvissal anyukád a padlót szokta felsöpörni. Ugye szereted a sütit?
– Aha. Meg a gombócot.
– Hát akkor hadd nyújtsa csak a sodrófa a tésztákat.
A férfi kivette a kisfiú kezéből a sodrófát, és visszaakasztotta a helyére.
– A narancsot meg mindjárt kivesszük.
Az ismeretlen magabiztos léptekkel kiment a konyhából, kinyitotta a WC ajtaját, elővette a partvist, és visszatért vele a konyhába. Mélyen lehajolt, és egyetlen mozdulattal kigördítette a narancsot a kredenc alól. Leöblítette a mosogatónál, megtörölte egy konyharuhában, és odaadta a kisfiúnak:
– Edd meg, Misa. És öltözz fel. Anyuka vár.
– Hol van? – kérdezte a kisfiú.
– Vera néninél. A Pjatnyickaja utcában. Emlékszel Vera nénire? Akitől a dinót kaptad?
– Igen.
– Azt a dinót én vettem. A Gyermekáruházban.
– A bácsi… kicsoda?
– Én vagyok Vera néni férje. Mihail Palics – a férfi a kisfiú felé nyújtotta széles tenyerét. – Ismerkedjünk meg, druszám!
A kisfiú is kinyújtotta a kezét. Csuklóját erős, barna ujjak fonták körül gyengéden. Odakintről kutyaugatás hallatszott. A férfi az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, kinézett. A kisfiú a narancsot hámozta.
– Egyedül öltözöl, vagy anyuka szokott segíteni? – kérdezte a férfi, még mindig kinézve az ablakon.
– Egyedül.
– Nagyszerű – a férfi behúzta a függönyt. – Hatéves koromban már én is egyedül öltöztem. És már biciklizni is tudtam. Neked van biciklid?
– Ühüm. A nyaralóban, a nagymamánál. De nyolcas van a kerekében. Tolik tehet róla. Köpköd is. – a kisfiú a narancsot piszkálta.
– Tolik?
– kérdezte a férfi.
– A bicikli. A Tolik az nem köpköd. Ő átmászkál a Pemzliékhez a kerítésen. Mindenfélét lopkod tőlük.
A férfi mélyet sóhajtott, kifújta a levegőt.
– Tudod mit, Misa, megpucolom neked a narancsot. Te addig menj, és öltözz fel.
– Miért, elmegyünk a nyaralóba Vera nénihez?
– Bizony! – a férfi elvette a kisfiútól a narancsot. – Úgyhogy tudod mit, igyekezzünk. Fürödni fogunk. Pokoli a hőség… Meg semmi kedvem a dugókban tipródni. Gyerünk, igyekezz, Misu!
A kisfiú elindult a hálószobába. Az előszobában a bejárati ajtó mellett nagy, kék bőrönd állt.
– Ez a bácsi bőröndje? – kiáltotta a kisfiú.
– Az enyém – felelte a férfi.
– Mi van benne?
– Semmi! – nevetett a férfi. – Öltözz, te kaszkadőr!
A kisfiú bement a hálóba. Egy szék támlájáról levette a sortját, nekiállt felhúzni. De megpillantotta a párnán a takaróval félig fedett, plüss dinót. A dinó mellett egy darabka jég hevert. Az olvadó jégtől a párnán folt keletkezett.
– Ejnye, te vastag jég! – a kisfiú sortba gabalyodó lábbal az ágyhoz szaladt, és lesöpörte róla a padlóra a jeget. – Bepisáltál, te jég! Apgréd, apgréd!
A kisfiú felhúzta a sortot, felvett egy inget, szandálba bújt. Azután fogta a jégdarabot, és a konyhába futott vele:
– Becsurizott ez a jég.
A konyhában a férfi egy széken üldögélt. Mosolyogva nézte a berontó kisfiút. Mellette az asztalon ott hevert a hámozatlan narancs. A kisfiú bedobta a jeget a mosogatóba. A férfi felállt a székről:
– Fel is öltöztél? Ügyes vagy.
Elővette a mobilját, bepötyögött egy számot:
– Igen.
Zsebrevágta a mobilt.
– Ideje indulnunk, Misa.
– Hát a narancs? – a kisfiú fejét felszegve nézett rá.
