Ütköző világok (Tanulmányok Philip K. Dick műveiről) - részlet

Könyves Magazin | 2010. augusztus 11. |

Ütköző világok, Tanulmányok Philip K. Dick műveiről, Lilium Aurum, Szerkesztő:    H. Nagy Péter, Összeállította:    Szilárdi Réka
Oldalszám: 280
 


A Parazita könyvek sorozat a populáris kultúra részleges feltérképezésére vállalkozik. Olyan kismonográfiák és többszerzős tanulmánykötetek megjelentetését tűzi ki célul, melyek egy-egy tematikára vagy műfajra összpontosítva a választott „peremjelenség” esztétikai, történeti és médiumközi problémáival szembesítenek. A sorozat 5. kötete egyetlen szerző munkásságát járja körül. A kultikus prózaíró, Philip K. Dick alkotásai példátlan módon ölelik fel a 20. század kezdeményezéseit, amennyiben kap csolódnak a science fiction klasszikus időszakához, az új hullámhoz, de a cyberpunkhoz ugyanúgy, mint a spekulatív fikcióhoz (főként az alternatív történelmi regényhez). Témáit tekintve pedig aktuális képet festenek a jelenről, kérdések tucatjaival szembesítik a kortárs horizontot. Az Ütköző világok című tanulmánykötet másfelől egy többéves összehangolt csoportmunka eredményeit teszi közzé. Az írások egyrészt laza monográfiává állnak össze, másrészt igen sok szempont bevonásával újabb és újabb területét tárják fel a Dick-jelenségnek (a kvázirealitásoktól kezdve a multiverzumig). Mindezt korszerű ismeretanyag mozgósításával oldják meg a szerzők, ezért a kötet a popularitás olvashatóságának és értelmezhetőségének kultúrközi-mediális példatárává szélesedik.

Részlet:

Makai Péter Kristóf

Valami robot az államgépezetben

– paranoid android-uralom Philip K. Dick szimulakráciáiban –

Nincs az a félelem és reszketés, amit Philip Kindred Dick ne fogalmazott volna meg negyvennégy kiadott regényében. A második világháború után feltűnő hangok közül talán nem is olyan meglepő, hogy egy tudományos-fantasztikus író lett, aki a legdirektebben tudta megfogalmazni a posztmodern életérzést. A huszadik század második felében az emberek korábban kialakult éntudata, társadalmi, nemzetállami és vallási keretek között rögzült önazonossága megbomlott.
Ahogy minden más országban, az Egyesült Államokban is új neveket, új szerepeket kerestek önmaguk számára az állampolgárok, abban a hitben, hogy van még lehetőségük megtalálni önmagukat, csak jobban kell keresni a megváltozott viszonyok között. Sokan éltek a fogyasztói társadalom által megteremtett jólét lehetőségeivel, hogy meghatározzák, kicsodák is valójában; mások megpróbáltak visszatérni puritán és/vagy protestáns gyökereikhez, a család és a hit oltalmazó karjaiban keresve menedéket a káosz elől; megint mások meg elégedetlenek voltak mind a hagyományos amerikai identitással, mind pedig a termékbőség nyújtotta márkanév-definíciókkal, és kivárták az idejüket, amikor fellázadhattak az alternatívát nem kínáló rendszer ellen.
Milyen hibái, milyen gyöngeségei voltak ennek a rendszernek? A világháborúban még a Szovjetunió és az Egyesült Államok, ha nem is vállvetve, de egy közös ellenséggel szemben küzdöttek, azonban közvetlenül a háború után már a Churchill és Goebbels által is emlegetett vasfüggöny vágta ketté Európát. Bár 1953-ban meghalt Sztálin, és ugyanebben az évben iktatták be az Egyesült Államok harmincnegyedik elnökeként Dwight D. Eisenhower-t, az ötvenes évek elejére a hidegháború már javában dúlt, a fegyverkezési verseny és a szovjetektől való félelem csúcsra járatta az amerikai államgépezetet. A vörös veszély réme Joseph McCarthy szenátort és J. Edgar Hoovert, az FBI főnökét arra ösztönözte, hogy az Államokban mindenütt Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottságokat állítsanak fel, melynek meghallgatásain ha valaki gyanúba keveredett, karrierje egy életre derékba törhetett.
A paranoia állandósult, beitta magát az amerikai állampolgárok tudatába, és – akár az egyre gyarapodó polgárjogi mozgalmak, akár az új technika nyelvén szóló kultúra vagy a feltörekvő ellenkultúra révén – kiterjedt mindenre és mindenkire, aki csak a hatalom közelébe került. Ezért a fenyegetettség érzése nem csak a hivatalos csatornákon közvetített ellenségek, a Szovjetunió és a kommunisták felé irányult; gyanú tárgyává lettek az amerikai állam vezetői is. Eisenhower jó példa arra a típusú elnökre, akit az országon belüli hangos anti-kommunisták (mint pl. a John Birch Társaság) vádoltak kommunistabérencséggel. Pedig ő volt az első amerikai elnök, aki a nyíltság nevében a televízió segítségével adott sajtótájékoztatót. Ugyanakkor ő honosította meg a kamera előtti mellébeszélés intézményét is, amit ma a politikai élet legalapvetőbb alapkövének tartunk. Ez a kettősség tükröződött a kor hatalom-képében is, ahogy azt Dick novelláit és regényeit olvasva láthatjuk.

