Teslár Ákos: Nehéz kutya, Ulpius-ház, Budapest, 2009.
JÓTÉKONYSÁGI ÜDÜLÉS
Gézáék nemrég tértek vissza a vakációról, Imette erről kérdezgette őket. Bár okos lánynak tartotta magát, nemigen fért a fejébe, hogyan jutottak ki ingyen Horvátországba. Fel kellett világosítani a jótékonysági üdülés mibenlétéről.
– Anyám cége könyvel ennek az alapítványnak, és ezért ő is részt vehet a programokban – mesélte Géza az álmélkodó Imette-nek.
– Szóval ingyen volt a szállás, és csak az útiköltséget kellett fizetnetek? Ez klassz...
– Nem egészen. Mivel még fiatalok vagyunk és tanulunk, a kiutazásunkat is támogatták.
– Ennyire fontos volt nekik, hogy ott legyetek?
– Nekik teljesen mindegy végül is, hogy ki van ott, csak az a lényeg, hogy fogyasszon. Ez egy fogyasztásösztönző program, amit nagyrészt az állam finanszíroz, uniós pénzből. Az a logikája, hogy ha nem jutsz el bizonyos drága üdülőhelyekre, akkor nem tudsz ott fogyasztani. Márpedig ez a hely a horvát tengerparton, meg még egy csomó másik, az állam és az alapítvány közös tulajdonában és kezelésében van. A büfét meg az éttermet is a kormány meg a kurátorok működtetik.
– És hogy kerül a jótékonyság a dologba? – érdeklődött Imette.
– Úgyszólván automatikusan. Az elfogyasztott italok és ételek meg a wellness-masszázsok árának egy megszabott részét jótékony célra fordítják, mit tudom én, a fejlődő országok megsegítésére.
– Mint például Magyarország? – vetette közbe Ákos.
Géza folytatta: – Belátható, hogy ha nincsen elég vendég, akkor nem tudnak elég pénzt otthagyni, és akkor az egész szisztéma alapja kérdőjeleződhetne meg. Ezért vannak például a fiatalok számára meghirdetett meghívásos pályázatok.
Imette indulatosan kérdezett tovább. – És akkor miért nem a fejlődő országok szegényeit üdültetik ezeken a helyeken, vagy akár, mit tudom én, a mi saját szegényeinket, az otthon ragadt úttörőket?
Gézát nem zaklatta fel a kérdés, nyugodtan válaszolt:
– Hát igen, ez nekünk is eszünkbe jutott. Elmagyarázták a dolgot, és van benne ráció. Beláthatod, hogy annyira természetesen egyetlen állam se gazdag, hogy mindenkit ilyen üdülőhelyekre juttasson, szóval ez egy ilyen szociális szempont, a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Nem tehetnek különbséget szegény és szegény között. Persze ha gazdaságilag gondolkodsz: egy szegény vidéki gyerek biztosan nem tudna annyit költeni, hogy abból sokat fordíthassanak jótékony célra. A töredékét se tudná elfogyasztani annak, amennyibe az ottléte kerülne. Tehát ő tulajdonképpen jobban jár, ha a tehetősebbek nyaralnak helyette. És persze itt van az emberiességi szempont, ami szintén nem hülyeség, lévén hogy a források végesek. Szóval ha belegondolsz, valakinek, aki soha nem engedheti meg magának a külföldi utazást, milyen érzés lenne egy teljes luxusban eltöltött hét után visszatérnie a régi helyére, vissza a régi életébe? Az alapítvány ilyen szempontból nagyon jól át lett gondolva, a megalapítása előtt a legkülönfélébb vizsgálatokat végezték el, és egy pszichológiai előtanulmány bebizonyította, hogy egy horvátországi üdülés vége sokkal kevésbé viseli meg a jómódúakat.
– Ti jobboldaliak vagytok, vagy mi? – kérdezte gyanakodva Imette.
– Nyugi, nyugi, ebben a szobában mindenki balliberális, ugye – zárta le a témát gyorsan Ákos, aki továbbra is azon volt, hogy Imette és a barátai megkedveljék egymást. A legutóbbi választás, ami a jobboldal ismételt győzelmével zárult, a szélsőséges szófordulataival és a tömegverekedéseivel felkavarta a kedélyeket, és kettéosztotta a fiatalságot is.
– Nem vagyok jobboldali – mondta semlegesen Géza –, de most akkor mit kellett volna tennünk? Nem elutazni, hanem itthon nézni a kurva ablakból a szemerkélő esőt?
– Beszélgessünk inkább filmekről – javasolta Ákos, és kinyitott egy újabb üveget. Aztán filmekről beszélgettek.
A TEJFELES PROGRAM
Az iskolai reggeli témája egészen a botrány előttig unalmasnak és veszélytelennek látszott. Minden párt minden kampányban megígérte, hogy újra bevezeti a közoktatásban a mindenkinek ingyen járó reggelit, aztán minden kormány igyekezett elfeledkezni az egészről. Jó okuk volt erre: az ingyenes iskolai reggeli, ami fejenként egy kétdecis dobozos tejet meg egy kis kiflit jelentett, ha valóban minden iskolába, minden gyereknek kiszállítják, nagy részt vitt volna el a támogatási összegből. Nagyrészt feleslegesen, mivel a családok kétharmada könnyen megengedhette magának, hogy saját zsebből intézze a reggelit. Ezek a gazdag gyerekek természetesen otthonról hozták a tízórait, volt margarin meg pulykasonka is a kifliben, szörp az üvegben, és a szocialista rendszer idejéből származó lehangoló tapasztalatok szerint – amikor volt iskolatej-program – az otthonról hozott elemózsia birtokában egyáltalán nem éltek a felkínált lehetőséggel: a tej megbüdösödött, a kifli megszikkadt. A szállítók és a konyhások a legnagyobb jóakarattal sem tudták az egészet ellopni maguknak és a családjuknak, a szállítmány nagy részét ki kellett dobni, vagy a kiflit prézlinek ledarálni. Ha valamelyik iskola bedőlt az iskolatej dobozán olvasott feliratnak, és bízva a tej tartósságában addig nem dobta ki, amíg le nem járt, hanem minden reggel újra és újra kirakta a gyerekeknek, csak azt érte el, hogy azok a gyerekek, akik tényleg rá voltak szorulva az ingyenes reggelire, az idő nagy részében romlott tejbe próbálták áztatni a megkövesedett kiflit. Ezekben a régi időkben rendszeresen megtörtént, hogy a gyerekek egy része fegyverként használta a kemény kiflit, és egy kiadós dobálózás után néhányan komolyan megsérültek, úgyhogy a félévi jegyüket megajánlották nekik az év végén.
