Tandori Dezső: Úgy nincs, ahogy van, Scolar kiadó, 2010
Tandori legújabb kötete, az Úgy nincs, ahogy van a 2008–2009-es évek „verstermését” tartalmazza. A kötetben egyértelműen tetten érhetők a költői nyelv megújításának „tandoris” vonásai, Wittgenstein és a nyelvkritikai filozófia hatásai, a nyelvnek a legelemibb részekre való csupaszítása, továbbá e nyelvi aszkézisben a létezésre és a legfontosabb érzelmekre való koncentrálás szándéka. A könyvben a modern líra és a kísérleti költészet főbb irányzatai találkoznak.
A Scolar Kiadó épp kiemelten fontosnak tartja, hogy a modern magyar költészet mesterének 2007 és 2009 között született versei ne csak az irodalmi lapokban, hanem verseskötetbe gyűjtve is olvashatóak legyenek.
E könyvhöz
Ha van lírában „kopernikuszi fordulat”,
már ahogy – szerintem csacskán – ilyet
emlegettek, hát itt
VAN,
tessék.
Mert e könyv címet adó verse így kezdődött,
s talán a Liget folyóirat hasábjai bizonyítják
is a dolgot, így adtam oda:
Úgy nincs, ahogy van.
Ne mondd, nem szóltam.
De lassan ez kezdett bennem átalakulni.
Sokat idézgettem, fejből, s mindig így jött:
Úgy nincs, ahogy van.
Ne mondd, hogy szóltam.
És ez valóban világnyi különbség. Mögötte
ott van Szép Ernőnek az a – sokunk által –
nagyra becsült, becsülhető, alap megkérdése:
„Minek éltek? Mit akartok? Mirevaló
minden, amit csináltok? Mirevaló bántani
egymást? Mirevaló…” És mire, mire.
Gyűjteni, építeni nagy házakat, mire,
hogy nevünk van, hogy mindig beszélünk
stb. Ki kellene állnia néki, mondja
Szép Ernő, s ezt mondania! Jó, a világ
megállna minden dolgában stb., a dermedt
csendben megkérdenék az emberek: „Hát
mit csináljunk?” Egy hangon így kiáltanának.
S ő nem tudna mit mondani nékik, csak hogy: „Bocsássatok meg…” Mert
mit mondhatunk.
Úgynevezett költők, írók, társadalmi személyiségek, akárkik. Újabban ezt
mondogatom: ez, amit csinálok, hát:
„Jó, jó, nagyjából (van), de EGÉSZÉBOL.”
A többi az égvilág dolga.
Úgy nincs, ahogy van
Úgy nincs, ahogy van.
Ne mondd, hogy szóltam.*
Nevemet gyakoroltam.
Aki-semmije.
Mindenek neve.
Így nem hallgat semmire.
Úgy nincs, ahogy van.
Minden, cakkpakkban.
Nincs az, hogy érvénye van.
Hol túl beszélve.
Hol néma félbe.
Nincs két-fele-egésze.
Úgy nincs, ahogy van.
Pakli a lapban.
Fejreállás agyagban.
Szeretteimben.
Szöveteimben.
Élten, holton. Csak hiszem.
Úgy nincs, ahogy van.
Mi? Meg se mondjam.
S ezzel túltesz mindenen.
–––––––––––––––––––––––––––––––
* Itt, eredetileg: Ne mondd, nem szóltam.
I/1.
Az egzisztencialista
Mestereim hangján
Magánröhej vagyok, tudom,
de legalább nem köznevetség,
hogy egykor abszolútumom
volt a költészet, nem is oly rég.
Olyan volt ez, mint egy odú,
mely mégis telt, hát: odú-látszat.
Vagy: szín üres kincses-tokú
kincsek, ha némán dalolásznak.
Ez nem mehetett így tovább.
És teljes odvam magam lettem.
Az elábrándulás fokát
hadd éljem látszat-bűvöletben.
A Semmiben! De ez már megvolt!
Legújabb jelenléte nincsen.
Hát se üres, se teli mennybolt!
Földi kapukon se kilincsem.
Kirekeszt hát a Föld-odú,
már csak kívül lehetek foglya.
Hogy lennék látszat-állagú,
nincs mű-szer, mely képem befogja.
Legtermészetesebb szerem:
az ide-oda képtelenség.
Állok mindenre képesen,
de már semmiféle-helyen, s még
ráemlékszem erre a versre,
de az emlék pontatlanít.
Megvagyok vele valamerre,
de már pontosan is: nem itt.
Üres dióhéj, kő-teli,
így vagyok visszhangtalan odvam,
mely látszatát nem ismeri,
már-csak-valóság látszatomban.
Ha aki voltam, oly elég volt,
ha ami lettem, keveselltem,
egy szál zenóni töredék-pont,
a lélek test, testem a lelkem.
S én: legbelülre-kivetetlen.
Ökölnyi se, mi egy marék volt.
