Tolkien egyik első művének, a Gondolin bukásának megjelenése igazi világszenzáció, a teljes történet magyarul most először olvasható Gálvölgyi Judit fordításában (angolul tavaly adták ki). Az első változata annak idején Az elveszett mesék könyvében látott napvilágot, amelyben még csak egy fejezetként szerepelt (rövidítve egyébként a Szilmarilokban is felbukkant). Önálló könyvként azonban korábban soha nem jelentették meg. Az új kiadás a szerző 93 éves fia, Christopher Tolkien szerkesztői munkájának köszönhetően születhetett meg ebben a formában, magyarul a Magvető Kiadó adta ki. A kötetet Alan Lee csodálatos festményei illusztrálják.
J. R. R. Tolkien: Gondolin bukása
Fordította: Gálvölgyi Judit, Mesterházi Mónika, Magvető Könyvkiadó, 2019, 224 oldal, 4699 HUF
A Gyűrűk Ura írójának korai művéről azt lehet tudni, hogy az első változatát 1916 körül írta, a címe eredetileg Tuor és Gondolin száműzöttjei volt. A szöveget egy füzetbe jegyezte fel ceruzával, majd egy későbbi fázisban tollal is ráírt, a tisztázatot pedig ez alapján a felesége készítette el. Arról is vannak információk, hogy a történetet Tolkien pár évvel később egy alkalommal felolvasta az Exeter College-ban, majd az Elveszett mesék könyve részeként jelent meg.
A Gondolin bukását Középfölde első igazi történetének tartják (állítólag maga az író nevezte így), a Tolkien Társaság pedig egyenesen a „Tolkien-írások Szent Gráljaként” tekint rá. A történetben Gondolin városa a Sötét Úr, Morgoth áldozatává válik (mielőtt Középfölde A hobbit és A Gyűrűk Ura helyszínévé vált volna).
A könyv tehát Gondolinról, a rejtett városról szól, amelynek titkát hosszan őrzik annak lakói, ám Morgoth végül alattomban kikémlelteti az odavezető utat, és hatalmas seregével elpusztítja a várost. A borzalmas csatát csak néhányan élik túl. Tour megmenekül, de elveszíti a szüleit, így végül tündék nevelik fel. Felnőttként maga is harcossá válik, a legfőbb célja, hogy megtalálja a Noldák Kapuját. Végül Gondolinban köt ki, és a város teljesen elvarázsolja, ahogy a király lánya, Indril is.
Olvass bele:
Eljött az idő, amikor Tuor már sok-sok éven át lakozott a gondothlim között. Szíve régen lángra lobbant a király lányáért, és immár eltelt ezzel a szerelemmel. Idril is szerelmet érzett Tuor iránt, és sorsuk szálai összefonódtak attól a naptól fogva, amikor a lány letekintett egy magas ablakból, és megpillantotta a hosszú utat megjárt esdeklőt a királyi palota előtt. Turgonnak nemigen akadt oka, hogy ellenezze szerelmüket, mert Tuorban vigaszt és jó reménységet nyújtó férfiút látott. Így lépett frigyre első ízben az emberek egyik fia Tündehon egyik leányával, ám nem Tuor volt az utolsó. Sokan csekélyebb áldásban részesültek náluk, és mély volt végül bánatuk. Nagy volt azonban a vigasság azokban a napokban, amikor Idril és Tuor frigyre léptek a nép előtt Gar Ainionban, az Istenek Helyén, a király csarnokainak közelében. Ünnepnap volt a házasságkötés Gondolin városának, és a legnagyobb boldogság Tuornak és Idrilnek. Attól fogva boldogan éltek a házban, a várfalon, amely dél felé nézett Tumladenre, és ez jó volt a városban minden szívnek, kivéve egyedül csak Meglint. Ez a gnoma pedig ősi ház sarja volt, bár számuk megfogyatkozott más házakhoz képest, ám ő maga a király unokaöccse volt, anyja, a király testvérnénje, Isfin oldaláról; ám ez a mese itt most nem hangzik el.