Az ingyenes reggeli bonyolult téma volt, de nagyon népszerű és ezért kihagyhatatlan kampányelem, a tanulmányok ugyanis azt mutatták, hogy (1) az emberek 91%-ának az emlékei megszépülnek, és ezért azok a szavazók, akiknek a gyerekkorában működött az iskolatej-program, nosztalgiát és rokonszenvet éreznek az említésekor; (2) az emberek 77%-a vonzó italnak tartja a tejet (ami így egész Kelet-Európában magasan megelőzi a filteres teát), 69% (ennél is nagyobb arányban a nők) rokonszenvezik a kiflivel, és (még üresen is: 83%!) alkalmasabb reggelinek tartja a zsömlénél (43%) vagy a kenyérnél (amely mindössze megalázó 6%-ot kapott), így (3) még azok is, akiknek nincsen személyes tapasztalata, összességében jó (89%) vagy egész jó (59%) ötletnek tartják az ingyenes iskolai reggelit, míg (4) nagyon kevesen mondják azt, hogy ez jelentősen befolyásolja a szavazási hajlandóságukat negatív irányban (0,7%). Bár a felmérés szembeötlő hibája volt, hogy a lehetőségek között nem szerepelt a fonott kalács, és a biztosok nem kérdeztek rá a kakaóra (amely egyébként „1,4-szer nagyobb előállítási költségekkel bír, mint hófehér társa”, valószínűleg ezért is maradt le az ívről), annyi biztosan kiderült, hogy (Σ) aki hangosabban és többször mondja, hogy iskolatej, az jár jobban. Nyomasztó volt mindemellett a dietetikusok hezitálása, akik az egyik évben azt állították, hogy a tej egészséges, és fontos a növekedésben, a másik évben pedig éppen ennek az ellenkezőjét; bár a kiflire (különösen a középkorú, gyermektelen dietetikusok) mindannyiszor rábólintottak. Ugyanakkor az ingyenes iskolai reggeli kiemelt tárgyalása elirányította a figyelmet az összes szociális esélyegyenlőségi kérdésről az iskolában, amelyekkel kapcsolatban még ígérgetni is sokkal bonyolultabb lett volna. Beszélni róla tehát nagyszerű ötlet volt, de cselekedni már kevésbé.
Amikor a balliberális koalíció egy rettenetes elgondolás jegyében (megpróbálták betartani a választási ígéreteiket) foglalkozni kezdett az iskolai reggeli ügyével a gyakorlatban, bele is bukott. Külön alosztály foglalkozott a kérdéssel, tanulmányok tucatjait készítették, amelyben nagyjából a fenti érveket és ellenérveket ismételgették. Így telt el három sikeres év, de aztán a választás előtti esztendőben leszóltak a lehető legmagasabb helyről, hogy konkrét és látványos intézkedésre van szükség, mert az összes tanácsadó szerint a kampányban megint tejelni kell. Ekkor jutott eszébe valakinek (sosem tudjuk meg, hogy kinek, ez ügyben az elbocsátottak egymásra mutogatnak) a Tejfeles program.
Kiderült ugyanis (immár vagy tizedszerre), hogy az iskolatej-program túl drága ahhoz képest, hogy mennyi valós hasznot hajt, és mivel a tárcák költségvetésének egy részét arra különítették el, hogy a kormánypártok választási kampányát fizessék belőle, egészen egyszerűen nem volt elég pénz a kasszában. Csak feleannyi volt. A megoldás kézenfekvőnek tűnt, érveket is lehetett sorakoztatni mellé, úgyhogy megszületett egy program arról, hogy a közoktatásban ezentúl minden két gyerekre jusson egy adag ingyenreggeli. Ezt a javaslatot megelőzte egy másik, amely rászorultsági elven osztotta volna az ingyenreggeliket (ez még olcsóbb lett volna, akár kakaóval is), de az ötlet megbukott a teszteken. A rászorultsági elv említésére ugyanis a választók frászt kaptak, jogosan: ez mindig azt jelentette, hogy gazdag vállalkozók és családjaik kapnak segítséget. Az iskolatej-programból nem lehetett kirekeszteni senkit, mert az iskolatej a kitartó túlkommunikációnak köszönhetően a demokrácia szimbólumává lett.
Ha egyszer osztani kezdik, az iskolatejből mindenkinek részesülnie kell – de az már sehol sincsen megírva, hogy mindenkinek egy egész doboz tej és egy teljes kifli jár. Ráadásul a modern pedagógia is helyesli a kooperációt, bátorítja a páros munkát, hát miért ne kezdődhetne ez a menzán? Az előkészítési fázisban a kutatók megvizsgálták, hogy nem volna-e lehetséges a félpénzből feleakkora adagokat rendelni (ahogy az jól bevált már például a menzai ebédek húsadagjainál): egydecis dobozos tejeket és félakkora kifliket; de kiderült, hogy az iskolatej előállításakor a költségek nagy részét nem a víz és a hozzáadott kémiai utánzók, hanem a műanyag dobozok teszik ki, amelyekre a gyártósor már rá van állítva, sőt a gyártósor átállítása miatt az egydecis doboz (és így az egydecis iskolatej) drágább lenne a kétdecis nagy testvérénél; a kifliről pedig kiderült, hogy már eleve feleakkora, és további kicsinyítése pékészetileg nem lehetséges.