Bár a paranoia általában az indokolatlan és irracionális rettegés szinonimája, az 1972-ben kezdődött Watergate-botrány igazolta sok amerikai félelmét, hogy az elnök (McCarthy szenátor után alig húsz évvel!) még mindig képes visszaélni hatalmával, számon tartja politikai ellenfeleit és piszkos trükkökkel kényelmetlen helyzetbe tudja hozni őket. Eisenhowerhez hasonlóan Richard M. Nixonnak is meggyűlt a baja az újságírók és a tévériporterek állhatatos kérdésözönével. Három évvel Nixon lemondása után egy brit tévériporter, David Frost volt az, aki leült az egykori elnökkel, hogy szembesítette tetteivel. Nixon sosem ismerte be, hogy bűncselekményt követett volna el, azt viszont bevallotta Frostnak, hogy visszaélt elnöki hatalmával. A Frost-Nixon interjúk egy időre megerősítették az értelmiségieket hitükben, hogy az igazság rendíthetetlen keresésében még mindig az övék az utolsó szó a hatalom letéteményeseivel szemben.
Történeti áttekintésem rövid és erősen szelektív, mégpedig két okból is: Philip K. Dick regényeiben és novelláiban e két elnök hatása érhető tetten leginkább. Eisenhower semlegessége és látszólagos tétlensége elbizonytalanította, Nixon piszkos trükkjei pedig az amerikai állampolgárok lelkivilágát alapjaiban rengették meg, így Dick is felemelte hangját a hatalom gyakorlásának visszásságaival szemben. A hatásokon túl viszont azért is érdemes rövidre fogni a valós történelmi helyzet áttekintését, mert a fiktív, alternatív történelem legalább olyan fontos szerephez jut Dick munkásságában, mint a “tiszta” tudományos fantasztikum.
Érdekes csavar a dologban, hogy a második világháború alternatív történelmi szálait feltérképező műveiben adatgazdagabban dolgozza ki Dick a történelmi folyamatok leírását. Ezzel a hiperrealitás kellemetlen érzését kelti, miszerint az alternatív történelem valódibb, mint az általunk megélt valóság, ami általános jellemzője a posztmodern életérzésnek. Ennek az éremnek a másik oldala az a dicki vízió, amiben az amerikai nép által megválasztott elnök személye teljes egészében hamisnak, az elnököt hatalomra juttató demokratikus rendszer pedig egy szűk érdekcsoport által irányított diktatúrának bizonyul. Mindkét felvázolt alaphelyzet az Egyesült Államokban önálló életre kelt paranoid történelemszemlélet hagyományából táplálkozik.

Amikor Dick azt a félelmét fejezi ki, hogy az elnök csak egy robot, akit bábként használva egy titkos érdekcsoport mozgat, akkor (bármily meglepő is legyen) egy, az Egyesült Államok politikai közbeszédében már régóta honos paranoid megszólalás stíluselemeire és közhelyeire épít. Ahogy Daniel Pipes is rámutat Összeesküvések: A paranoia évezredes története című művében, a paranoid stílben két, jól meghatározható hagyomány épült ki az összeesküvés-elméletek alkotására: a nemzeti/jobboldali csoportok szélsőséges képviselői a világméretű zsidó összeesküvés évszázados, sőt, évezredes toposzaiból válogathatnak, míg a fiatalabb, a baloldalhoz közelebb álló hagyomány a felvilágosodás idején működött titkos társaságok vélt vagy valós továbbélésében látja a demokratikus hatalomra leselkedő veszélyek forrását. Dick sokat foglalkozott a jövőbeli Egyesült Államok elfasizálódásával, de ezekben a jövőképekben sem a zsidóság, hanem a különféle titkos társaságok androidok mögé bújtatott zsarnokságát ábrázolja.
Még ha minden egyes regény külön világ (sőt, Dicknél külön világok halmaza!) is, két nagy csoportra oszthatóak az író novellái és regényei a hatalom és az állam kritikáját vizsgálva. Az első kupacba tartoznak az olyan államszerkezetet felvonultató írások (Az ember a Fellegvárban; Csordulj, könnyem, mondta a rendőr; Szabad Albemuth Rádió), melyekben a neofasiszta vagy kommunista ideológiával működő totalitárius rendszerek Orwellt idéző módon, rafinált megfigyelési rendszerekkel és besúgóhálózatokkal fosztják meg állampolgáraikat minden szabadságjoguktól. Bár az 1984 tett utalásokat arra, hogy a Nagy Testvér esetleg csak egy fiktív személy volna, semmi több, de Orwell klasszikusában nem dönthető el egyértelműen, hogy kitalált, és a Párt által kitermelt illúzió vagy valós vezető-e Nagy Testvér. Fontos különbség még Dick regényeivel szemben, hogy a főhős, Winston Smith nem tudja mások számára leleplezni a hatalom működési elvét, a diktatórikus rendszer nem bomlik fel. Annak ellenére, hogy O’Brien végigkalauzolja Winstont az angszoc (és így az állam) működési elvein, a főhős sorsa az, hogy elbukjon, bedarálódjon, miközben a gépezet tovább forog.

