Az Eltűntek valós alapokra épülő sodró erejű krimi-thriller egy méltán népszerű szerző tollából. Tess Gerritsen regényei eddig harmincegy nyelven jelentek meg, több mint tizenöt millió példányban.
Tess Gerritsen: Eltűntek, Palatinus, 2008, 453 oldal, 3100 Ft
Mila vagyok, ez az én utam története. Számos ponton kezdhetném a történetet. Például Krivicsivárosban, ahol felnőttem, a Szervak folyó partján, Miadziel járásban. Vagy nyolcéves koromban, azon a napon, amikor meghalt az anyám, vagy amikor tizenkét éves voltam, és az apám a szomszéd teherautójának kereke alá esett. De azt hiszem, mégis inkább itt kezdem, a mexikói sivatagban, távol belorussziai otthonomtól. Itt veszítettem el az ártatlanságomat. Itt haltak meg az álmaim. November van, hatalmas fekete madarak vitorláznak a felhőtlen égen, amelyhez fogható kékséget még sosem láttam. Egy fehér furgonban ülök. Elöl két fickó, akik még a nevemet sem tudják, de nem is nagyon érdekli őket. Röhögnek, és Vörös Szonjának szólítanak, attól a pillanattól kezdve, hogy Mexikóvárosban kiszálltam a repüőgépből. Ányja azt mondja, a hajam miatt. Vörös Szonja, ez valami régi film címe, amit én sosem láttam, Ányja viszont igen. Suttogva meséli, hogy a film egy csodaszép harcosról szól, aki a kardjá-val kettéhasítja az ellenségeit. Szerintem ezek a fickók csak csúfolnak, mert egyáltalán nem vagyok csodaszép. És harcos sem. Tizenhét éves vagyok, és nagyon félek, mert nem tudom, mit hoz a következő pillanat. Egymás kezét szorítjuk, Ányja és én. A furgonban rajtunk kívül még öt lány utazik. Sivár, bozótos pusztaságon hajtunk keresztül. Ez lenne a „Mexikói társasutazás”, amit az a nő Minszkben ígért, de mi tudtuk, hogy ez valójában mit jelent: menekülést. Esélyt. Repülővel mentek Mexikóvárosba, mondta a nő, a repülőtéren már várnak titeket, segítenek bejutni az országba, ahol új életet kezdhettek.
– Mégis mi jó van az itteni életetekben? – kérdezte. – Az ilyen lányok errefelé se jó munkát, se lakást, se tisztességes férfit nem találnak maguknak. A szüleitek nem élnek, hogy segítsenek. Mila, te ráadásul még angolul is nagyon jól beszélsz – folytatta. – Amerikában egy pillanat alatt megtalálod a helyed – csettintett az ujjával. – Ne féljetek! Próbáljátok meg! Annyi pénzt kerestek, hogy simán megálltok a saját lábatokon. Nem értem, mire vártok még. Hát nem erre, az biztos. Az ablakon kinézve csak a végtelen sivatagot látom. Ányja szorosan hozzám bújik, a többi lány szótlanul ül. Mindannyian ugyanarra gondolunk. Mibe keveredtem? Egész délelőtt utaztunk. A két fickó egy szót sem szól hozzánk, de a sofőr mellett ülő időnként hátrapillant. A szemével mindig Ányját keresi, és meg kell mondjam, nagyon nem tetszik, ahogy bámulja. Ányja ebből semmit sem vesz észre, a vállamra dőlve szundikál. Kisegér, így becéztük a suliban, mert annyira félénk. Elég, ha egy fiú ránéz, azonnal elpirul. Egyidősek vagyunk, de ahogy az alvó Ányjára nézek, egy kisgyereket látok, és arra gondolok: nem kellett volna megengednem, hogy velem tartson. Meg kellett volna mondanom neki, hogy maradjon otthon Krivicsiben. A furgon végül lekanyarodik a főútról. Egy földúton zötykölődünk tovább. A többiek felébrednek és kinéznek az ablakon. A barna dombokon elszórva kifakult csontokra emlékeztető sziklákat látni. A szülővárosomban leesett az első hó, itt azonban, ezen a vidéken, ahol sosincs tél, csak por, kiszáradt cserjék és a kék ég fogadja az embert. Megállunk, a két fickó hátranéz, aztán a sofőr így szól hozzánk oroszul:
– Ideje kipattanni, kislányok. Sétálunk egyet. A határon csak így lehet átjutni.