Meglin jele pedig egy fekete vakondok volt, és ő maga elsőnek számított a kőfejtők és a fémek felkutatói között; a legtöbbjük a házához tartozott. Kevésbé volt csinos, mint e nép tagjai általában, sötét bőrű és nem túlzottan kellemes kedélyű, így aztán nemigen kedvelték, és arról suttogtak, hogy orkvér folyik az ereiben, de én nem hiszem, hogy ez igaz lett volna. Meglin pedig többször is megkérte a királytól Idril kezét, de minthogy a leánynak nem volt kedvére való, Turgon minden alkalommal nemet mondott, mert azt is látta, hogy Meglin legalább annyira vágyott a királyi trónnal járó magas rangra és hatalomra, mint a szépséges leányzó szerelmére. És a leány valóban szép volt, ugyanakkor merész is; és a népek Ezüstlábú Idrilnek nevezték, mert mindig mezítláb és fedetlen fővel járt királylány létére, kivéve az ainuk ünnepeit; és Meglint emésztette a düh, amiért Tuor kiszorította.
Ezekben a napokban jött el az ideje, hogy beteljesüljön a valák vágya és az eldalie reménye, mert Idril nagy szerelemben fiút szült Tuornak, akinek Earendel lett a neve. Ezt a nevet pedig sokféleképpen magyarázzák mind a tündék, mind az emberek, csakhogy a gondothlim olyan titkos nyelvéből ered, amely eltűnt immár a Föld minden hajlékából.
A kisded pedig gyönyörű volt; a bőre ragyogó fehér, szeme kékebb a délvidék égboltjánál – kékebb Manwe öltözékének zafírjainál; és Meglint irigységre ingerelte születése, ám Turgon és a nép öröme fölöttébb nagy volt.
Hallga csak! Sok év elmúlt azóta, hogy Tuor eltévedt azoknak a hegyeknek a lábainál, és a noldók magára hagyták; ám sok év eltelt attól fogva is, hogy először jutott Melko fülébe az a különös hír – bizonytalanul és többféle változatban – egy emberről, aki a Sirion vizeinek völgyeiben vándorol. Melko nemigen tartott az emberek fajától hatalmának napjaiban, ezért vélte úgy Ulmo, hogy egy közülük épp jó lesz Melko elámítására, tudván, hogy egyetlen vala, de elda vagy noldó sem kerülhetné el Melko figyelmét. A gonosz szívét azonban a hírektől rossz előérzet fogta el, és kémek nagy seregét toborozta; orkok fiai akadtak köztük sárga meg zöld szemmel, akár a macskáké, amely átlát minden párán és ködön és éjszakán; kígyók, amelyek bárhová és bármely hasadékba be tudnak siklani, akár a legmélyebb szakadékokba és a legmagasabb csúcsokra is, meghallanak minden suttogást a fűben vagy a hegyek közti visszhangban; voltak farkasok és vérebek és nagy és vérszomjas menyétek, amelyek orra kiszagolta a több hónapos szagot akár a folyóvízben is, szemük felfedezte a murva közt az emberöltővel korábbi lábnyomot is; jöttek baglyok és sólymok, amelyek éles tekintete észreveszi a kismadarak röptét is a világ minden erdőségében éjjelnappal, és a világ minden egerének vagy pockának vagy patkányának minden surranását. Mindezeket Vascsarnokába hívta, és nagy számban összegyűltek. Onnan küldte szét őket a Földön, hogy kutassák fel azt az embert, aki elmenekült az Árnyak Földjéről, de keressék nála is jobban azoknak a noldóknak a lakhelyét, akik elmenekültek előle; mert égett a szíve, hogy elpusztítsa vagy rabságba hajtsa őket.