A másik kupacba olyan a történetek tartoznak (The Simulacra, The Penultimate Truth, és más novellák) ahol a nyílt megfélemlítés és a szolgasorba taszítás helyett a hatalom képviselői finomabb, az egyetértésen alapuló valóság szövedékét átgyúró módszerekkel dolgoznak. Ha közismert disztópikus regényekhez kéne hasonlítani, a második kupac írásai inkább hasonlítanak a Szép új világ-ból ismert elbutító, eltompító média rémképeihez, mint a ‘84 erőszakos gondolatrendőrségéhez és elnyomó diktatúrájához, persze ettől még disztópikus, totalitárius keretek között. Különbség viszont, hogy míg az első kupac írásaiban a hatalom invazív természetű és önkényuralmi rendszerbe szerveződik, a másodikban az igazi hatalom birtokosai inkább a háttérben maradva manipulatív tevékenységet folytatnak, miközben egy másik államszerveződési forma külsőségeit imitálják, ezért könnyebben legitimálják hatalmukat, mint a nyíltan elnyomó államszervezetek.
Ezek a manipulatív államszervezetek, hatalmasainak kedvelt kettős technikája szerint, igyekszenek a történelem doktriner oktatásán keresztül a “hivatalos történetet” elültetni a fejekben, míg a média felhasználásával megpróbálják alattvalóikat összezavarni, figyelmüket elterelni a politikai élet gyanús anomáliáiról. Ilyen kísérleteket láthatunk példának okáért a The Simulacra propagandacélú történelemoktatásában, ahol a szereplők nagy pakkokban kapják az államilag összeállított történelmi tankönyveket, és az előre megrágott értelmezésekből kell állandóan vizsgázniuk. Vagy vegyük például “A Yancy-profil” című novellát, ahol a tévén keresztül szóló elnök szívhez szóló, de végletekig közhelyes mondanivalója elsikkasztja a kallisztói polgárok életét: úgy kondicionálja őket, hogy ízlésük, véleményük mindenben egyezzen a hatalom által jóváhagyott véleménnyel.
Philip K. Dick holisztikus látásmódja és termékeny alkotói karrierje miatt mindig is lesznek tematikai átfedések a két csoport között, de sokkal nagyobb hangsúly és egyedibb hangnem jellemzi a második kupac írásait egy jellegzetes dicki vonásuk miatt – az állampolgárok számára mindegyikben egy emberszerű gép, azaz egy android képviseli a hatalmat. Vizsgálódásom további tárgyául azért is választom ezeket a regényeket és novellákat, mert az általam olvasott szerzők közül az államgép és a gépember összefonódását Dick problematizálja a legáthatóbban. Ahogy a kettő egymásra talál műveiben, a hatalom politikai testüket egybefogja, és az egyik tüneteit a másik is átveszi.
Az nagyon hamar világossá válik Dick írásait olvasva, hogy az android-elnök sosem a saját erejéből küzdi fel magát a politikai ranglétrán, hanem valójában egy mögötte meghúzódó érdekcsoport juttatja őt az elnöki székbe. “A Yancy-profil”-ban például a bolygó-státuszt áhító Kallisztó kereskedelmi szindikátusai bízzák meg a yampikat, lojális programozóik egy csoportát, hogy egy (Dick által nem túl titkoltan Eisenhowerről mintázott) Talbot Yancy gestalt-ot készítsenek el. A kereskedelmi szindikátus indítéka az, hog a ganümédeszi riválisaikkal folytatandó háborút a Yancy véleményével átitatott kallisztóiak igazságos háborúként könyvelhessék el. A The Simulacra c. regényben a Nyugat-Németországgal kiegészült Amerikai és Európai Egyesült Államok világában a hatalom első látásra a der Alte, az öreg, német ajkú elnök kezében van, de valójában csak egy android, amit a Karp u Söhne Werke gyártott le egy titkos kormányzati szerv kérésére. A The Penultimate Truth a “The Defenders” és “A Yancy-profil” novellák ötvözetéből keletkezett, ezért ebben a regényben is egy Talbot Yancy nevű figura az elnök, de itt a Yancy-t programozó yampik az uralkodó kasztot alkotják. Egy robotháború sújtotta Föld föld alatti bunkerokba menekült lakosságát tévesztik meg a yampik azzal, hogy a békekötés utáni híradásaikban is úgy állítják be, mintha a háború tovább folyna, így tartva meg maguknak a békés felszíni életet. Ez a Yancy érezhetően közelebb áll a megbízhatatlan Nixonhoz, mint a konformista, semmit sem mondó Eisenhowerhez.