– Később. Később lesz minden… – a férfi elővett a zsebéből egy apró gázpatront, egyik kezével gyorsan befogta az orrát, a másikkal lefújta a gázzal a kisfiút. A kisfiú megrázta a fejét, becsukta a szemét. Félrefordult, kezével eltakarta az arcát. Horkantott. És nekiiramodott, ki a konyhából. A folyosón kiszaladt alóla a lába, elesett. Egyenesen az ajtón belépő másik férfi karjaiba. Aki felkapta a kisfiút, és azonnal a hálószobába vitte. A konyhából, még mindig befogott orral kisietett az elsőként érkezett férfi.
A kisfiú fölé hajoltak. Az első férfi volt a magasabb. A Fény testvérei Dornak hívták. A másodikat, aki dús, szőke hajkoronát, rövid kecskeszakállt viselt, Jasztóként ismerték. Mindkettőnek erős, napbarnította keze volt. Kezeik serényen munkához láttak: elővettek egy apró injekcióstűt, benne barnás folyadékkal, gyorsan beleszúrták a kisfiú vállába, majd meztelenre vetkőztették, bepelenkázták. Dor behozta a kék bőröndöt, kinyitotta. A bőröndben teveszőr pokróc lapult. Óvatosan bebugyolálták a kisfiút a pokrócba, arcát szabadon hagyták. És elhelyezték a bőröndben. Jaszto vigyázva felnyitotta a kisfiú szemhéját. Mozdulatlan szempár meredt reájuk, a kék szemgolyók pereme átlátszó volt.
– Alszik – mormolta Jaszto.
– Azok ketten odalent vannak? – suttogta Dor.
– Igen.
– A lift?
– Ahogy volt.
– Akkor te hozod.
– Én.
Megfogták a kisfiú ernyedt, vértelen kezét, és szemüket lehunyva egy percre megdermedtek. Majd felocsúdtak, becsukták a bőröndöt. Jaszto kimért lassúsággal felemelte a bőröndöt, az ajtóhoz vitte. Letette. Résnyire nyitották az ajtót, meglapultak, hallgatóztak. A lépcsőház csendes volt. Dor és Jaszto egymás felé fordult, egy smaragdosan kék és egy szürkéskék szempár nézett egymásra. Hirtelen összeölelkeztek, mellkasaikat ádáz erővel egymáshoz szorították. Ajkaikat gyenge, belülről jövő hangok hagyták el, erős kezeik egymást szorítva megfeszültek, megmerevedtek. Fejük remegett. Szíveik megszólaltak.
– Dor… – hörögte Jaszto.
– Jaszto… – sóhajtotta Dor.
Felnyögtek, majd ellökték egymást, amitől eltávolodtak. S menten magukhoz tértek. Megnyugodtak. Beszívták a levegőt. És lassan kilélegezték. Dor kilépett az ajtón. Elindult lefelé a lépcsőn: a lift nem működött. Kisvártatva Jaszto is elindult utána, kezében a bőrönddel. Dor ráérősen lépkedett lefelé a lépcsőn, könynyedén hordozva erős, ruganyos testét. Ennek a tizenöt emeletes panellháznak a földszint és az első emelet közötti fordulójába szokott időről időre behúzódni Valera Szopleuh, a hajléktalan. A legutóbbi éjszakát a lépcsőházban töltötte barátnőjével, Zulfijával. A nő épp felkeltette Szopleuhot, sört követelve tőle. Szopleuh térdenállva, rekedt hangon káromkodott, közben a zsebeiben kotorászott, előszedegetve az előző napról megmaradt aprópénzt.
Amikor meghallotta, hogy valaki közeledik a lépcsőn, Szopleuh felnézett, és rázendített mondókájára:
– Földiek, egy volt búvár szomjazik, adakozzatok neki!
Feléjük tartva a lépcsőn Dor a zsebébe mélyesztette a kezét. A hajléktalanok meglátták alakját.
– Földim, földim, ne legyél már sóher, hiszen én is… – kezdte volna Szopleuh, de nem ért a mondat végére: Dor villámgyorsan irtózatos ütést mért egy boxerrel a fejére. A koponyacsont finom reccsenéssel betört. Zulfija félreugrott, kitátva foghíjas száját. Dor odalépett hozzá, és orrtövön vágta. A nő feje nekicsapódott a grafittival telefirkált falnak. Szopleuh hangtalanul a földre roskadt. Dor átlépett rajta, a boxert betekerte egy zsebkendőbe, és zsebrevágta, majd folytatta útját.