A projekt felelősei mindenre gondoltak, mindent ellenőriztek, nem volt más lehetőség: felezni kellett. Az elkészült (és később nyilvánosságra került) javaslat mutatós érveket tartalmazott a felelősség vállalásáról és megosztásáról. A frappánsan elnevezett (A.) Tejfeles – vedd ki te is a részed!, vagy (B.) Tejfeles – felezd le te is a tejed! vagy (C.) Tejfeles – hozz magaddal még egy gyereket! fantázianevű program kulcsfogalma a társadalmi szolidaritás volt, erős hivatkozással a francia forradalom hármas jelszavából idézett Testvériségre. A program az iskolásokat arra buzdította, hogy alkossanak állandó párokat, azaz minden gyereknek legyen egy úgynevezett fogadott tejtestvére. A pedagógus szakszervezetekkel és neveléstudományi tanszékekkel folytatott konzultáció után az is bekerült a javaslatba, hogy szerencsésebb, ha a párjukat nem a gyerekek választják ki, mert azzal már csak a meglevő társadalmi kapcsolatok erősödnének, hanem a pedagógus választ helyettük, méghozzá olyan gyerekekből alkotva tejtestvéreket, akik igen különböző háttérrel érkeznek, és így a programon belül az egymásrautaltság tapasztalatából később egy egészségesebb társadalmat építhetnek.
A projektmenedzsereknek valóban semmi sem kerülte el a figyelmét: külön teamek foglalkoztak azokkal az iskolákkal, ahol egy osztályban vagy az egész intézményben páratlan számú iskolás tanul, és így egy gyerek pár nélkül marad; ezekre az esetekre két megoldást is kínáltak: a gyerekek harmadolhatnak is, vagy ha erre nincs fogadókészség, akkor az egyedül maradt gyerek a legszegényebb pedagógussal felezhet. Nagyjából ezt tartalmazta a terv, és az utolsó oldalon egy rövid jelentést a valós eredményekről: a program megvalósul, egy ígéret teljesül, ám a költségek 50%-kal csökkennek. A program megtestesíti a kormány vízióját egy új társadalomról (egyben tehát állandó kampányeszköz is). Ha a tej fogy, szuper, ha nem fogy, így csak feleannyit kell kidobni, ha a tej nem egészséges, akkor így csak feleannyira árt, mint egy teljes pohár, ha a tej mégis egészséges, akkor egy deci is valami.
A balliberális apparátus mentségére legyen mondva: többen látták, hogy ez a javaslat a szavazók nem kis részében ellenérzéseket szülhet. Végül el is vetették, beismerve, hogy jobb egy teljesítetlen ígéret, mint egy ilyen gusztustalanul teljesített. Ráadásul van egy nagy előnye annak, ha egy kampányígéretet nem váltunk valóra: a következő kampányban újra, akár változatlan formában is megígérhetjük. A tervet ugyanakkor nem is dobták ki, mert arra gondoltak, hogy ha országosan nem is lehet bevezetni, igazán hasznos lehet egyes elmaradott területeken, ahol sok a roma tanuló, és ezért ott valóban segíteni lehetne a társadalmi előítéletek csökkentését a tejtestvéri mozgalommal. Amikor a papírok valahogy kikerültek a minisztériumból, és a jobboldali kommunikátorok rászálltak a témára, a szoclibek azt gondolták, őszinték lesznek, beismerték, hogy készültek ilyen tervek, bár később elvetették az egészet, és meg is lett az őszinteség eredménye: a jobboldali kormányzás. Joggal kérdezték tőlük: muszáj volt-e egy ilyen cinikus, embertelen, ügyeskedő, álszent ötletet alaposan, az adófizetők pénzén kidolgozni, mielőtt helyesen és véglegesen elvetették? A jobbosok felmutatták a papírokat: ez hát az igazi szociális igazságosság, így képzelik ők az egész esélyegyenlőséget – ellopják a tej felét! A botrány számos baloldali szavazót mélyen érintett, tényleges kiábránduláshoz vezetett épp elég embernél ahhoz, hogy a „nemzeti konzervatív eszme” kerüljön hatalomra – még a négy évvel későbbi szoros vereségben is benne volt. Én ekkoriban kezdtem valamennyire figyelni a politikát, mert kíváncsi voltam: sok tűrhető érv és szándék egy nekem rokonszenves elv szolgálatában hogyan eredményezhet ilyen baromságot. Azóta figyelek.
Ingyenes iskolai reggeli azóta sincs.
ÉLET A GYERMEKIFJÚSÁGI ÉS OKTATÁSI MINISZTÉRIUMBAN
A jobboldali lapok egészen mást és máshogyan írtak, mint amihez Ákos korábban szokva volt, szenvedélyesebben, régiesebb és ingadozóbb stilisztikával, egy egészen más országról. Soha nem látott olyat az általa ismert baloldali lapokban, hogy ez vagy az a politikus „hipnotizált patkány”, „beteg”, „hazaáruló”, „idomított szavazógép” lenne, és ez a reggelente asztalára készített lapokban (természetesen a baloldal ellenzéki politikusaival) meg-megtörtént. Annyira nem ismert rá a sorok közt addigi világára, hogy gyanút fogott, és – amit addig sosem tett – elkezdte munkába jövet rendszeresen megvásárolni a baloldali napilapot.
