Takács Zsuzsa: A test imádása - részlet [Könyvhét2010]

Könyves Magazin | 2010. június 04. |

Takács Zsuzsa: A test imádása, India, Magvető, Budapest

Ki ne törekedne boldogságra? Mi mással foglalkozna a filozófia, a vallás, a költészet, a zene, mint a boldogság elérésnek gyakorlati kérdésével? Ki ne volna végtelenül szabad, ha nem fosztja meg eleve a választás lehetőégétől a hely, ahova született? Mert ha megfosztja is, de csak végül, azaz kijátszható módon, akkor már szabad.
Pusztán ésszel nem belátható Tolsztoj halálosan megsebesült Andrejének a felhők járásán érzett megindultsága vagy a fiatal Rosztov gróf bokrokba, fák zöldjébe, földbe kapaszkodó eszeveszett öröme. Ahogyan naplójegyzetei, levéltöredékei alapján sem magyarázhatjuk meg, miért végzi Kalkuttai Teréz évtizedeken át India nyomornegyedeiben, minden józan belátás ellenére, karitatív munkáját. Akit - akár el is nevethetjük ezen magunkat - a halála után boldoggá avatnak.
A test imádása című új kötet, és a még újabb még el sem készült kötet első ciklusa, az India a fenti kérdésre választ keresve fordul az ő vallomásaikhoz (is).

A test imádása

Mikor már búcsúzóul szeretkeztek,
és nyitott szemmel figyelte a látványt,
kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult
az arca, szinte sikoltozott az aktus
gyönyörétől, a pusztítás és a pusztulás,
a rongálás, a hidak fölégetésének
örömétől, az idő kerekének megakasztásától,
a küllők elferdítésétől, a bőrükbe fúródó
fémszilánkok sebző táncától, a kötelékeken
ejtett ezer vágástól, végső szétnyisszantásától,
a testére zuhanó test rokoni idegenségének
fölismerésétől, a mozdulataikból áradó
eltökéltségtől. Sírt örömében testükből
a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt,
sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most
büntetnek, a hónapok óta érzett,
alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek.


Vonatút

Ha rózsaláncon vonszolva nem száll fel Vronszkij
a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel
és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút,
csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét
a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty
szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk
a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott
romos fala már a kezdőjelenetben, mint Tolsztaja
elé, amikor férje, a gróf legénykori kicsapongásainak
naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja
mindhalálig. Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk
szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem
teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre.
Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem
ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve
egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz
ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon
behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pályaudvaron,
egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna –


Maszk

Egy-egy tökéletes arc, amelynek
rabszolgája lennél. Csak el ne árulja
magát! A porcelán maszk mögött ne legyen
ragadozó száj. Képzeld, a megközelíthetetlen
szépséget látod. Adj Istennek hálát, hogy van.
Kérd, hogy megismerned most még ne kelljen,
holnap erősebb leszel, reméled. Ha majd
megadja magát, cinkelt kártyáit kirakja, és
tarolni akar, fölkelhetsz az asztaltól bátran,
hivatkozhatsz az óramutatók derékszög
állására, egy fagyoskodó árnyékra az utcasarkon.
De ma még nagyon is védtelen vagy.

Bizonyos gondolatok

Ezek a visszajárók, ezek az ismerős,
gyilkos gondolatok, melyekkel jó volna
vigyáznunk, mert hónuk alá csapott dobozzal
érkeznek, és miután ketyegő szerkezetüket,
mely a zár kinyitására robban, összeszerelik
és agyunkba helyezik, nehéz
szerszámaikkal tánclépésben távoznak
a tett színhelyről. Még találkozunk velük
a lépcsőházban, utat engedünk nekik,
mielőtt a robbanás zajától pánikba esve
megneveznénk őket a fuldoklásunk
örvénye fölé hajló ismeretlennek.

Bizonyos folytatások

Míg hallgattalak, hogy micsoda
képtelenségeket állítasz, valaki sírt
az öledben, én szinte örültem, hogy
nem kell tartanom többé attól, ami
bekövetkezett, mert ugyanaz kétszer
nem történhet meg. Egy férfi öle?
Ezen mindig nevettél. Öledben
feküdtem mégis. Volt még egy-két
végtelen óránk. Láttam a fátylában
süllyedve távozó napot. Vagyis a rémes
tojást, feltörve úszni, fehérjében
a sárgáját, a felhő nyári foszlányaiban
a pihés kontúrt. Újszülött testem,
kezdj új életet! – bíztattam magamat.