Jaszto lassabban mozgott nála, óvatosan vitte a bőröndöt. A földön heverő hajléktalanok közé érve fél szemmel Zulfija rángatózó lábaira sandított, és ösztönösen magasabbra emelte a kék bőröndöt, lement a földszintre, elhaladt a liftajtó mellett, elhagyta a hirdetőtáblát, és kiment az épületből, miközben bal keze beakadt egy sorjába a bejárati acélajtó félfáján. Odakint hőség és verőfény fogadta őket. A lépcsőház előtt poros Zsiguli állt. Volánjánál kopaszodó, szőke, kék szemű férfi ült, szürke trikóban, és a rá vicsorgó és morgó három kutyát bámulta. Amikor a kutyák észrevették Jasztót, még dühödtebben morogtak, és távolabb húzódtak a kocsitól. Jaszto a hátsó ülésre fektette a bőröndöt, ő maga pedig beült a vezető mellé. A Zsiguli elindult, a kapu felé vette az útját.
– Végeztünk? – kérdezte a sofőr.
– Végeztünk – válaszolta Jaszto.
– A kutyák… – morogta a sofőr.
– Kiszimatoltak minket, mi? – mosolygott idegesen Jaszto.
– Én erről mit sem sejtettem.
– Még fiatal a szíved, Moho – Jaszto a szájához emelte megkarcolt kezét, és leszopogatta róla a kiserkent vért. A Zsiguli kikanyarodott az Osztrovityanov utcára. Azonnal besorolt mögé egy jókora, sötétkék Lincoln Navigator terepjáró. Volánjánál a szikár Ire ült, mellette pedig Dor.
– Hol? – kérdezte Ire.
– Majd ők eldöntik – Dor kimerülten temette tenyerébe férfias arcát. A Zsiguli a Profszojuznajára fordult, ment rajta egy darabig, majd megállt. A terepjáró mellé kanyarodott. Dor kiugrott belőle, kinyitotta a hátsó ajtót. Jaszto is kiszállt a Zsiguliból, átadta neki a bőröndöt. Dor a hátsó ülésre helyezte a bőröndöt, mellé ült, Jaszto kívülről becsapta a terepjáró ajtaját. A Lincoln Navigator élesen kikanyarodva a Zsiguli mögül azonnal elindult. Nyomába eredt egy fekete S-500-as Mercedes, elsötétített ablaküvegekkel, kék rendőrségi rendszámmal. Rendőrtiszti egyenruhában Obu, Triv és Merog ült benne. Obu a füléhez emelte mobiltelefonját:
– Mondjad!
– Megyek – válaszolta mobiljáról Ire, és előreengedte a Mercedest. Dor beütötte a kék bőrönd zárjának kódját, felnyitotta a fedelét. A kisfiú a takaróban aludt. Arcát enyhe pír színezte. Dor megfogta a kisfiú kezét. Az hideg volt és ernyedt. A kisfiú fölé hajolt, annak kezét a saját mellkasához emelte, és egy pillanatra lehunyta a szemét. A jobb oldali sávban hirtelen összeütközött két autó, az egyik beleakadt a Lincolt terepjáróba, mire az kacsázni kezdett. Dor két kezével átkarolta a bőröndöt, igyekezve megtartani az ülésen.
– A-a-a! – hörögte Ire, kezéből kiesett a mobil, amikor megragadta a kormányt.
– Nehogy megállj! – nézett hátra Dor.
– Kik ezek?
– Hús, hús… – nyugtatta meg Dor, a két félrehúzódó kocsit szemlélve. − Egyszerű baleset.
A terepjáró megiramodott. Feltépett hátsó sárhányója elállt a kocsiszekrénytől. A lámpához érve megállt a Mercedes mellett. Dor kinyitotta az ajtót, és átadta a bőröndöt Merognak, aki maga mellé fektette a hátsó ülésre. A piros jelzésre a Mercedes kilőtt. Merog kinyitotta a bőröndöt, megnézte az alvó kisfiút. Lehunyta barnáskék szemét. Arca egycsapásra megdermedt. Ráfordultak a Moszkva körüli körgyűrűre.