Mivel ezekben az írásokban az állam működésének szükséges és elegendő feltétele, hogy legyen egy elnök-szimulakrát irányító érdekcsoport, akik a szimulakra (vagy szimulakrák sorának) látszólagos uralma alatt, a kommunikáció hivatalos csatornáit felhasználva eljuttatják a társadalom jelenlegi állapotát fenntartó ideológiai üzeneteket, ezért ezt az államformát szimulakráciának nevezem. A szimulakrácia egy olyan parazitarendszer, ami a hatalom megragadásáért mindig alkalmazkodik az őt megelőző, éppen aktuális politikai rendszerhez, ezért könyvről könyvre, novelláról novellára változik pontos felépítése, de alapjaiban nagyon jól megragadható ez a jelenség a The Simulacra példáján.
A könyv USEA-jának egész társadalmi berendezkedése az elnök-szimulakrától függ. Az összeolvadt Demokratikus Köztársaságpártiak egy titkos kormányzati szövetsége irányítja az országot; ők határozzák meg a fő politikai és gazdasági irányvonalat, ők építtetik meg a mindenkori gyártócsoporttal a szimulakrát, és ők alkotják meg saját ellenzéküket is, az első blikkre neonácinak tűnő Jób fiai-mozgalmat. A társadalom két nagy csoportra oszlik: az egyik a nagy néptömegeket felölelő Bék termelői és szolgáltatói kasztja, akik a hatalom utasításainak csak engedelmeskedni tudnak (nevük a német Befehlsträger szóból rövidült), míg a hatalom birtokosai, a titkot hordozó Gék (Geheimnisträger-ek) onnan ismerszenek meg, hogy ők tudják, hogy az elnök csak egy szimulakra, a First Lady pedig egy (pontosabban legalább három-négy) színésznő játéka. Elég ezt a titkot tudni, hogy a Bé kasztból a Gébe kerülhessen bárki, és így ő is szert tegyen valamicske hatalomra.
Meglehetősen ironikus, hogy pont az ilyen, titkokra és átvágásokra épülő államformában valódi hatalom a tudás, a szó legszorosabb értelmében. Ugyanakkor sose felejtsük el, hogy a hatalom megtévesztő ereje nem tökéletes: ezen történetek főhősei előbb-utóbb átlátnak a szitán, és képesek a hazugság fátylát mások számára is fellebbenteni. Az már más kérdés, hogy az adott regényben a szimulakrácia miképp változik meg leleplezésének hatására. A The Simulacra USEA-jában a hivatalos csatornákon mindenkihez eljuttatott leleplezés után a főhős, Richard Kongrosian megöli a rendvédelmi erők legfelső vezetőjét, hogy ne vehesse át puccsal a hatalmat. Eközben a karhatalmi erők egymással csapnak össze, polgárháború szélére sodorva az országot. Ezzel szemben “A Yancy-profil”-ban az illúzió mögé csak néhány kiküldött megfigyelő nyer bepillantást a yampikon kívül. Egyiküknek sem áll igazán érdekükben a Ganümédesz stabilitását megingatni, ezért a politikai kontrollt nem a rendszer teljes megszüntetésével, hanem az egységes, elszürkítő ideológiai üzenet apránkénti megváltoztatásával veszik ki a kereskedelmi szövetségek kezéből. Ez persze csak a két végpont, de talán evvel is be tudtam mutatni, hogy a szimulakrácia felszámolása nem jár automatikusan polgárháborúval – a novella főhősei képesek megfordítani a tendenciát, és visszatéríteni az államot egy színesebb, demokratikusabb berendezkedés felé.

Lévén a szimulakrácia államforma, ha mégoly sajátságos is, felmerül a kérdés: vajon hordoz-e magában olyan jegyeket, amitől alapvetően nemkívánatos szerveződési formának nyilváníthatjuk? Ennek a kérdésnek persze csak akkor van értelme, ha léteznek “A Yancy-profil”-éhoz hasonló fiktív világok, ahol a szimulakráciát gyakorló hatalom “jóindulatú.” A velünk született erkölcsi érzékünk azt diktálná, hogy az állampolgároktól való bármiféle titok elhallgatása automatikusan igazságtalanná teszi a fennálló rendszert. Philip K. Dick írásaiban nem is találunk olyan szimulakratikus államot, ahol valami felvilágosult abszolutista uralkodói kör a népet boldogítaná. De mi van akkor, amikor egy szimulakrum-szerű politikai szerveződés ellenzékben van?
“A kis fekete doboz” című novella és “Az utolsó mester” pontosan ezt a témát dolgozza fel. Vegyük először az utóbbi novellát! Ennek két, egymással szemben álló politikai ereje a technokrata huszadik századi társadalmat elsöprő Anarchista Szövetség és az utolsó megmaradt technokrata enklávé. A Szövetség egy nyomorúságos, államnak nem igazán nevezhető agrárközösséget hozott létre a technológiailag fejlett országok háborúval fenntartott jóléte helyett. Az enklávé viszont csak földrajzi adottságainak és annak a ténynek köszönhetően maradt meg, hogy egy javításra szoruló robot-vezér, Bors irányítja polgárait, aki a tudományos és technikai civilizáció utolsó letéteményeseként szinapszistekercseiben hordozza a fejlett társadalom minden tudását.
A novellában bemutatott enklávé nem a szó szoros értelemben vett szimulakrácia, mivel egyetlen társaság sem uralkodik Bors döntései felett, teljhatalmának alapját tudása és tapasztalata adja, amivel nélkülözhetetlenné vált a működő önszerveződésre képtelen emberi társadalomban. Mégis, a gépi irányítás ténye elegendő volt az Anarchista Szövetségnek ahhoz, hogy fellázadjanak a robotok irányította, technokrata rendszer ellen. Ahogy azt Philip K. Dick jegyzi meg a novellához fűzött kommentárjában, “érdekes, hogy robotot választottam [vezetőül], nem androidot. Talán mert a robot nem próbál meg becsapni, mi is ő valójában.”