Kinyitják a furgon ajtaját, mi pedig egyesével kiszállunk. Hét lány nyújtózkodik hunyorogva a hosszú autózás után. A szikrázó napsütés ellenére hideg van, sokkal hűvösebb, mint amire számítottam. Ányja a kezembe csúsztatja a kezét, remeg.
– Erre – adja ki a parancsot a sofőr, és a földútról egy, a dombon felfelé tartó ösvényre vezet minket. Sziklákat kerülgetünk, tüskés cserjék karcolják a lábunkat. Ányja lábán szandál van, gyakran meg kell állnia, hogy kirázza az éles kavicsokat. Szomjasak vagyunk, de a két fickó csak egyszer engedi meg, hogy megálljunk inni. Máris indulunk tovább, úgy hajtanak felfelé minket a kavicsos ösvényen, mint az esetlen kecskegidákat. Végül elérjük a dombtetőt, innentől lefelé visz az út, egy facsoport felé. Csak ekkor vesszük észre, hogy a völgyben kiszáradt folyómeder kanyarog. A parton napfénytől megolvadt műanyag flakonok, egy koszos pelenka, egy pár elnyűtt cipő hevernek elszórva, bizonyítékok, hogy elôttünk is keltek már át ezen a helyen. Az egyik ágon kék vászondarab lóg. Hány álmodozó járhatott már errefelé, mi heten őket követve tartunk Amerika felé. Hirtelen elmúlik minden félelmem. Ez a szemétkupac a bizonyíték, hogy már közel vagyunk.
A két fickó int, mire elkezdünk felfelé mászni a szemközti parton.
Ányja megrántja a kezem.
– Mila, nem bírok továbbmenni – suttogja.
– Most nem adhatod fel.
– De vérzik a lábam.
Lepillantok lehorzsolt, puha bőrére, vérző lábujjaira, és odakiáltok a két férfinak: – A barátnôm elvágta a lábát.
– Nem érdekel – vakkantja oda a sofôr. – Gyerünk tovább!
– Nem tudunk továbbmenni. Be kell kötözni a lábát.
– Vagy jöttök tovább, vagy itt hagyunk titeket.
– Legalább várják meg, amíg cipőt cserél!
Ekkor a férfi hirtelen megfordul. Az arckifejezése teljesen megváltozik. Ányja ijedtében hátrahőköl. Ahogy a fickó elindul felém, a többiek kővé dermednek, és tágra nyílt szemmel figyelik, mi történik. Mint a szorosan összebújó, ijedt birkák. Olyan gyorsan történik minden, hogy észre sem veszem, honnan érkezik az ütés. A földön térdelek, és néhány pillanatra minden elsötétül. Valahonnan meszszirôl Ányja sikítását hallom. Aztán egyszer csak elönt a fájdalom, az állkapcsom lüktet. Vér ízét érzem a számban, aztán látom, hogy a kiszáradt folyómederben sorakozó lapos kavicsokra cseppen.
– Kelj fel! Gyerünk, kelj fel! Már így is túl sok időt fecséreltünk el a nyavalygásotokkal.
Feltápászkodom. Ányja döbbenten bámul rám. –
Mila, viselkedj rendesen! – suttogja. – Meg kell tennünk, amit kérnek. Már nem is fáj a lábam, de komolyan. Tudok járni.
– Na, felfogtad miről van szó? – szól oda nekem a fickó, aztán a többiek felé fordulva hozzáteszi: – Most már látjátok, mi van, ha felhúztok. Ha visszapofáztok. Na, indulás tovább!