A Mercedes hirtelen megbillent. S tompán kopogott a kidurrant kerék. Obu jobbra kormányzott, és megállt az útpadkán. A Mercedes jobbra dőlt. Az autó utasai összenéztek, tekintetükben feszültség tükröződött. Merog becsukta a bőröndöt, egy sporttáskából előkapott egy hangtompítós pisztolyt. Triv az ülés alól előhalászott egy rövid csövű géppisztolyt, kibiztosította. Obi kinézett az ablakon:
– Mindkét kerék jobboldalt. Nem lehet véletlen.
– Van két pótkerék? – kérdezte Merog.
– Van, hála a Fénynek – felelte Obu, és átvette Trivtől a géppisztolyt. – Cserélj kereket. S máris hívta Dort:
– Elakadtunk. Két kerék is defektet kapott. Ez nem lehet véletlen. Fivérekre van szükség.
– Indulok – válaszolta Dor.
– Ne! Veszélyes lenne. Leng a sárhányód.
– Nem vészes.
– Fejünkre hozod a húst.
– Én hiszek a szívemnek, Obu. Indulok hozzátok.
– Dor, nekünk fivérekre van szükségünk! A hús gomolyog. Tudom.
– Hívom a Pajzsot.
– Az veszélyes! A hús megérzi őket. Ide csak a fivérek kellenek.
– Hívom őket.
Triv kiszállt, nekilátott kicserélni az első kereket. A terepjáró lengő sárhányóval elhúzott mellettük, tíz méterrel távolabb megállt. Leengedték a sötét ablaküveget. A Mercedeshez odagördült a sztrádarendőrség villogóval felszerelt fehér Toyotája. Testes hadnagy szállt ki belőle, puffadt, kelletlen arccal, virsliujjai közt cigarettát szorongatott, ami nem égett. Tisztelgett:
– Jó napot!
Triv abba sem hagyta az emelő karjának tekerését, úgy emelte fel a fejét:
– Jobbakat!
– Kettő egyszerre? Megjárja! Hiába, a lónak is négy lába van. Segítsünk?
– Segíts, ha van időd – Triv helyett Merog válaszolt, letekerve az elsötétített üvegű ablakot, készenlétben tartva pisztolyát.
– Mert én tegnap leforráztam a kezemet, ami öreg Varennyikovunk meg (Obu felé bólintott) heresérvet kapott, mert túlzásba vitte a nemi életet! Obu, Merog és Triv felnevettek.
– Ettől nehéz a mi hivatásunk… – mosolygott a hadnagy, és idegesen ásított egyet, majd a zsebeit lapogatta – Mindjárt megszervezzük, srácok. Egymást is szolgáljuk és védjük, ez szent kötelességünk… Basszus, hova is tettem… mint mindig, otthagytam a kocsiban…
Hátrafordult:
– Ljoha, adj már egy kis tüzet! A Toyota ajtaja felpattant, kiugrott egy őrmester, kezében egy Kalasnyikov. A hadnagy kezében csattant egyet a hirtelen felpattintott bicska. Nesze! – a hadnagy az izgalomtól egy szemvillanás alatt kivörösödött, ahogy célba vette Triv nyakát, ám az félrefordult, a penge a vállába fúródott, de ekkor a Mercedes ablakából Merog máris halálpontosan célozva golyót röpített a testes hadnagy koponyájába. Az őrmester leadott egy sorozatot. A golyók horzsolták Trivet, gellert kaptak a Mercedes páncélozott karosszériáján.
Dor kinyitotta a terepjáró hátsó ajtaját, és hosszú sorozatot eresztett a Toyotába. Szétzúzódott a szélvédő üvege, a golyók szitává lyuggatták a hadnagyot, az a földre omlott. Egy hirtelen felvillanó ezüstös dzsipből egy Kalasnyikov csöve bukkant elő, egy ráerősített gránátvetővel. Az rálőtt a kék terepjáróra. A robbanás darabokra szaggatta a kocsit, félredobta a futásnak eredő Dort.
A dzsip belerohant egy GAZellába, széthulló ablakaiból lőni kezdtek. Az autópálya baloldali sávjában több autó egymásba futott, az egyik kigyulladt. Obu, Merog a Mercedes ablakából, Dor az úttestről lőtte a dzsipet. Egy száguldó tejeskocsi fékezett, ki akarta kerülni a kigyulladó autókat, de egy eltévedt golyó a sofőr nyakába fúródott. A tejeskocsi balra csapódott, belerohant a fekete Mercedesbe. A Kék színű Tej felirattal ellátott sárga tartály behorpadt, és megrepedt. A tej a nyitott ablakon át bezúdult a Mercedes utasterébe. Obu és Merog tejet nyeldekelve kivonszolták belőle a bőröndöt a kisfiúval.