A két újság párhuzamos olvasása megerősítette abban, hogy legalább két Magyarország létezik. Ha az egyik szerint a gazdasági mutatók romlottak, a másik szerint a javulásukkal bizakodásra adtak okot. Az egyik újságban, az egyik országban az emberek megnyertek egy pert, a másikban ugyanazt a pert mindenki megelégedésére elvesztették. Az egyikben sikeres látogatást tettek, és építették az országok jó viszonyát, a másikban kínosan, impotensen viselkedtek a külföld előtt, és ráadásul az utazásra közpénzen magukkal vitték a kitartott politikai léhűtőiket és a kapzsi lobbistáikat. Ami az egyikben „jobbító szándékú előterjesztés”, az a másikban „cinikus zavarkeltés” vagy „obstrukció”. Az egyikben az emberek a jövőbe néztek, és a vállalkozásaik sikeresen terjeszkedtek, a másikban megélhetési gondjaik voltak, kényszerűségből elbocsátották az alkalmazottaikat, vagy őket bocsátották el. Az egyikben lehúzták a rolót, a másikban fel. Az egyikben mindenki vallásos volt, a másikban csak ritkán lehetett találni ilyet, és az is a többit kritizálta. Aki itt tehetséges volt, ott tehetségtelen. Az egyik szerint tízezren gyűltek össze egy téren, a másik szerint egymillióan. Az egyikben az egyik, a másikban a másik párt vezette a népszerűségi listákat. Az egyik szerint mondta, amit a másik szerint nem, az egyik szerint ott volt, ahol a másik szerint soha. Ha az ember nem volt hajlandó csak az egyik lapot olvasni, az országban hamarosan megszűntek a tények.
Teslár annak a korosztálynak a tagja volt, akinek már elképzelése sem lehetett arról, hogy ez hogyan alakulhatott így, nem tudta, hogy ki kezdte az egészet, ki a hibás. A megszokásai vagy a logikája alapján általában a baloldali lap állításai felé hajlott, de a helyzet így sem lett egyszerűbb: ahhoz ugyanis, hogy mindenben a baloldali sajtónak higgyen, az ország egész jobboldali felét vagy hülyének, vagy összeesküvőnek kellett volna tartania. Kevés saját ismerősén gondolkodott, hogy azok között hogy nem volt jobboldali, vagy csak nem derült ki. Mintha valami láthatatlan jel lenne mindenkin, vagy kétféle szag, ami alapján a testük megismeri egymást. Az iskolai tanáriban ugyan többségben voltak a magukat konzervatívnak nevezők, de ott sikeresen kerülte a közéleti témákat, inkább – ha már korábban, otthon nem – az óráira készült. A jobboldali tanárok közt elég sok volt a begyöpösödött hülye, de ami azt illeti, a baloldali és liberális érzelműek között is, úgyhogy ez inkább szakmai ártalomnak tűnt. És a jobboldali kollégák összességében teljesen ártalmatlannak tűntek.
A kávézás és újságolvasás után a GYIOM-ban kialakult napirend szerint egy rövid folyosói séta következik, körülbelül fél tíz magasságában. Decensen öltözött emberek csoportokba verődve sétálnak vagy álldogálnak topogva, óvatosan a csokoládéautomatának dőlve, mindvégig készen arra, hogy egy ritka államtitkár vagy a nagyon ritka miniszter közeledtére azonnal visszarendeződjenek a szobákba, lehetőleg a sajátjukba. A témákat rendszerint az aznapi újság jelöli ki, célzások, viccek, összekacsintások, hogy a dolgozók a nagy egyetértésben megnyugodva aztán dolgozni tudjanak, keményen és eredményesen, egészen délig, amikor egy, lehetőleg a helyi étteremben elköltött, kényelmes tempójú ebéd következik.
A folyosón megismert kedélyes munkatársak egymás között csak szaros gazemberként emlegették azokat a politikusokat, akikre ő korábban szavazott, és akikre szavazni készült. A folyosón az ősidőkből származó, nyelv és gondolkodás előtti bizonyosság kifejtésre nem szoruló konszenzusa uralkodott. Minden ügyben eleve lehetett tudni, hogy a hetedik éve uralkodó kormánynak van igaza, míg az ellenzék összevissza beszél, konspirál, hazudozik, és ezért egyszerűbb lenne betiltani.
Ellenérvek nem léteztek, és ő sem fogalmazott meg ellenvéleményt, csak hallgatott, és nézte őket. Otthonos, igen kedélyes beszélgetések voltak ezek, evidenciák, bólogatások. Olykor csapdába kerülten forgatta a fejét a folyosón: hol vannak a többiek? Biztosan dolgoznak itt – különben egyáltalán nem nőtt volna a jobboldali lapok eladott példányszáma az állami előfizetés után. Arról mindkét oldal újságjai tudtak, hogy kormányváltás után az új vezetők a politikailag más véleményen lévők között alapos tisztogatást tartanak, de csak bizonyos szint fölött: mindenkit nem rúghatnak ki, aki nem ért velük egyet. Kellett, hogy maradjanak balosok, liberálisok, legalább az alacsonyabb szinteken, de hiába szaglászott körbe, nem tudta felismerni őket.
Megtehette volna, hogy a szobájában marad, Ákos mégis kiment, és valamelyik csoporthoz szegődve hallgatott. A munkába állásuk utáni hetekben a legnagyobb visszhangot a liberális párt korai kampánya keltette. A liberálisok korábban a náluk jóval nagyobb baloldallal koalícióban kormányoztak, és azóta mindenki balliberális oldalként emlegette az egész ellenzéket, az elméleti különbségekkel mit sem törődve. Megunva ezt és támogatottságuk folyamatos csökkenését, a szocialistáktól való függetlenségüket bizonyítandó, állandó kampányba kezdtek a választásokig hátralévő egy évre. Mivel gyakran és megalapozottan vádolták őket értelmiségi lilasággal, most közérthető fordulatot akartak venni, és hirdetésként hülye politikai totókat tettek közzé Liberális-e vagy? címmel. Az egyes, kettes és iksz három lehetséges politikai választ, álláspontot (bár nem volt megjelölve, egyértelműen: egy szocialistát, egy konzervatívat és egy liberálisat) fogalmazott meg olyan problémákról, mint a melegek házassága, az országgyűlés létszáma, az adókulcsok nagysága és így tovább.
Például: Mi a véleménye az adókról?