Erre jó ellenpélda “Az urat szolgálni” című novella, amiben szintén egy robotok ellen fellázadt emberi világot ábrázol Dick. A csavar az, hogy itt az előző, robotok uralta civilizációt újjáépíteni képes robot egy emberi segítség után ácsingózó, magatehetetlen háborús roncs, aki a háború előtti időkről szóló csodás meséivel győzi meg a rátaláló embert, hogy hozza el neki az alkatrészeket, amivel kijavíthatja magát. Ha nem is emberszerűségével akarja megtéveszteni a belé botló technikust, Dicknél a gépembernek hinni mindig veszélyes, sőt, akár a társadalmi rendet felforgató, öngyilkos következményekkel járhat. Ebben nagyon hasonlítanak a régi kelta regék és mondák rosszindulatú tündéreire, akik varázslatukkal elkápráztatják az embereket, játszanak velük, majd Tündérországba rabolják el őket.
Visszatérve “Az utolsó mester”-re, azért tartom mégis a szimulakrácia jelenségéhez kapcsolódó, szót érdemlő novellának, mert másképp tekint a szimulakráciára, mint az előző írásaiban. A szimulakra uralma alól minden ember szabadulni akar, úgy érzi, hogy természetellenes a gép uralma az ember felett. De milyen alternatíva kínálkozik még? Az anarchisták sehova sem menő, kultúrát nem ismerő, fizikai munkára korlátozó agrártársadalma? Nem éppen az vitte az emberek egy maroknyi csoportját a bölcs (de nem minden hibától mentes) uralkodói elme megtartására, hogy belátták, szükségük volt valamilyen tekintéllyel bíró szervezőerőre?
A történet vége felcsillant némi reményt vagy, ha úgy értelmezzük, az emberi remény hiábavalóságát példázza – azt, hogy képtelenek vagyunk bármikor is tanulni a történelem menetéből. Mert bár szétzúzzák az amúgy is rozsdálló robot-uralkodót, a novella utolsó soraiban kiderül, hogy a gépember szerelője egykori gazdájának romjai közül előhalászik néhány, a robot memóriáját tartalmazó szinapszistekercset, arra az alkalomra, “ha esetleg változnak az idők.”

Úgy tűnik, hogy Dick is számot vetett az emberi nem gyarlóságaival és hataloméhségével, és ezen gondolkodik el a novellához írt jegyzeteiben: “Kell vezető vagy gondoskodjunk magunkról? Elméletben persze az utóbbi. Csakhogy néha széles szakadék választja el azt, ami elméletileg helyes, és azt, ami gyakorlatilag jó.” Megjegyzése zavarba ejtő, mert ez a pragmatista érv éppen a szervezetten együtt élő emberek erkölcsi érzékét vonja kétségbe (noha Dick hitt az emberek jóindulatában, elég ha elolvassuk az életrajzát). A hatalommal felruházott ember(gép) színre léptével mégis szkeptikusabbá válik a hatalmat birtoklókkal szemben. Bizonyos mértékű óvakodás mindenképpen egészséges, mert a hatalom korrumpál, a teljhatalom pedig teljesen korrumpál. A szimulakráciában pedig aztán még annál is könnyebb a demokrácia látszatát kelteni, miközben a hatalom valódi birtokosai újabb és újabb bábokat ültetnek látványos vezetői pozíciókba anélkül, hogy akár a gyanú legkisebb árnyéka is rájuk vetülne. Ez a félelem munkálkodik Dick minden egyes, hatalmi kérdéseket érintő írásában.
Világosan meg is mondja “Hogyan építsünk olyan világot, ami nem dől össze két nap alatt?” című esszéjében, mitől fél: a modern technológia olyan lehetőségeket adott az emberek kezébe, hogy komplett “álvalóságokat” képesek létrehozni a különféle hang- és képszerkesztési módszerek révén. Ez is egyfajta hatalom, és, ahogy mondja, nagyon közel jár a szépíró hivatásához a trónkövetelő álvalóság megalkotása. Persze csak akkor beszélhetünk álvalóságról, ha van “igazi valóság” is. Dick az ókori görög filozófia ismeretében két részre bontja a valóság köreit a „Tudathasadás és a Változások Könyve” névre hallgató esszéjében: az egyéni valóságra (ezt idiosz kozmosznak hívja) és a közmegegyezéssel elfogadott valóságra (ezt meg koinosz kozmosznak). Ez ilyen posztmodern időkben egy elterjedt nézőpont, és első látásra nagyon kínálja magát, de, kérdezem én, vajon mennyiben illik rá ez a felosztás a dicki államszemléletre és elsősorban a szimulakráciára?