Obu a nyakán sebesült meg, rohamosan veszített erejéből. A tej egy-kettőre elárasztotta a kocsit, Merog kitapogatta a hátsó ajtó kilincsét, s a bőrönddel együtt kirohant az útra. Obu belefulladt a tejbe, és a kocsiban maradt. A tej a Mercedes hátsó ajtaján keresztül az úttestre zubogott. Merog megragadta a bőröndöt, leült, körülnézett. A körgyűrűn megállt a forgalom. Két autó, és a felrobbantott terepjáró lángokban állt. Az ezüstös dzsipből senki nem adott életjelt.
A lángoló terepjárótól Dor tartott tántorogva Merog felé. Súlyosan megsebesült a robbanásban, utolsó lépéseit tette meg a földön, miközben jobb kezével a géppisztolyt markolta, baljával meg a hasát, ahonnan kibuggyanni készültek a belei. Összeégett, vérben úszó arcát alig lehetett felismerni.
– Gyűjtsd egybe az Erő Körét… – hörögte Dor, és összeroskadt.
Vére elkeveredett a tejjel. Merog egész testében megremegett, a fogát csikorgatta, felkapta a géppisztolyt, ami kiesett Dor vértől csatakos kezéből, felemelte a bőröndöt, átugrott a szalagkorláton, és minden lépésével tejet fröcskölve szerteszét leszaladt az árokba, onnan pedig a füves-bokros földeken keresztül a közeli Tyoplij Sztan panelházai felé vette útját. Az elakadt járművekből előbújtak a felbátorodott emberek:
– Ott van, ott a!
– Fogják meg, emberek!
– Állj meg, te szemét!
– Micsoda borzalom!
– Nyikita, hívd a rendőrséget!
– De hát az is zsaru! Szemétláda!
– Fogják meg a genyát!
– Itt a sztrádarendőrség egy köpésre!
– Biztos hallották a lövéseket, és úton vannak már!
Sokan a mobiljukon telefonáltak. Merog átfutott a bokrok között, elhagyta a garázsokat, és kikötött Tyjulenyev tábornok útján. Vasárnap lévén az utca félig üres volt, nagyritkán végighajtott rajta egy-egy jármű. Járókelő is alig mutatkozott. Akik kint voltak az utcán, azok sem járkáltak, hanem lecövekeltek, hallgatták, miféle zajok érkeznek a körgyűrű felől. Merog megállt egy ezüstös színű, hullámlemezből készült lakótelepi garázsnál, letette a földre a bőröndöt, letörölte arcáról a tejet, és körülnézett.
Az épület lépcsőházának kapuja előtt három asszony beszélgetett élénken, igyekeztek a fák és bokrok között meglesni, mit történhet a körgyűrűn. Egy másik lépcsőházból kirobogott egy csapatnyi siheder, és az autóút felé rohant. Onnan épp egy tompa robbanás hallatszott – nyilván levegőbe röpült a lángokban álló kocsi benzintartálya. Egy arra haladó zöld Daewoo Nexia lefékezett a közelben. Ösztövér, morcos, görnyedt hátú férfi szállt ki belőle, szájában cigarettával, lábujjhegyre állt, és a körgyűrű felé nézett.
– Mi a frász van ott? – kérdezte fennhangon az utcától.
– Terroristák – válaszolta Merog, kikukkantva a garázs mögül, és a férfira szegezte a géppisztolyt.
– Marad, ahol van.
A férfi morcosan nézett Merogra. Majd tejben ázó rendőrtiszti vállapjára pillantott. Merog bal kezével felemelte a bőröndöt, a kocsihoz ment.
– Kinyitja a hátsó ajtót.
Ahogy lépkedett, félcipőjében hangosan cuppogott a tej. Ahogy lépkedett, félcipőjében hangosan cuppogott a tej. A férfi morcosan és feszülten nézte a tetőtől talpig tejben úszó Merogot.