1. Növelni kell őket, és arányosan többet juttatni a kevesebbet befizetőknek. (szocialista)
2. Növelni kell őket. (konzervatív)
x. Csökkenteni kell őket, mert mindenki maga tudja a legjobban elkölteni a pénzét. (liberális)
A legtöbb kérdés és válasz eleve úgy volt megfogalmazva, hogy a totót kitöltve mindenki liberálisként ismerjen magára, még a többi párt elnökei is. (Kivéve talán az igazi liberálisokat – egy városi értelmiségi nem gondolhatja komolyan, hogy mindenki a legjobban költené el a pénzét – és a szegények közül az okosabbakat, akik tudják, hogy ami nincs, azt nem lehet elkölteni.) A kommunikációs ötlet működött egy darabig, és válaszra ingerelte a többi pártot. A téma a GYIOM falait is elérte: a faliújságra egy magát x-nek nevező dolgozó pár naponta totóparódiákat erősített. Közepesen szellemes tréfák voltak ezek, mindig egy-egy témában karikírozták az ellenzéki pártok álláspontját. A csúfolódás célpontja elsősorban a liberális párt volt, másodsorban a szocialisták, ezt jól mutatta a totó pontozása: az x. választása 1 pontot, a kettes választása 0-t, az egyes pedig -1 pontot ért. Hogy a vicc még érthetőbb legyen, x zárójelben, a válasz előtt a parodizált pártot is megjelölte, és jelezte, hogy érdemes megjegyezni a kapott pontszámot, mert hamarosan újabb kérdés következik, a hónap végén pedig esetleg tárgynyeremény. Az első – helyi érdekű – tesztkérdés így szólt:
Mit gondol az ifjúságvédelem problémájáról?
1. (liberális válasz) Az ifjúságot csak akkor lehet megvédeni valamitől, ha ő ezt szabad akaratából kéri; senkit sem lehet akarata ellenére börtönbe zárni.
2. (szoci válasz) Az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében a kevésbé veszélyeztetetteket el kell látni megfelelő mennyiségű veszéllyel, amelytől az állam megvédheti őket.
x. (konzervatív válasz) Az ifjúságot a közösség hagyományainak megtartó erejével lehet megvédeni a veszélyektől.
A liberális pártról hamarosan annak egyik öreg rókájára terelődött a szó, a folyosói beszélgetőtársak nem akartak kifogyni a kompromittáló történetekből. Hogy a polgármester a hivatali lakása építtetésekor telekvásárlásnál szabálytalanul járt el… Dollármilliomos, külföldi pénzintézeteknél horribilis összegei vannak elhelyezve… A városi alkalmazottakat a saját háztartásában foglalkoztatta… Idegeneknek engedte át használatra a város tulajdonát képező autót… Szabálytalanságokat követett el a külföldi kölcsönök terhére történt építkezéseknél… A villanyvilágítás ügyében is van valami nem tiszta dolog… Egyes szerződéses városi vállalkozók járandóságainak kifizetésénél kevesebb illetéket vontak le, s így az államot károsodás érte…
Ez mind bizonyíthatatlan vád… Pletyka… – gondolta magában Ákos. Nézte ezeket a harminc-ötven éves férfiakat és nőket. Legalább a felük rendes embernek látszott, ez teljesen jó arány. Amikor egy reggel, úgy egy hónap után az egyik idősebb, oktondi férfi haverkodva átkarolta a vállát, kigyulladt az arca: ezek szerint mégsincs szag, amiről felismernék. Nem akarta titkolni a politikai irányultságát, de nem akarta, hogy megtudják. Csak megnehezítené a dolgát, hiszen szakmai munkát végzett, legalábbis ez volt a terv.
De a pletykák olykor igazak, a vádak bizonyíthatók – gondolkodott tovább egész délelőtt hasznosabb munka híján. Végül is a fecsegő minisztériumi alkalmazottak közelebb vannak a politikához, mint ő, régebb óta is foglalkoznak vele, ennyi idő alatt biztosan rájöttek volna, ha hazugságokkal tömik a fejüket. Ha ők mondják, hogy egy polgármesternek külföldi kivitelezők tömik a zsebét, hogy nekik adja a megbízatásokat, akkor annak úgy kell lennie – ennyien nem tévedhetnek.
– Ha átmész a közeli parlamentbe, a baloldali folyosójára – válaszolta ebédnél az étkezdében Géza –, ugyanennyi és ugyanilyen történetet fogsz hallani, nem kevésbé szavahihető baloldali bennfentesektől. Ők is túl sokan vannak ahhoz, hogy tévedjenek, ahogy te gondolod... Mindkét oldalon túl sokan vannak. Én átmentem a múltkor, és hát ne tudd meg, miket hallottam a jobbos kormánytagokról.
– Talán azok a pletykák is igazak – válaszolta Ákos kedvetlenül.
– Egy részük nyilván.
– De ha mindkét oldal igazat mond...
– Akkor?
– Semmi.
– Nem valami jó itt a konyha, de ez a palacsinta isteni – szögezte le összegzésként Géza.
SZEZONNYITÓ
Szeptemberben elkezdődött a választások előtti utolsó parlamenti szezon. Csak megszokásból hívták így, hiszen a parlament évek óta csak „hetente” azaz hét hetente ülésezett, igaz akkor hét nap és hét éjszaka, megszakítás nélkül, így a legfontosabb döntéseket úgy hozhatták, hogy a közvetítés minden nézője aludt a képernyő előtt, a keresztülvert törvények ellenzői pedig a kialvatlanság következményeképpen sokat veszítettek ékesszólásukból és harci dühükből. A kormányzás és a politizálás nagyja az európai trendeket követve tévéműsorokban, báltermekben és sportpályákon zajlott, közfelkiáltással három-négy országos tévé vette át a parlament helyét, és a konkrét intézkedések megtörténtéről (valahol minisztériumok, bizottságok, szakmai szervezetek homályba vesző terepén) csak az egymásnak igencsak ellentmondó politikusi és politológusi kommentárokból értesülhettek a nézők. A bizonytalan ügyek eldöntésében a politológusokra és pr-szakértőkre sem nagyon lehetett számítani, hiszen ők is politikusok voltak, ahogy a választott pártpolitikusok mind politológusok és pr-szakértők.