Hát miközben Tuor boldogan, és mind tudásban, mind hatalomban gyarapodva lakozott Gondolinban, ezek a lények éveken át fáradhatatlanul szimatoltak kövek és sziklák közt, vadásztak erdőkben és fenyéreken, kémlelték a leget és a magaslatokat, kutatták a völgyek és a síkok minden ösvényét, és semmi sem maradt felderítetlenül. A sok kutakodásból rengeteg hírt vittek Melkónak – és a sok titok között, amelyeket napvilágra hoztak, felfedezték a »Menekülés Útját« is, ahol Tuor és Voronwe annak idején bejutott. Ám ezt nem tehették volna meg, hacsak nem fenyegettek volna kínzással és vettek volna rá néhány gyengébb akaratú noldót, hogy részt vegyen a kutatásban; minthogy a kaput övező varázs miatt Melko népe sosem talált volna rá gnoma segítség nélkül. Így aztán az utóbbi időben gyakran mélyen behatoltak az alagutakba, és foglyul ejtettek számos, rabság elől menekülő noldót. Megmászták itt-ott a Határhegyeket is, és lenéztek Gondolin városának szépségére és Amon Gwareth erősségére a távolból; ám a síkra őrzőinek ébersége s a hegység magassága miatt nem merészkedtek. A gondothlim nagyszerű íjászok voltak, és csodás erejű íjakat készítettek. Ezekkel hétszer oly magasra tudtak nyílvesszőt röpíteni a levegőbe, mint bármely ember a földön álló céltáblára; és nem tűrhették, hogy egy sólyom hosszan körözzön síkságuk fölött, vagy kígyó surranjon be oda; mert nem szívelték ezeket a véres lényeket, Melko teremtményeit.
Azokban a napokban pedig, amikor a rossz hírek érkeztek a városba Melko kémeiről, és hogy felderítették köröttük Tumladen völgyét, Earendel egyéves volt. Akkor Turgon szíve elszomorodott, mert eszébe jutottak Tuor egykori szavai a palota kapuja előtt, és minden ponton megháromszorozta az őrséget, és mestereinek megparancsolta, készítsenek hadi gépezeteket, és állítsák őket a hegyoldalakra. Mérgező tüzet és forró folyadékot, nyílzáport és jókora köveket készült lezúdítani bárkire, aki megostromolja azokat a csillogó falakat; s ekkor oly elégedett volt, amennyire csak lehetett, ám Tuor szíve nehezebb volt, mint a királyé, mert szüntelenül kísértették Ulmo szavai, és jelentésüket és súlyukat sokkalta jobban értette, mint egykor; és Idril sem nyújtott neki valódi vigaszt, mert az asszony szíve még Tuorénál is sötétebb volt.
Tudnotok kell, hogy Idril igen mélyen be tudott hatolni gondolataival a tündék és az emberek szívének sötétjébe és ezáltal a jövendő homályába is – jóval mélyebbre, mint amennyire az eldalie minden szülötte képes; ezért egy napon így szólt Tuorhoz:
– Tudd meg, férjem uram, hogy nagy szívemben a kétség Meglin miatt, és félek, bajt fog hozni erre a szép birodalomra, bár azt nem láthatom, hogyan és mikor – mégis attól rettegek, hogy minden cselekedetünk és előkészületünk valamiképpen az Ellenség tudomására jut, így pedig új módszerét eszeli ki lerohanásunknak, amely ellen nincs védelmünk. Halld hát! Azt álmodtam egyik éjjel, hogy Meglin kemencét épített, váratlanul ránk tört, és tűzbe vetette Earendelt, a gyermekünket, utána pedig téged és engem; ám szép kisdedünk miatti gyászomban én nem is ellenkeztem.
És Tuor így válaszolt:
– A félelmed jogos, mert magam sem szívelem Meglint; ám mégis-csak a király unokaöccse, neked pedig unokabátyád, vád sincs ellene, ezért mást nem tehetünk, mint hogy várunk, és figyelünk.
Ám így szólt Idril:
– Én azonban ezt tanácsolom: gyűjtsd össze nagy titokban azokat a bányászokat és kőfejtőket, akikről gondos próba után bizonyos, hogy a legkevésbé kedvelik Meglint. Közülük válassz megbízható embereket, hogy tartsák szemmel, amikor a külső hegyekben jár; ugyanakkor azoknak a nagyobb részét, akikben megbízhatsz, fogd titkos ásásra, és a segítségükkel – bármily óvatos és lassú legyen is a munka – készíttess rejtett alagutat itteni házad alól a hegy sziklái alatt a lenti völgyig. Ám ennek az útnak nem szabad a Menekülés Útja felé vezetnie, mert a szívem azt súgja, hogy az nem megbízható, hanem a távolba, a Sasok Hasadéka felé a déli hegyekben; és minél tovább vezet ez az alagút a síkság alatt, annál jobbnak vélem – ám erről a munkáról csak nagyon kevesen tudjanak.