– Egyig számolok – a fegyver rövid csöve belefúródott a görnyedt férfi beesett hasába. Erre az észbe kapott. És kinyitotta a hátsó ajtót.
– Ülj a volán mögé. Csak lassan.
A fegyver csöve a férfi inas hátába fúródott. A férfi nekiállt, hogy bekászálódjon a vezetőülésre. A körgyűrű felől rendőrautók szirénázása hallatszott. Merog a hátsó ülésre tette a bőröndöt, megvárta, míg a férfi beül a volán mögé, akkor ő is beszállt a hátsó ülésre a bőrönd mellé. – Indulás – Merog a két ülés között előreszegezte a géppisztoly csövét.
A férfi megfogta a sebességváltót. A fegyver csövéből tej cseppent ki. A csepp ráhullott a vezető csontos öklére. Az ököl egyesbe kapcsolt. A kocsi elindult.
– Gyorsabban – parancsolt rá Merog.
A görnyedt hátú sofőr gyorsított. Merog kikapta a férfi szájából az égő cigarettát, és kidobta az ablakon. A kocsi egy elágazáshoz ért.
– Jobbra – utasította Merog a férfit.
A Nexia a Tyoplij Sztan utcára kanyarodott. Merog megemelte a bőrönd fedelét: a kisfiú rendületlenül aludt a takaróban. Merog becsukta a bőröndöt, kezét nadrágja baloldali zsebébe mélyesztette. A zsebe üres volt – a mobil a kocsiban maradt.
– Add ide a mobilodat – utasította a sofőrt. A férfi elővette ujjatlan zubbonya zsebéből a telefonját, és hátra sem fordulva átnyújtotta Merognak. Az átvette, pötyögni kezdett egy számot.
– Nincs feltöltve… pénzzel – mondta a sofőr. Merog a lábához dobta a mobilt. Újabb elágazáshoz értek.
– Jobbra – mondta Merog.
Elindultak a Vinogradov akadémikus nevét viselő sugárúton. Az égből helikopterzúgás hallatszott. Merog leeresztette maga mellett az ablakot, felnézett: a helikopter a közelben lebegett. Merog kékesbarna szemének héján megült egy nyárfa pihéje. Letörölte a pihét, körülnézett. Zsákutca vége felé közeledtek. Baloldalt toronyházak sorakoztak, jobbról erdő zöldellt.
– Balra. Az épülethez – parancsolta meg Merog.
A görnyedt sofőr balra kanyarodott.
– Leparkol.
A Nexia az épülethez gördült, és beállt a többi kocsi közé.
– Motor leáll.
A görnyedt ember kikapcsolta a motort. Merog feltekerte maga mellett az ablakot.
– Ablak fel.
A hajlott hátú végrehajtotta az utasítást.
– Most levetkőzöl.
– Micsoda?
– Leveszed az inget meg a farmert. Csak nyugisan, világos?
A férfi levette az ingét. Alóla előbukkant sovány, sápatag teste, a vállán egy horgonyt ábrázoló tetoválás. Merog elvette az inget. A férfi az ülésen vonagolva lehúzta a sortját. Merog azt is elvette. A görnyedt hátrasandított. Halántékán és orrán verejtékcseppek ütköztek ki.
– Előre néz.
A görnyedt visszafordult, az autókkal és lemezgarázsokkal zsúfolt parkoló felé nézett. Merog hatalmas ütést mért öklével a nyakszirtjére. A ritkás hajú, rosszul nyírott fej hátrabicsaklott, a férfi fogsora összekoccant. Majd fejjel előrebukott az anyósülésre. Merog levette magáról a nedves inget és nadrágot, felvette a görnyedt ember ingét. Kicsi volt rá, pattanásig feszült Merog izmos felsőtestén. A sort is szűknek bizonyult.
Merog rátalált a csomagtartót nyitó gombra, megnyomta. Kiszállt, kotorászott a csomagtartóban, előhalászott egy nagy műanyagzacskót. Az utastérben beletette a géppisztolyt. Egyik kezébe a bőröndöt fogta, a másikban a zacskót, és ráérős léptekkel elindult az épületek felé. Tarkójába hirtelen nagy erővel becsapódott egy arra repülő galamb. Merog leült. A galamb az aszfaltra hullott, vergődött, szárnyával felverte a szállingózó pihéket.