A lányok tovább vánszorognak a folyómederben. Ányja megragadja a kezem, és magával húz. Túl kába vagyok, hogy ellenálljak. Csak botladozok Ányja után, a véremet nyelve. Alig tudom kivenni a csapást, amin haladunk. Valamivel távolabb felmászunk a szemközti partoldalon, fák közt kanyarog az ösvény, majd hirtelen egy földúton találjuk magunkat.
Két furgon vár ránk.
– Álljatok szépen egymás mellé – utasít minket a sofőr. – Gyerünk, igyekezzetek! A fiúk szeretnének szemügyre venni titeket. Bár a parancs mindnyájunkat ledöbbent, mégis engedelmeskedünk. Hét elgyötört lány, fájós lábbal, poros ruhában. Négy férfi kászálódik ki a két furgonból. Angolul köszönnek a sofőrnek. Amerikaiak. Egy zömök fickó lassan elsétál előttünk, alaposan szemügyre vesz mindenkit. Baseballsapkát visel, és leginkább napbarnított gazdára emlékeztet, aki a teheneit mustrálja. Végül megáll előttem, és a homlokát ráncolva így szól:
– Ezzel meg mi történt?
– Visszapofázott – feleli a sofőrünk. – Csak egy aprócska horzsolás.
– Különben is túl sovány. Senkinek se kellene. Vajon tudja-e, hogy értem, amit mond? Érdekli egyáltalán? Lehet, hogy sovány vagyok, neked viszont olyan a fejed, mint egy disznóé, nyugtázom magamban. Már tovább is lép, a többiek felé.
– Rendben – mondja, és elvigyorodik. – Nézzük, mijük van. A sofőr felénk fordul, és oroszul ránk parancsol:
–Vetkőzzetek!
Döbbenten bámulunk rá. Egészen eddig a pillanatig reménykedtem, hogy az a nő Minszkben nem vágott át minket, és tényleg szerzett nekünk munkát Amerikában, hogy Ányja tényleg bébiszitter lesz, én pedig esküvői ruhákat árulok majd. Még akkor is azt hittem, hogy minden jóra fordul, amikor a sofőr elvette az útlevelünket, amikor az ösvényen botladoztunk, még akkor is azt hittem, nem szedtek rá minket. Senki sem mozdul. Képtelenek vagyunk elhinni, hogy tényleg azt akarják, hogy vetkőzzünk anyaszült meztelenre.
– Nem hallottátok? – mondja a sofőr. – Úgy akartok kinézni, mint ő? – mutat feldagadt arcomra, ami még mindig lüktet a fájdalomtól. – Na, nyomás. Az egyik lány a fejét rázva elsírja magát. Ettől a fickónak elborul az agya. Akkora pofont kever le a lánynak, hogy megbicsaklik a feje, és oldalra tántorodik. A fickó a karjánál fogva felrántja a földről megragadja és széttépi a blúzát. A lány sikítva próbálja ellökni magától. A második ütéstől a földre kerül. Aztán a fickó a biztonság kedvéért odalép hozzá, és dühödten a bordái közé rúg.
– Na – mondja felénk fordulva –, ki lesz a következő?
Az egyik lány ügyetlenül matatni kezd a gombjaival. Vetkőzni kezdünk. Lefejtjük magunkról az inget, levetjük a szoknyánkat vagy a nadrágunkat. Még Ányja, a félénk kis Ányja is engedelmesen felhúzza a topját.
– Mindent – teszi hozzá a sofőr. – Mindent vegyetek le! Mit szarakodtok ennyit? Nemsokára megtanultok gyorsan vetkőzni, azt garantálom. Az egyik lány felé indul, aki a melle előtt karba font kézzel áll. Nem vette le a bugyiját. A fickó egyetlen mozdulattal letépi róla. A lány arca megrándul. A négy amerikai farkasként kezd körözni körülöttünk. Tekintetükkel alaposan végigpásztázzák a testünket. Ányja annyira reszket, hogy ide hallom a foga vacogását.