A szezon nyitányát szokás szerint a miniszterelnök szezonnyitó beszéde jelezte, amelyet ezúttal a Nemzeti Kaszinóban, zöld posztón tartott. A tévéközvetítésben a meghívottak exkluzív társaságát is mutatták, a játékasztalok mellett ültek nagyestélyiben, széküket a szónok felé fordítva, egy rövid ideig Feledy Gábort is látni lehetett, amint épp komoly képpel Géza fülébe súg valamit. Nemcsak jobboldaliak voltak ott, hanem független személyiségek is, köztük a párt vezetőségi tagjai, akiknek felajánlott függetlenségét elfogadták. Bár már hetekkel korábban hosszan vitáztak a tévékben arról, hogy elkezdődött-e a szezon, a miniszterelnök beszéde eloszlatta a kétségeket, amikor a következő figyelmeztetéssel kezdte: – Most kezdődik csak a szezon, kedves barátaim, és bár sok változtatásra van szükség, sok tehát a fejlesztenivalónk, ez korábban is éppen így volt. – Ahogy az már lenni szokott, a mondat megoldott bizonyos rejtélyeket, más rejtélyeket viszont éppen megteremtett, természetesen sokáig elemezték is, találgatva például, hogy a kiemelt célokat megnevező miniszterelnöki koncepcióban akkor tehát a változtatás vagy az állandóság fog dominálni. Olyan sokáig elemezték a nyitómondatot a tévéműsorokban, hogy nem tudtak érdemben foglalkozni a miniszterelnöki koncepcióval, amelyet a beszéd világosan körvonalazott. Mulasztásukat csak az menti, hogy a miniszterelnök sem akart érdemben foglalkozni a koncepcióval, amelyet a beszéd világosan körvonalazott.
A huszonegyes megnyitó beszéd, ahogy később emlegették az asztal eredeti funkciója miatt, amelyen elhangzott, nagyrészt elirányította a figyelmet a saját tartalmáról. A miniszterelnök jobboldali hívei azért találták emlékezetesnek, mert demonstrálta a szónok abbéli erejét, hogy ő és csakis ő nyithat meg egy szezont, míg a baloldali nézők és kommentátorok általánosságban bírálták zagyva nyelvezete és olcsó pr-fogásai, valamint a világos koncepció – világos, már-már koncepciózus – hiánya miatt. Csak néhányan, akik a többiek szerint tragikus tévedésben éltek, kommentálták a beszéd tartalmi elemeit. A leghosszabb sajtóvita és üzengetés a napilapokban arról alakult ki, hogy vajon miért használta a miniszterelnök a lobogó kifejezést az eddigi beszédeiben használatos zászló helyett, amikor pedig a lobogóról sokaknak a szocializmus nyelvhasználata jut eszébe. Egyesek szerint ez azt jelezte, hogy a miniszterelnök nyitni fog a hagyományos baloldali szavazók felé, építve azok nosztalgiájára, mások szerint éppen itt volt az ideje, hogy egy gyönyörű szóról letöröltessék a múlt bélyege.
Az ellenzék vezére, mint baloldali politikus, kikérte magának, hogy bizonyos célokat a jobboldal egyedül, a baloldal megkérdezése nélkül és a baloldal ellenére kiemel. A miniszterelnök-jelölt hamarosan beszédet mondott egy felújításra szoruló uszodában, és mondandóját arra építette, hogy a kiemelt célokat csak közösen, pártok feletti összefogással lehet kiválasztani, majd (miközben többször hangsúlyosan használta a szimbolikussá vált zászló kifejezést) a nép nevében kiemelte az egészséget mint fő célt. Azután hetekig arról vitatkoztak a vitatkozók, hogy a két beszédben ugyanaz hangzott-e el vagy sem. Amikor elkezdték egymás mellett idézni a mondatokat, mindkét oldal megkérdőjelezte a lejegyzés hitelességét. A szezon minden kétséget kizárólag megkezdődött.
A miniszterelnök beszéde eléggé tetszett Teslárnak. Örvendetes fejlemény volt, hogy nem esett benne szó kommunistákról, nem történt utalás a Tejfeles program kudarcára, hogy nem kérdőjelezték meg benne az ellenzéki szavazók magyarságát, és hogy közös cselekvésre ösztönzött. Hatásos szöveg volt, lelkesítő előadásban, és az ember már rutinosan félrekanalazta róla a retorikai szószt, amely a közvélekedés szerint a politikához kevésbé értő hallgatók bevonásának szükségszerű eszköze volt. Ha az ember a színpadias elemeken – amelyekben minden beszéd amúgyis bővelkedett – nem akadt fenn, a miniszterelnök egészen rokonszenves célokról beszélt. A nyelvtanulás kérdését Teslár is aktuálisnak tartotta, a minisztériumban is sokszor tapasztalta, hogy a külkapcsolati ügyosztályon dolgozók talán jobban végeznék a dolgukat, ha beszélnének idegen nyelveket. Ákos még mindig zavarodott volt Imette elköltözésétől, és ezért a család fontosságát hangsúlyozó rész szíven találta, kiegészítette a saját vágyaival: igen, az emberek családokban élnek, ez az élet rendje, és a családok közös lakásban élnek, a családok nem költöznek szét. Jóval fontosabb volt ez neki, mint az aktuális baloldali kampányfogás, az egészség, amit természetesen adottnak vett.
A miniszterelnöki beszédben megfogalmazott célok valóban fontosak és időszerűek voltak, úgyhogy Ákosnak először fordult meg a fejében, hogy a jövő évi választásokon ad absurdum a jobboldalra is szavazhatna. Felelős ígérgetés és az átfogó koncepció dolgában a baloldal és a liberálisok sem álltak jobban, akikre eddig – részben nyilván megszokásból és szülői biztatásra – a szavazatát adta. Bizonytalan időszakokban, amikor az embernek vezetőre lehet szüksége, miért ne lehetne ez a vezető éppen miniszterelnök. Meglegyintette a pozitív hozzáállás szele, amely csak úgy zúgott a szezonnyitó beszédből. Bele kell-e kötni az állami takarékosságba, csak mert a jobboldal szorgalmazza? Nem igaz-e, hogy ha mind összefognak, előrébb jut az ország? Támadt is egy ötlete, hogyan segítsen.