Merog a galambra sandítva meggyorsította lépteit. Miután megkerült két toronyházat, a harmadiknál odament az egyik kapuhoz, találomra megnyomott egy hívógombot.
– Ki az? – kérdezte egy hang.
– Szórólapokat szeretnék elhelyezni, engedjen be – felelte Merog.
A vasajtó csipogott, Merog belépett, és elindult felfelé a lépcsőn. Három emelet után megállt. Letette a bőröndöt. Kinézett a lépcsőforduló félig nyitott ablakán: odalent nyugalom honolt. A távolból szirénák vijjogása, helikopter dübörgése hallatszott. Merog lehunyta szemét, homlokát a frissen mosott üvegnek támasztotta. Ajkai szétnyíltak. Koncentrált, ezért megdermedt, abbahagyta a lélegzést. A szíve megszólalt.
Odaföntről csoszogó léptek hallatszottak. Merog kinyitotta a szemét. Becsapódott a szemétledobó fedele. Egy női hang méltatlankodva dünnyögött valamit. Üvegcsörömpölés zaja hallatszott. Merog felsóhajtott. Felkapta a bőröndöt és megiramodott felfelé a lépcsőn. A harmadik és a negyedik emelet között egy teltkarcsú, rózsaszín pongyolába bújt nő a szemétledobó törött fedelével babrált.
– Micsoda disznók… – dünnyögte, fel-le hajtogatva a fedelet.
A géppisztoly csöve a derekába fúródott.
– Jaj! – sikkantotta, és méltatlankodva megfordult.
– A helyén marad.
A nő kinyitotta a száját, de amikor meglátta a géppisztolyt, elcsitult. Arcából menten kifutott a vér. Telt, festetlen ajkai hófehérré váltak.
– Mi az… – hátrált.
– Ki van otthon?
– Anyuka… és… izé… a kislányom.
– Eredj vissza a lakásba.
– Nincs pénzünk… csak másfél ezer…
– Nem kell a pénz – meglökte a nőt.
– Akkor mit… mi kell? – hátrált az asszony.
– Elbújni egy órára. Ha rendesen viselkedsz, senkit sem bántok. Ha sápítozol, mindenkit kinyírok.
A nő a félig nyitott ajtóhoz ment. Bement a kétszobás lakásba. A televízió bömbölt. A konyhában csirke sült. Merog az előszobába érve letette a bőröndöt, becsapta az ajtót. A nő bement a nagyszobába. Kikapcsolta a televíziót. Suttogott valamit. Merog benézett a szobába: az asszony magához szorította tízéves lányát, hozzá beszélt.
– Mindenki a fürdőszobába – parancsolt rájuk Merog. – Addig kell ott ülni, amíg el nem megyek.
A nő a kislánnyal kihátrált a szobából. A kislány érdeklődéssel nézte Merogot.
– Szólok anyukának… rosszul hall – mormolta az aszszony.
– Szólj. De igyekezz.
A nő a kislánnyal kiment a konyhába. Merog követte őket. A konyhában egy alacsony, kövér öregasszony csirkemellet sütött egy serpenyőben. A nő odament hozz, lekapcsolta a villanytűzhelyt.
– Hát te mit csinálsz? – csodálkozott rá nagy hangon az öregasszony.
– Anya, fegyverrel jöttek hozzánk! – kiabálta a fülébe a nő. Az öregasszony megfordult. Merog az ajtóban állt géppisztollyal. Az öregasszony rámeredt.
– Beülünk a fürdőszobába, amíg el nem megy! – kiabálta az öregasszony fülébe a nő. Rövid karján konyharuhával, kezében egy villával az öregasszony Merogot nézte. Az kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, villanyt gyújtott:
– Gyorsan!
– Anya, menjünk gyorsan! – harsogta a nő, és megtaszította az öregasszonyt. A villáról legördült egy csepp csirkezsír. Az öregasszony egyre az ismeretlent bámulta, közben a villát és a konyharuhát szorongatva bevonult a fürdőbe. Nyomában anya és lánya.
– Maga csecsen? – kérdezte a kislány.
– Nem – felelte Merog. – Hol a szerszám?
– Milyen szerszám?
– Lakatos.
– Nekünk olyan… nincs is… …a beépített szekrényben van ez-az.