– Ezt itt letesztelem. – Az egyik lány elsírja magát, ahogy kirángatják a sorból. A fickó még arra sem veszi a fáradságot, hogy elrejtőzzön a szemünk elôl. Az egyik furgon oldalának nyomja a lány fejét, letolja a nadrágját, és a sikoltozó lány testébe hatol. A többiek is választanak. Hirtelen elragadják mellőlem Ányját. Megpróbálom visszahúzni, de a sofőr erősebbnek bizonyul.
– Te senkinek sem kellesz – veti oda, majd belök a furgonba, és rám zárja az ajtót. Kinézek az ablakon. Mindent látok, mindent hallok. A férfiak nevetését, a lányok gyötrelmes kiáltásait. Nem bírom nézni, de képtelen vagyok elfordulni.
– Mila! – kiáltja Ányja. – Mila, segíts!
Kétségbeesetten ütni kezdem a furgon ajtaját. A fickó közben a földre löki a lányt, szétfeszíti a combjait, a csuklóját a földre nyomja. Ányja összeszorítja a szemét a fájdalomtól. Én is üvöltök, ököllel ütöm az ablakot, de nem tudom betörni. Amikor a csurom vér fickó leszáll Ányjáról, és felhúzza a nadrágját, hangosan így szól: – Helyes. Nagyon helyes. Ányját bámulom. Mozdulatlanul hever a földön, úgyhogy először arra gondolok, meghalt. A fickó még csak vissza se néz rá. A hátizsákjából elővesz egy üveg vizet. Hosszan belekortyol. Nem veszi észre, hogy közben Ányja magához tér. Ekkor a lány feláll, és rohanni kezd. A kezemet az ablakra téve nézem, ahogy a sivatag kezdi elnyelni. Gyerünk, Ányja! Nyomás! Menekülj!
– Hé! – kiált fel az egyik fickó. – Meglép. Ányja még mindig fut. Meztelenül, mezítláb, az éles kövek a lábába hasítanak, de mégsem botladozik. Elôtte a végtelen sivatag.
Ne nézz vissza! Fuss tovább! Fuss…
A lövés mennydörgésszerű hangjától megfagy az ereimben a vér. Ányja előebukik, és elterül a földön. De még nem győzték le. Feltápászkodik, tesz néhány tétova lépést, mintha részeg lenne, aztán térdre rogy. Négykézláb kúszik előre, minden megtett centiméter borzalmas erôfeszítésébe kerül, és felér egy újabb győzelemmel. Előrenyúl, mintha valaki a kezét nyújtaná neki, hogy segítsen, de ezt a kezet csak ő látja. Újabb lövés dördül. Ányja összeesik, és ezúttal nem kel fel többé. A furgon sofőrje az övébe dugja a fegyverét, és a lányokra pillant. Mindannyian zokognak, megölelik magukat, úgy bámulnak a sivatag porában heverő testre.
– Kár érte – szólal meg a fickó, aki alig néhány perce megerőszakolta.
– Nem volt kedvem utánarohanni – jegyzi meg a sofőr. – Így is maradt még hat. Válassz azok közül. Miután kipróbálták az árut, alkudozni kezdenek. Miután nyélbe ütötték az üzletet, szétosztanak minket, mint az állatokat. Mindkét furgonba három-három lány. Nem hallom, mennyit fizetnek értünk. Csak anynyit tudok, hogy engem is hozzácsapnak a készlethez.
Ahogy elindulunk, visszanézek Ányja holttestére. Még arra sem vették a fáradságot, hogy eltemessék. Ott hever meztelenül, a szélnek és a napnak kitéve, miközben az égbolton már megjelentek az elsô éhes dögevő madarak. Néhány hét, és semmi sem marad belőle. Eltűnik, mint ahogyan én is eltűnök egy olyan országban, ahol senki sem ismer. Amerikában. Ráfordulunk a főútra. Az útjelző táblán a következô felirat áll: US 94.