– Egy apróság az egész – kezdte elmondani a dolgot Attilának. – Csak akkor jutott eszembe, amikor a beszédben arról volt szó, hogy a hiány miatt takarékoskodnunk kell, és hogy a minisztériumok ebben versengjenek egymással…
– Hogyne, hogyne – hümmögött Attila. – Jól emlékszem.
– Mint mondtam, egy apróság az egész.
– Ki vele.
– Elhangzott, hogy minden ember segítségére szükség van… És csak azon gondolkodtam, hol lehetne spórolni, közben megszomjaztam, és…
– Érdekes, Ákos, de hamarosan tárgyalásom van. A beszédből is tudhatjuk, hogy szétforgácsolódik az erő, ha sokfelé néz a szem, úgyhogy most légy szíves röviden…
– Már a lényeget mondom. Szóval kinyitottam egy olyan kis dobozos narancslevet a hűtőből, és akkor jutott eszembe, hogy miért ilyen kicsi üdítőket vesz a minisztérium? – Hatásszünetet tartott, hogy leessen a dolog Attilának, de az osztályvezető arcán nem látszott semmilyen felismerés nyoma. – Szoktál boltba járni ugye, és akkor tudod…
– A feleségem intézi az ilyesmit, mire gondolsz…
– A lényeg, hogy ezek a kis dobozos levek drágák. Mondjuk feleannyiba kerülnek, mint egy literes vagy másfél literes doboz, de azokban legalább ötször annyi van.
– Aha.
Ákos kissé elkeseredett, hogy Attila nem osztozik a lelkesedésében, úgyhogy védeni kezdte az ötletét: – A lényeg az, hogy ez szerintem pazarlás. Hiszen a nagyobb kiszerelésben ugyanaz van…
– Értem. Hát mondanom sem kell, hogy ezeknek az üdítőknek a beszerzése nem hozzám tartozik. Egyébként elképzelésem sincs, hogy kihez tartozik, ha tartozik valakihez, én sose találkoztam vele. És tényleg, még sose gondolkodtam az üdítőkön…
– Kis dolog az egész – védte tovább az ötletét Ákos –, de szerintem ha az egész minisztériumot nézzük, milliókat lehet vele spórolni havonta.
– Sajnos ez nem tétel, bár szép tőled, hogy megpróbálod kigazdálkodni a fizetésedet, hehe… – A felvételen Ákos kényszeredetten a főnökével nevet. – De, most ahogy így belegondolok, szerintem van értelme kisebbeket venni. Ide gyakran jönnek vendégek, őket ugye megkínáljuk. Na most ha a kis kólát akkor bontjuk fel neki, akkor még van benne buborék. Mi értelme blamálni magunkat azért a pár forintért, hogy tegnapelőtti kólát öntünk, amiben már nincs szénsav, és akkor tényleg csak cukros lötty. Otthon néha nekem jut, ha nem fogy elég gyorsan, persze azt a gyerekek már nem akarják meginni és meghagyják nekem. – Attila elgondolkodott. – Most adtál egy ötletet. Ha el nem felejtem, szólok a feleségemnek, hogy inkább kisebb üdítőket vegyen otthonra is, ne sajnáljuk erre a pénzt, nem? Na, köszi, hogy eszembe juttattad.
Ákos úgy döntött, hogy nem védi tovább az ötletét, és távozott. Úgyis sokszor kellett mostanában védekeznie, és nemcsak Imette kifogásaival szemben. Otthonról is kapta a szűkszavú, bizalmatlan megjegyzéseket, a szülők nehezen fogadták el, hogy fiuk a jobboldali kormány szolgálatáért kapja a pénzt. Hát persze, fontos a család, gondolta Ákos, de mégis egyre ritkábban telefonált haza Debrecenbe, mert úgy érezte, hogy kiközösítették. A hosszú csendek a telefon végén... Először úgy gondolta, elmeséli nekik, ha furcsaságokkal szembesül a munkahelyén, az olyan hülyeségeket, mint hogy a főnöke szerint a börtön a segítségnyújtás egy formája, vagy az üdítős ötletének gyors kudarcát, de aztán mégis hallgatott. Nem akart érveket szolgáltatni maga és a munkája ellen.
RALPH_SETH INTERNETES HOZZÁSZÓLÁSAIBÓL
(…) Én két pofonegyszerű szisztémát vélek felfedezni a pártok „állásfoglalásai” mögött.
Az első szisztéma az állandó, taktikai különbözőségé. Ez megmagyarázza azt is, miért olyan fontos napjaink politikájában, hogy ki „tematizál”, ki dob fel egy új problémát, amiről beszélni lehet. Nálunk ugyanis az a rendszer alakult ki, hogy ha az egyik oldal talál bármilyen kérdést, amire igennel válaszolhat, akkor a másik oldalnak nincs választása, nemet kell mondania rá. Aki az első lépést teszi, annak behozhatatlan az előnye. Úgy tűnik, az egyetlen cél, aminek elérésére egy politikai párt törekszik, az, hogy megkülönböztesse magát a másik párttól. (Megérne külön vizsgálatot, hogy miért – a különbözőség ilyen hajszolása talán a különbség hiányát hivatott palástolni?) Azt gondolhatnánk, a rendszer, bár butácska, mégis működhet, mert aki először foglal állást, saját valódi álláspontját teheti közzé. De ez sajnos nem így van: amikor ugyanis az egyik oldal először nyilatkozik, már eleve csak arra kalkulál, hogy az általa mondottak várható tagadása minél kellemetlenebb helyzetbe hozza az ellenfelet, a „véleményét” ez az egyetlen szempont formálja. Valódi álláspontja talán nincs is, de ha van is, a taktikai csatában félreteszi. Ez a könyörtelen logika mondat sokszor olyasmit a politikusokkal, ami az általuk elfoglalt bal/jobb pozícióval összeegyeztethetetlen – és nem „az egyoldalúságon túllépés igénye”. Nem furcsa, hogy az elmúlt hat-hét évben egyetlen olyan kérdést sem tálaltak fel nekünk, amiben oldalak feletti egyetértés lett volna, noha a politikai filozófiák között vannak, lehetnek demokratikus átfedések (és az ellenkezés így sodorja egyik-másik oldalt a demokrácia tagadásába…) A választások között eltelt időben felvetett sok téma kizárólag az állandó különbözés szisztémájának gépies terméke. Ennek a célja a hagyományos szavazóbázisok izgalomban tartása.