Merog rájuk csukta az ajtót, kotorászott a beépített szekrényben, talált kalapácsot és szögeket. A géppisztolyt az összejárkált padlóra fektette, és sietve beszegezte a fürdőszoba ajtaját. A kislány elsírta magát. Anyja nyugtatni kezdte. Azután ő is sírva fakadt.
– Mit akar ez? Mi kéne neki? Mit csinálnak – robbantanak? – kérdezte üvöltve az öregasszony.
Merog felvette a bőröndöt, bevitte a nagyszobába. Lesöpörte az asztalról a vázát a margarétákkal, meg egy halom női magazint, egy vérnyomásmérővel együtt. A bőröndöt az asztalra fektette. Felnyitotta. A kisfiú hason fekve aludt a takaróban. Merog óvatosan a hátára fordította. Rá sem pillantva az alvó gyermek arcára tüzetesen szemügyre vette a mellkasát.
A bőrt ujjbegyével érintve végighúzta kezét a kulcscsonton, és megérintette a bordákat. Merog ujjai megdermedtek. És megremegtek. Egész teste összerándult, megtántorodott, hátra lépett a kisfiú mellől. Térdre bukott. Sugárban hányt a padlószőnyegre. Kapkodva megtörölte ajkait, beszívta, kifújta a levegőt. Felállt. Megkereste a telefont, felvette a kagylót, tárcsázott:
– Egyedül vagyok.
– Veled van? – kérdezte a hang.
– Igen. Vinogradov akadémikus útja. A legvégén.
– Várj.
Merog letette a kagylót. Megkönnyebbülten felsóhajtott, az ablakhoz lépett, kinézett. Odakint az utcán csend és nyugalom honolt. Hétágra sütött a nap, a levegőben nyárfapihék szálltak, időnként elballagott egy-egy járókelő. Elhúzott egy Volkswagen, elkarikázott két kerékpáros. Merog idegesen ásított, nedves haját beletörölte a függönybe. Visszament a bőröndhöz. Ismét közelebb hajolt a kisfiúhoz, de fogát csikorgatva felnyögött, megtántorodott, öklével a szék támlájára csapott. Az nagy roppanással darabokra hullott. Kezét dörzsölve Merog bement a konyhába.
A fürdőszobában csendesen szipogtak és jajgattak a nők. Merog finnyásan rápillantott a serpenyőben a sült csirkére, az egylábú asztalról felvett egy paradicsomot és egy almát. Kinézett az ablakon, váltogatva bele-beleharapott a zöldségbe meg a gyümölcsbe. A Vinogradov akadémikus nevét viselő utcán lassan araszolt előre egy hattengelyes vontató. Platóján egy sárga lánctalpas markolót vitt. A vontató nehézkesen haladt, kis híján súrolta a parkoló kocsikat.
Az erdő felől dízelmotorok erősödő zúgása hallatszott. Két hatalmas bulldózer bukkant elő, maguk alá gyűrték a facsemetéket, kidöntötték a nagyobb fákat, és megindultak a vontatóval szemben. Nyomukban meg-megfarolva haladt egy teleszkópos daruskocsi. Merog azonnal abbahagyta a rágást. Elhajította a megkezdett paradicsomot és az almát is. Az udvaron keresztül az épülethez odatolatott két betonkeverő, egészen a lépcsőház bejáratáig. Tartályaik forogtak.
A szomszédos ház sarka mögül újabb betonkeverő tűnt fel, kikanyarodott az utcára, és keresztbe állt a lomha bulldózer előtt. Az erőgép vezetője kihajolt a fülkéből, és odakiáltott valamit a betonkeverő sofőrjének. Az leállította a motort, kimászott, leugrott a földre, rágyújtott, és mosolyogva nézte a bulldózert. A bulldózer vezetője is kiszállt, odalépett hozzá:
– Te honnan jöttél?
– A hatostól – válaszolta a mosolygós srác.
– Csak nem? – hunyorgott értetlenül a bulldózeres. – Hova tolatol? Hogy jegyzem be a fordulót?
– Ne izgulj, haver. Gyün még néhány gép!
– Hova megyünk?
– Majd megmondja a Hohrjakov. Gyújts rá.
– Sokra megyek én a Hohrjakovval… van még három kiállásom!
– vakarózott méltatlankodva a betonkeverő sofőrje.
– A főnökség jobban tudja – ásított vigyorogva a másik.
– A nagyokosok, vaze… – sóhajtott társa, és elvett egy cigarettát.