A szimulakrácia nem az idiosz és a koinosz kozmosz közötti különbségek miatt képes működni. Abból, hogy néhány bennfentes másképp érzékeli és éli meg a hatalom cselekedeteit, mint az összes többi ember, még nem következik a szimulakrata hatalom. A szimulakrata hatalmat csak úgy lehet élvezni, ha az egyedi és a közösen elfogadott valóságon túl is van még egy, nevezzük így, transzcendens valóságszint, ami a parazita-államforma gazdateste. Szóhasználatomban ez a transzcendens nem a vallási és spirituális közösségek által az isteni/természetfeletti szférához rendelt valóságszint, hanem egyszerűen az, amelyik a szimulakráciából kifelé mutat. Ez Dick esetében az a gnosztikus kereszténységéből fakadó hit, hogy a Római Birodalom nem tűnt el nyomtalanul, hanem az idő folyása alatt még mindig ott rejtezik az időszámításunk szerinti ötvenedik év, Szent Pál kora, az idő folyása és érzete pedig az isteni gondolatoknak van alárendelve. De nem kell feltétlenül vallási indíttatású eszmére gondolnunk.
Dick szimulakra-világaiban is van egy ugyanilyen transzcendens valóságszint, ami a szereplők mindennapi tapasztalatain alapul. A valóságszinteket a benne szereplő, értelmes cselekvők alapján növekvő sorrendbe rakva először következik az egyéni valóságérzet, aztán a közmegegyezéssel elfogadott valóság, és ezek azok a szintek, amiket szimulakrácia érinthet, függetlenül attól, hogy a két szinten ki ismeri a szimulakrácia működési elveit. A The Simulacra terminusaival élve, a Gék és a Bék is csak a konszenzusos valóság különféle rétegeit tapasztalják meg.
Ám a dicki főhős különleges személy: először saját tapasztalatai körül kezd el olyan anomáliákat észlelni (pl. Yancy véleményei a háborúról és a közügyekről, a The Penultimatze Truth-ban St. James első léptei David Lantano birtokán), melyek kikezdik az idiosz és a koinosz kozmosz közti, addig fennálló egyensúlyi viszonyt: főhőseinknek valami nem stimmel a valósággal; nem ilyennek kéne lennie ismereteik alapján. A szimulakráciával foglalkozó történetek kibontakozása ezután a két világ összeegyeztetésére tett kísérlet fűti, de előbb-utóbb a hősöknek rá kell jönniük, hogy egy harmadik valóságszint (vagy -forma), a szimulakra jelképes falain túl nyúló, transzcendens valóság az, amelyik legpontosabban jelöli a dolgok helyét világegyetemükben. Erre írja Dick azt, hogy szereti, ha univerzumai nem teljesen koherensek, ha a valóság szövedéke mindig felfeslik valahol.
Egy kicsivel feljebb megígértem, hogy még egy novellát megemlítek, ahol a szimulakrával operáló politikai szerveződés ellenzékben van. Ez „A kis fekete doboz,” ami Dicket olvasók számára az „Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról?” elődeként lehet ismerős, a kis fekete doboz pedig annak a regénynek az empátiadoboza. Ebben a novellában, a mi világunk hidegháborús viszonyaihoz hasonlóan, két hatalom feszül egymásnak: az egyik az Egyesült Államok, a másik meg a kommunista Kuba. A történetben egy renegát vallási mozgalom, a mercerizmus hódítja meg a hitre képes és fogékony emberek egész tömegét, annak ellenére, hogy sem Kuba, sem az USA nem nézi jó szemmel a hit terjedtét.
A mercerizmus spirituális mozgalma abból áll, hogy a kis fekete empátiadoboz megérintésével (az imitatio Christi hagyományához hasonlóan) a hívő átéli a vallásalapító/próféta, Wilbur Mercer minden elszenvedett fájdalmát, amit a szimulakra-világban megtapasztal. A mercerizmus azt hirdeti, hogy a megosztott és közösen elszenvedett fájdalom spirituálisan építi a hívőt, aki ezzel részt vállal Wilbur Mercer apoteózisából is, de szó szerinti értelemben véve is a megtestesült vallási mozgalom részévé lesz az empátia révén. Egyetlen világi hatalom számára sem világos, a hívők miért szenvednek, noha nem mazochisták; mint ahogy az „Álmodnak-e az androidok…?” világában sem értik az androidok, a közösen átélt, empatikus szenvedés hogyan képes építeni a jellemet.