A második szisztéma éppen ellenkezője az előzőnek, az állandó, taktikai azonosságé. Ez ritkábban használatos, általában kampányok környékén kerül előtérbe. A taktikai állandóság szisztémája érzékeny előadást kíván, hiszen ilyenkor sem szabad egy pillanatra sem egyetérteni az ellenféllel, mégis, némileg átfogalmazva, éppen azt kell mondani, amit ő. Teljes egyetértés a vita köntösében, hogy aki nem eleve valamelyik tábor tagja, az ne találjon semmi olyat, ami miatt az egyiket inkább választaná, mint a másikat. Hogy mire jó ez? A-változat: Ez a szisztéma a választást a témákról a személyiségekre irányítja – bátor játék, vagy csak önhitt. B-változat: ha a felszín alatt nem talál különbséget, a bizonytalan otthon marad – úgy is jó, csak nehogy a másikra szavazzon.
A két végletes taktika ellentmond egymásnak, mégis csak a kettő együttes alkalmazása tesz valakit profi politikussá nálunk. És: egyikben sincs tere annak, hogy a politikus „őszintén” vagy pláne „felelősen” állást foglaljon.
(…)Ha a választók folyamatosan üres és ellentmondó üzeneteket kapnak abból a táborból, ahová tartoznak, miért maradnak mégis a „foglyai”? A táborhoz tartozni az önazonosság meghatározásának bevett módja, és egy politikai tábor tartalmi értelemben – ezt helyesen vetettétek fel – nem önazonos.
Hajlok rá, hogy elfogadjam, lehet, hogy egy tábor elkötelezett tagja nem is mindig figyel arra, amit a vezér mond, hanem később úgy emlékszik, a vezér azt mondta, amit ő gondol – vagy ha figyel is, a neki nem tetsző vagy nem logikus részleteket figyelmen kívül hagyja, csökkenti a belső ellentmondást. Ráadásul, mivel az „álláspontok” szinte véletlenszerűen osztódnak el a pártok között, a szórásba mindig kerülhetnek olyan üzenetek, amik megfelelnek a táborlakó hagyományos preferenciáinak.
De úgy látszik, a táborok megalapozásához nincs szükség tartalmi koherenciára, a kötődés olyan mély, hogy sokan nem is emlékeznek az okára. Ennek megértésére megkockáztatok egy focis párhuzamot. A tábor tagjai olyanok, mint egy focicsapat elszánt szurkolói. Ma már ez a szurkolói jelenség nem olyan gyakori a focinál, inkább huligánok vad, antiszociális csoportjait ismerjük a tévéből. Én ennél régebbi viselkedésre gondolok, mondjuk apáink nemzedékére, ahol egy adott vidéki városba vagy fővárosi kerületbe születve úgyszólván automatikusan egy-egy csapat drukkere lett az ember. A szurkoló ragaszkodása csapatához feltétel nélküli. Az odaadásnak nem feltétele, hogy a csapat jól játsszon, nyerjen, nem feltétele a bajnokság megnyerése (hiszen akkor mindig csak egy csapatnak lenne szurkolótábora), a szurkoló a csapatnak szurkol, miközben a teljes játékosállomány többször lecserélődik, lecserélődik az edző, a játékmodor, csak a klub címere marad, az von be pozitív fénnyel mindent, amit a csapat tesz. Ha valamit jól csinál a csapatunk, az csak hab a tortán. Azt hiszem, mindkét politikai oldal másfél-kétmilliós törzsszavazói gárdáját le lehetne írni a szurkolók mintájára.
(…)Miért nincsen független, megbízható, a demokratikus közfeladatokat ellátó, a hatalmat kérlelhetetlenül és megvesztegethetetlenül ellenőrző sajtónk, miért nincsenek ilyen újságíróink, miért tagja mindegyik egy-egy klubnak? Mondjuk ki a kézenfekvő igazságot: nekik is meg kell élniük, ahogyan a legtöbben pénzből élünk, a piacról. Kevesen vannak, akik feláldoznák megélhetésüket valamilyen erkölcsi mérce kedvéért, és ezt nem is várhatjuk el. Úgyhogy talán helyesebb azt kérdeznünk: nem mi vagyunk-e a hibásak újságíróink kenyérkereseti módszereiért? Az újságíró a piacról él, és jelenleg nincsen piaca egy jelentős, független sajtóterméknek. A legtöbb vásárló rögeszméinek puszta megerősítését várja a lapjától.
A nagy kérdés: miért nincs független közönség? Egyrészt a pártos tájékoztatás miatt, ördögi kör. De másrészt azért sincs, mert amit nem várhatunk el az újságíróktól, azt nem várhatjuk el magunktól sem. Olyan jó-e egy-egy szekértábor lakójának lenni? Nem – de ki az, aki szívesen állna magában, aki lemondana tábora szellemi kényelméről, és egyedül nekivágna egy új útnak? Én nem mernék.
Feltételezem azonban, hogy sokan küzdünk ezzel a problémával. A beszélgetéseinkben általában megfeledkezünk a bizonytalanok táboráról, hiszen nem tábor az, „mocsár”, közönyösek és kiszámíthatatlanok, és inkább csak a két szembenálló oldal két-két millióját ostorozzuk. De hát Magyarország, szerény számítás szerint is, majdnem tízmillió. Képzeljük el, milyen lenne, ha a két kétmilliós tábor mellé megjelenhetne egy harmadik, aktív, érdekérvényesítő tábor. Ha oda is juthatna egy-két millió! Lépjünk át még ma ebbe a táborba, egyenként. Csak ez a tábor lendítheti tovább az országunkat. (…)
