Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010
Másnap, korán reggel feketében, halkan beszélgetve haladt egy csoport Erdély legszebb parkjában, Kolozsvár híres Házsongárdi temetőjében. Ilona grófnét, Erdély egyik utolsó nagyasszonyát temették a családi kriptába. A kripta így vagy úgy átvészelte a háborúkat és a társadalmi egyenlőtlenségeket még a halál kertjében is gyakran korrigálni akaró rendszert, ami a sírboltok többségét lebontatta. Ilona nénit sokan szerették Kolozsváron. Sokan voltak a temetésén is. Sokan sokfelől. Anna fejében emlékek és mesék keveredtek.
Ilona nénin nem változtatott az sem, hogy a kitelepítés után a ládagyárban az utcalányokkal együtt szegezte a gyalulatlan deszkát. A lányokat a rendszer igyekezett a csomagolóipar piaci igényeinek kiszolgálására átnevelni, Ilona nénit pedig valószínűleg a grófnék rendszerbomlasztó délutáni teázási szokásáról gondolták leszoktatni a ládaszegezéssel.
Ilona néni pedig igazán nem volt egy kizsákmányoló alkat, a főkomornyikra is szó nélkül ráhagyta, amikor az foghegyről szólt vissza, hogy márpedig itt a szőnyeg alatt soha nem volt és nem is lesz vikszolás. Mondta ezt a madarasi kastélyban, ahová Ilona néni igen fiatalon férjhez ment, oly fiatalon, hogy vagy a vikszolás rendeltetését, vagy a főkomornyik helyzetét nem tudta bemérni elsőre, és valószínűleg másodikra sem, mert a padló maradt kopott, színtelen a hallban a nagy perzsaszőnyeg alatt, ahogy addig is. Ilona néni mindenesetre később, amikor úgy alakult, a ládagyárban, már egyáltalán nem kérdezősködött. Egy idő után a lányok is tisztelték és szerették, s ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha Ilona néni kiment friss levegőt szívni a cigarettaszünetben, akkor a gyárudvaron szivarozó lányok nem káromkodtak, és nem mesélték egymásnak szórakoztatásul szaftos múltjuk kellemes vagy kellemetlen emlékeit. Egy-két nap után már arrébb mentek, hogy Ilona néninek ne kelljen végighallgatnia, ha ilyesmi forszírozódott tematikailag, mert csak úgy maguktól, rendszerellenesen szégyellték előtte mondani. Később inkább maradtak, és másról beszéltek, igyekezve, hogy kerüljék a szokásos jelzős szerkezeteket és kötőszavakat. Nem akarták megbántani azzal, hogy magára hagyják. Pedig Ilona néni nem szólt, nem kért, csendben elviselte, ha eleinte még a jelenlétében el-elcsattantak liezonok plasztikus slusszpoénjai. Ilona néni mindig mosolygott, és néha elmondta, ha kérdezték előző életéről, hogy úrinő este hat előtt nem visel briliánst. Kivéve a jegygyűrűjét. Hamisat meg semmikor sem. Hogy a csipkét nem hajtogatják, mert törik, a damasztot nem keményítik, hanem frissen áztatják-vasalják, mielőtt használják, mert meglátszik a hajtogatás éle.
Később, a nyolcvanas években, amikor már jegyre adták a kenyeret, vajat Kolozsváron – húst még jegyre sem –, Anna apja Ilona nénihez volt hivatalos vacsorára. Ünnepi vacsora volt, egy hazalátogató közös rokon tiszteletére. A kerek asztal körül helyet foglaló társaság jól érezte magát. Ettek, amit lehetett, az este kellemes volt, a hangulat kitűnő. Másnap Ilona néni telefonált. Hallhatóan ideges volt, ami a hasonló társadalmi hátterű és az ő generációjához tartozó hölgyekre egyáltalán nem volt jellemző, tekintve hogy végigcsináltak két világháborút, egy agrárreformot, pár menekülést, egy kitelepítést… Az egykori grófné kissé izgatottan exkuzálta magát. „Hallgasson ide, Miklós, igazán sajnálom, ilyen velem még sohasem fordult elő…”, hallatszott a telefonban.
Ilona néni eltévesztette az ülésrendet. Anna apjának, korára és a rokoni kapcsolataira tekintettel, a kerek asztalnál egy székkel közelebb kellett volna ülnie a házigazdához. Mert Ilona néninek az egypártrendszer kellemetlen díszletei között mégsem a jegyrendszer volt a meghatározó, hanem az élet apró, rendíthetetlen törvényei. Mert kommunizmus ide, diktatúra oda, az ülésrend, az ülésrend.