Dick szerint a novellában jobban kijön a caritas/agape keresztényi jelentősége, de szimulakrata vizsgálódásaink szempontjából árulkodó a belőle született regény csavarja. Az „Álmodnak-e az androidok…?”-ban ugyanis a regény vége felé világosan kiderül, hogy minden, a mercerizmus által közvetített kép és szenvedés művi volt, a holdbéli táj csak egy díszlet, a Mercert játszó ember meg egy alkoholista színész, mégis, az emberek továbbra is részt akarnak venni az empátiadoboz révén a merceri szenvedéstörténetben. Mi ez, ha nem szimulakrata hatalom? A közös, elfogadott megtévesztés hirtelen felértékelődik? Amint a szimulakrácia valóságrétegét az emberek tiszta, tudatos döntéseken keresztül fogadják el, megszűnik szimulakráciának lenni?
Nem vallásos elmének nehezebb befogadni egy ilyen vallási, erkölcsi és viselkedési rendszert, de azért kísérletet teszek, hogy még a mercerizmus hitelét nem teljesen kikezdő „Fekete doboz”-ban is megkülönböztessek egy, a szimulakráciától elkülönülő másik jelenséget, ami a valóságérzet csorbulása nélkül is elfogadható és vonatkoztatható az „Álmodnak-e az androidok…?”-ra is. „A kis fekete doboz”-hoz írott kommentárjában azt írja Dick, hogy az igazi emberség abból fakad, hogy képesek vagyunk együtt érezni másokkal. A vallási élménynek is pontosan ez az eksztatikus, közösségi élmény áll középpontjában, akármilyen módon is váltódik ki. A közösség persze nem csak ember és ember, hanem az ember és az természetfeletti közössége, azaz a transzcendens tapasztalata. Mi különbözteti meg akkor a vallási élményt a politikai szimulakráciától?
Dick világaiban a szimulakrácia ideológiai és politikai megtestesülése és a vallási élmény is rengeteg embert ölel fel, technológiai eszközök révén közvetítődik, alá- és fölérendeltségi viszonyokon és illúziókon alapul. Ennek ellenére azt kell észrevennünk, hogy a merceristák „szenvedései” messze nem állnak egyenes arányban a szimulakrata hatalom által felépített állam okozta, tudatlanságból fakadó szenvedésekkel. Minőségileg különbözik a kettő.
Az író értékrendje szerint a vallásos szerveződések egyaránt veszélyesek minden államhatalomra, ezáltal maguk is politikai hatalomra tesznek szert. Sőt, lehet, hogy a vallási alapon szerveződött közösségek azok, melyek – talán egyedül a földön – igazán képesek a politikai hatalom jogos, erkölcsös és felszabadító erejű gyakorlására. Ez a huszonegyedik századi szekuláris demokráciák Európájában kissé idegenül hangzik, és messze nem olyan általános érvényű igazság, mint Dick sugallja, de egy olyan válaszlehetőség, ami megalkotott világaiban alternatívát kínál a megtévesztésre épülő szimulakráciák hatalmával szemben. A szimulakrácia Dicknél mindig egy folyamatosan hanyatlásban lévő rendszer, ami nem képes még önmaga fenntartására sem; Dick hősei újra meg újra bebizonyítják, hogy a rendszer látszatain átlát az autentikus ember, aki képes a transzcendens valóság érzékelésére.

Ezeknek, „A kis fekete doboz” és az „Álmodnak-e az androidok…?” tanúsága szerint az alapja valami olyan érzés, ami a szimulált személyiségben nem mehet végbe. Ez az empatikus szenvedés, az átélés, azaz az értelmi/érzelmi szimuláció (!) emberi képessége. Ennek a belső szimulációnak a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Azáltal, hogy az autentikus ember képes mások lelki és szellemi állapotát (így az isteni természet minőségét is) magában leképezni, maga is szimulátorrá válik, de ezt a képességét nem hatalmi pozíciójának megszilárdítására használja fel, hanem éppen ellenkezőleg, az agape elveinek megfelelően, alázatos szeretettel viseltetik mások iránt. Esszém szempontjából úgy lenne újradefiniálható a keresztényi szeretet ezen elve, mint az a negentrópia felé mutató, építő erő – legyen az vallási vagy világi, értelmi vagy érzelmi –, mely az együttérzésen keresztül munkálkodik az igazságot keresve. Ez az elv az Dicknél, ami a szimulakráciát (ha kell, a szenvedésen keresztül) kiforgatja sarkaiból, és lehetővé teszi főhőseinek, hogy a transzcendens valóságot megpillanthassák.
Paradox módon legalább egy alkalomról tudunk Dick írásaiban, amikor maga a szimulakrátor (vagy, görög-keleti katolikusságra utalva, a Szimulakratór) is lehet szenvedő egyén. Bors, „Az utolsó mester” felvilágosult tekintélyuralkodója is (Dick saját bevallásával összhangban) egy krisztusi megváltó-figura, akinek el kell pusztulnia, még ha a tanításai (szinapszistekercsei) fenn is fognak maradni, hátha az emberiség egyszer megérik az utopikus kegyelemre. Tetteit a fejlett civilizáció fenntartására irányuló agape határozza meg, ami külső szemlélő számára diktatorikus hatalomvágyásként tűnik fel, de az anarchista géprombolók világával szemben még az ő önvédelemre kész népe is inkább tiszteli őt, és bízik Bors tekintélyében. Bors paranoid vonásairól csak a szolgálatban megkeseredett szerelője, Fowler szemén keresztül kaphatunk képet, aki mégse hagyja pusztulni gazdája szinapszistekercseit. Ehhez a cselekedethez csakis az a pusztulást ellenző agape empatikus érzése vezethette közelebb, ami Borst is jellemezte.
Az elbeszélések és az esszé szempontjából akad még egy elvarratlan szál, jelesül az, hogy milyen viszonyban áll az agape és a paranoia a dicki autentikus ember személyiségében: egymást kiegészítő, vagy egymást kioltó, esetleg kölcsönösen kizáró viszonyról beszélünk? Amennyiben Dick autentikus személyként látta magát (és miért ne tette volna, saját szkizofréniájának hitében is?), és írásait autentikus emberi örömöket és félelmeket megfogalmazó műveknek tekintjük, akkor azt kell mondanom, hogy az agape és a paranoia is ott bujkál minden írásában, de a szimulakrácia rémét felvető írásaiban különösen. Ezek itt külön helyükön kezelt, nem egymást kioltó és nem is tökéletesen egyező, egészet nem alkotó lelki viszonyulások a valóságszintek hierarchiájához.