A noldóknál nincsenek különb föld- vagy sziklavájók (és ezt Melko is tudja), ám ott a talaj fölöttébb kemény volt; és Tuor azt mondta:
– Amon Gwareth hegyének sziklái oly kemények, mint a vas, és igen sok munkával lehet csak kivájni őket; ha pedig titokban kell, akkor még több idő és türelem szükségeltetik; ám Tumladen Völgyének talaja olyan, akár a kovácsolt acél, és ha a gondothlim nem tudhatnak róla, akkor csak sok hó és esztendő alatt lehetséges.
Idril akkor így szólt:
– Ez az igazság, ám akkor is ezt tanácsolom, és van még idő. – Ak-kor Tuor azt felelte, nem látja ennek célját, de »bármely terv jobb, mint tanácsnak híján lenni«, és úgy fog tenni.
Úgy esett, hogy nem sokkal később Meglin a hegyekbe ment ércért, és amint magában kószált, arra kóborló orkok fogták el, és szörnyen bántalmazták volna, mivel tudták, hogy a gondothlim egyike. Tuor őrizői azonban nem tudtak erről. Ám Meglin szívében feltámadt a gonosz, és így szólt fogva tartóihoz:
– Tudjátok meg, hogy Meglin vagyok, Eol fia, akinek Isfin volt az asszonya, Turgonnak, a gondothlim királyának nőtestvére.
Ám azok így feleltek: – Mi dolgunk ezzel?
És Meglin így válaszolt:
– Nagyon is sok; mert ha lemészároltok, akár nyomban, akár lassú kínokkal, nagy tudást veszítetek Gondolin városáról, amelyet gazdátok örömest hallana.
Akkor az orkok megfékezték kezüket, és megígérték, hogy meghagyják Meglin életét, ha megéri, amit feltár előttük; és Meglin leírta nekik a síkság és a város minden részletét, a falak magasságát és vastagságát és a kapu erejét; szólt a fegyveresekről, akiknek Turgon parancsolt, meg a töméntelen fegyverről, amelyet felhalmoztak számukra, a hadi gépezetekről és a mérgező tűzről.
Akkor az orkok megdühödtek, és hallván mindezt, azon nyomban mégis végezni akartak vele mint olyasvalakivel, aki arcátlanul felmagasztalja nyomorúságos népe erejét, hogy gúnyolja Melko véghetetlen erejét és hatalmát; ám Meglin megragadta az utolsó szalmaszálat, és így szólt:
– Nem gondoljátok-e, hogy örömet okoznátok gazdátoknak, ha ilyen nemes foglyot vinnétek lábai elé, hogy ő maga hallhassa híreimet, és ítéljen igazságuk felől?
Az orkok ezzel egyetértettek, és a Gondolin körüli hegyekből visszatértek Melko Vashegyeihez és sötét csarnokaihoz; oda hurcolták magukkal a halálosan rettegő Meglint. Ám amikor Melko fekete trónja előtt térdepelt, iszonyodva a körötte lévő alakoktól, a trónszék alatt ülő farkasoktól és a lába körül tekergő viperáktól, Melko ráparancsolt, hogy beszéljen. És akkor elmondta azokat a híreket, és Melko végighallgatta, és szépen szólt vele, és akkor Meglin szívébe igencsak visszatért a pökhendiség.
És ennek a vége az lett, hogy Meglin ravaszságának segítségével Melko tervet eszelt ki Gondolin megdöntésére. Mert Meglin jutalma fővezérség lett volna az orkok között – Melko a szíve mélyén persze nem szándékozott betartani ezt az ígéretet –, ám Tuort és Earendelt Melko megégette volna, és Idrilt Meglin karjába adta volna – és ezeket az ígéreteket a gonosz örömmel teljesítette volna. Árulás esetén azonban Meglint balrogok kínzásával fenyegette Melko. Ezek pedig lángostoros és acélkörmű démonok voltak, ezekkel gyötörtette Melko azokat a noldókat, akik bármiben ellenszegülni merészeltek neki – és az eldák Malkarauki néven emlegették őket. Meglin azonban arra figyelmeztette Melkót, hogy az orkok összes seregei vagy a tüzes balrogok hiába támadnák vagy ostromolnák Gondolin falait és kapuját akkor is, ha sikerül átkelniük a síkon. Ezért azt javasolta Melkónak, hogy varázshatalmával nyújtson segítséget harcosainak vállalkozásukhoz. A rendelkezésére álló töméntelen fémből és tüzének hatalmával alkosson ellenállhatatlan erejű vadakat, amelyek olyanok, mint a kígyók meg a sárkányok, és képesek megmászni a Határhegyeket, és azt a síkságot és szép városát lángtengerbe és halálba borítják.