Anna dideregve állt a februári reggeli, csípős szélben. A Házsongárd fái sötétek és nedvesek voltak a hajnali esőtől. A megkopott köveken még olvadozott némi hó, az utakat sárosra áztatta az esővel keveredő hólé. Kászoni Gábort látta közeledni a szürke fényben. Feketébe öltözött, magas lánnyal jött, csak a testvére lehetett, annyira hasonlított rá. Sápadtak voltak, finom arcvonásokkal, sötét hajúak és szeműek, kimértek. Lassan mozogtak. Gábor lemaradt, megállt beszélgetni az öregek egy csoportjával. A lány közelebb jött. Endréhez ment, aki pár méterre Annától cigarettázott. Szentimréről jöttek, valamikor éjfél előtt futottak be, ők is késtek pár órát. Drum in lucru – az utakat mindig javítják errefelé. Gábor már ott él, és ő is hamarosan odaköltözik, mesélte a lány. Lenyűgöző volt a lelkesedése, ahogy Szentimréről beszélt. Endre valamiért kicsiévázta. Anna azon kapta magát, hogy hallgatózik.Még otthon megnézte, mielőtt elindult. Kézdiszentimre valahol a háromszéki medencében, a Kárpátok nagy kanyarulatában, hegyek lába alatt, világ végén, az egykori Monarchia határán van. Kis falu, több száz kilométerre a repülőtértől, egyórányira a legközelebbi valamirevaló vasútállomástól. Az utak sem lehetnek valami jók arrafelé. Kicsiéva elegáns volt, lassan, megfontoltan beszélt, angolul, jóval érettebbnek tűnt annál, mint amennyi idős lehetett.
Bátyjával mindketten Németországban nőttek fel, és bár rendszeresen jártak Erdélybe nyaranta, a társaságból még az idősebbek sem igen értették, hogy mit akar ez a két szép fiatal a Székelyföld legvégén, miért költözött Gábor a londoni Cityből egy bőrönddel és egy laptoppal Szentimrére, ahol fél éve hálózsákban alszik egy fűtetlen, romos kastélyban.
– Szervusz, Anna – lépett oda hozzá egy távoli nagybácsi. Egy rokon Kolozsvár híres Orgona útjáról, ahol a kitelepített mágnások a háború után meghúzhatták magukat azokban a bizonyos mosókonyhákban és földes házikókban – legtöbben közülük évtizedekig –, és ahol Anna nagyszülei is laktak halálukig. A lány gyerekkora óta ismerte, de a nőt, akivel érkezett, még soha nem látta. Szőke lehetett valamikor, és szépen öregedett. A nagybácsi bemutatta őket egymásnak, de Anna a vezetéknevét nem hallotta, csak annyit, hogy Éva. A nő mosolygott, kedvesen megkérdezte, hogy honnan jött, de a választ már nem biztos, hogy értette, mert valaki vehemensen és „Évám, te itt!” felkiáltással elsodorta magával. Meg akarta kérdezni, hogy ki volt ez, de a nagybácsi közbevágott.
– Te szivarozol? Emlékszem, amikor kis pukkancsként mondogattad apádéknak, hogy te aztán soha nem fogsz szivarozni.
– Te is sok mindent mondogattál, és mégsem. Nem? De azért köszönöm, elfogadom, ha most épp megkínáltál.
– Jó, jó, de menj, apád vár a kijáratnál. Az előbb kérdezte, hogy merre vagy.
Az apja az idegen szőke nővel beszélgetett a temető főkapujánál, amikor odaért.
Ez tényleg elképesztő, apám mindenkit ismer Kolozsváron, gondolta. Mire odaért, a nő már elköszönt és elsietett.
– Ki volt ez? Ismerem? Nem emlékszem rá…
– Ó, a Kászoni Péter özvegye. Éva. Péterrel jól ismertük egymást, egy ideig ő is ott lakott az Orgona úton, aztán valamikor a hatvanas évek végén kiszöktették Németországba. A nagyapja egyik testvére oda ment férjhez, és a fiuk befolyásos politikus lett, ő intézte el, hogy Pétert hatvannyolcban – azt hiszem – kiengedjék. A feleségével valamikor a hetvenes években találkoztam Kolozsváron, amikor látogatóba jöttek Péter nagynénjével, Kleo nénivel. Nagyon fiatalon ment férjhez Péterhez. Félig osztrák, de valahogy erdélyi retyerutyaság is, az anyja a Pólika húga. Bécsben él. Azt hiszem, Péterrel, a férjével is harmadfokú unokatestvérek voltak, és nekem is rokonom valahogy az anyja révén. Beszél egy kicsit magyarul is. Néhányszor jöttek Kolozsvárra is látogatóba, de inkább Vásárhelyre jártak. Neked nincs honnan emlékezned rá, hacsak nem Ilona néninél láttad valamikor gyerekként. De talán Kleóra emlékszel, anyád szerintem biztos emlékszik rá. Kolozsváron mindig a nagyhangú nagynénémnél szállt meg, és ezek ketten olyan hangosan diskuráltak, hogy zavarták a Securitate lehallgató poloskáinak a vételét, amikor belemelegedtek a beszélgetésbe. És Kleo mindig azt mondogatta, amikor rászóltak, hogy kiabál, hogy „én nem kiabálok, nekem ilyen az orgánumom”.