A Dick által bemutatott agape-érzés mindig avval a reménnyel együtt fejeződik ki, hogy az egyéni és a közösen elfogadott valóságon túl a transzcendens valóság szintjéig is járható az ember számára az út. Ennek közvetlen sejtése nélkül megerősödik a paranoia érzete: ha csak a szimulakrácia van (pedig mélyen belül tudom (vagy csak szeretném?), hogy ennél többet kínál(jon) az élet), akkor az egyéni valóságérzettel bíró ember, annak anomáliáival együtt, transzcendens iránti szomját segélykiáltásként a közösen elfogadott valóságba kivetíti – így keletkezik Dick munkásságának szkizofrénje. Ha csak álvalóság van, minden valóságérzet gyanús, csak az enyém bensőségesebb, teljesebben megélt valóság, ezért minél nagyobb körben kell kiterjesztenem, nehogy az álvalóságok bekebelezzenek, és a valóságérzetemmel együtt megszűnjek önmagam lenni. Az anomáliáimmal együtt beleolvadni a szimulakrácia koinosz kozmoszába nem olyan keresendő, mint a dharmikus tanokban a nirvána, hanem olyan kétségbeejtő, mint a Nagy Testvér-i szeretet agymosásában élve megsemmisülés.
Írásaiban mindig is az autentikus ember mellett tört lándzsát Dick, és minden alkalommal, amikor a szimulakra megtévesztő hatalmát foglalta regényeinek vagy novelláinak középpontjába, azt sugallta cselekményein keresztül, hogy a szimulakrácia hatalma átmeneti és áttörhető a transzcendens valóság irányába. Félelemmel vegyes tisztelettel figyelte, ahogy a technikai fejlődés egyre valósághűbb ábrázolási módokat adott az emberiség kezébe, és rendkívül érzékenyen rátapintott végtelenül manipulálható voltukra is. Az ellen a hatalom ellen szólalt fel, amelyik a művész és a mesterember hivatásának eszközeit kicsavarta kezükből, hogy saját szája íze szerint képzeletbeli világokat teremtsen, de azt nem szorítja könyvfedelek közé, hanem a közösen elfogadott valóságunkra terjesti ki, mindannyiunk valóságérzékével játszva. Veszélyes játék ez, mert a képzeletbeli világot az emberekre ráerőszakoló hatalom lesz önnön legelső áldozata: ő maga kezd el először a valóságban kételkedve saját hatalma felett őrködni, üldözési mániától sújtva azok ellen fordulni, akik (jobbat nem tudván, de reménnyel szívükben) őt szolgálják.
Dick szimulakráciái a huszadik század politikai valóságait és technikai lehetőségeit felmérő, arra reflektálni kívánó szabad ötletek jegyzéke. Olyan műfajban alkotott, amit sokáig megvetettek, komoly irodalmi értékek hordozására képtelen stílusnak tartottak, a ponyvairodalom legaljának. Hogy mégis képes volt az emberi lelket foglalkoztató legkínzóbb kérdésekkel foglalkozni, és koherens ember- és államképet, filozófiai eszmefuttatásokat kialakítani munkásságában, az a mai napig érvényes bizonyítéka tehetségének és a tudományos-fantasztikus műfaj gondolkodtatásra, fenséges gyönyörérzetre késztető erejének. Ha úgy tetszik, hatalmának.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

3 ok, amiért a home office pszichésen megterhelő + 3 könyv segítségül

Ugyan a home office nagyobb szabadságot és autonómiát biztosíthat, olyan hátulütői vannak, amikre elsőre nem feltétlenül gondolnánk. 

...
Zöld

Mit tehet egy nő, ha lebénul az arca és elveszti a mosolyát? Olvass bele Sarah Ruhl könyvébe!

Sarah Ruhl az élete minden területén sikeresnek érezte magát, amikor az arca lebénult. Mi mindent jelent valójában egy mosoly? Mutatunk egy részletet a könyvéből!

...
Zöld

A narcisztikus személyiség kinőhető? + 2 könyv a témában

Kutatás készült arról, hogyan változnak a narcisztikus személyiségjegyek az ember élete során. A cikk végén két könyvet is ajánlunk a narcizmus témájában.