Akkor Meglint hazaküldték, nehogy távolléte gyanút ébresszen; ám Melko rábocsátotta a feneketlen félelem átkát, és attól fogva szíve nem ismert sem örömet, sem nyugalmat. Mindazonáltal a kedvesség és a derű álcáját viselte, olyannyira, hogy azt mondták róla: »Meglin megszelídült«, és jobban kedvelték; Idril azonban még jobban félt tőle. Meglin pedig azt mondta: »Sokat munkálkodtam, és pihenni vágyom, és részt venni a nép táncában és énekében és mulatságában«, és többé nem ment követ vagy ércet bányászni a hegyekbe: ám titkon így próbálta leplezni rettegését és nyugtalanságát. Megszállta a félsz, hogy Melko mindig közel van, ezt okozta az az átok; és soha többé nem merészelt a bányákban járni, nehogy ismét orkokkal akadjon össze, és a sötétség csarnokainak szörnyűségeit kelljen kiállnia.
Szálltak az évek, és Idril biztatására Tuor folytatta a titkos alagút ásatását; ám látva, hogy a kémek serege megfogyatkozott, Turgon nyugodtabb életet élt, és kisebb lett benne a félsz. Melko azonban a legnagyobb munka lázában tölti ezeket az esztendőket, és az összes noldó rabszolganépnek szakadatlanul fémeket kell kiásnia, amíg Melko ül, és tüzeket tervez, és lángot meg füstöt hív elő a mélységes mélyből, és el nem tűri, hogy egyetlen noldó rab akár egyetlen lépésnyire is eltávolodjon fogsága helyéről. Aztán eljött az idő, amikor Melko összehívta legravaszabb kovácsait és varázslóit, és vasból meg lángból szörnyek oly seregét hozták létre, amilyet akkor egyszer lehetett látni, és soha többé, majd csak a Nagy Vég idején. Némelyek vasból voltak oly ravaszul megépítve, hogy folytak, mint a lassú fémfolyó, vagy feltekeredtek minden előttük lévő akadályra, és a belsejükben a legvadabb orkok bújtak meg görbe karddal vagy lándzsával kezükben; mások bronzból és rézből készültek, ám szívük és lelkük lobogó láng volt, és tüzet fúvó orrukkal felperzseltek mindent, ami előttük állt, vagy letaposták, ami megmenekült perzselő leheletüktől; megint mások színtiszta lánglények voltak, amelyek úgy vonaglottak, akár az olvadt fém, és elpusztítottak minden anyagot, amely a közelükbe került, és a vas meg a kő vízként olvadt meg előttük, és rajtuk balrogok százai lovagoltak; és ezek voltak a legiszonyúbb szörnyek, amelyeket Melko tervezett Gondolin ellen.
És amikor elmúlt a hetedik nyár Meglin árulása után, és Earendel még igencsak zsenge, bár merész gyermek volt, Melko visszavonta összes kémeit, mert immár ismerte a hegyek minden ösvényét és sarkát; a gondothlim pedig oktalanságukban azt hitték, hogy Melko többé nem fenekedik ellenük, látva erejüket és lakhelyük áthatolhatatlan erősségét.
Ám Idril sötét kedvében volt, és felhős volt az arca, és ezen sokan csodálkoztak; Turgon mégis a régire csökkentette az őrség létszámát, sőt valamivel kevesebbre, és jött az ősz, leszüretelték a gyümölcsöket, és a nép boldog szívvel várakozott a téli mulatságokra: ám Tuor állt a vártán, és szemmel tartotta a Határhegyeket.
