Ezen a héten Szvoren Edina írja a netnaplót a Literán. Mi most a február 3-áról írt bejegyzését ajánljuk, de a többi napot is érdemes elolvasni és követni írásait egészen február 7-ig, azaz jövő hétfőig.
Aki hajnalban fekszik, korán felriad. Pihentnek, ébernek érzi magát, pedig csak fél nyolc. Négy órát aludt. Erőnek erejével ágyban tartja magát, és újra elnyomja az álom. Most nem álmodik. A második ébredés már maga a pokol. Ha kérdeznék, azt mondaná: éjszaka rézmozsárban porították narancsbőrös asszonyok. Még mindig korán van. (A szomszéd lány még csak a lábát borotválja: ez a vízcsap sivításából tudható. Az utcán meg sem ismernék egymást.) Az éhség első fázisát ezúttal nem sikerült átaludnia. Szereti, ha éhes, szinte várja, hogy korogjon a gyomra – hajnalban ugyanakkor az ilyesmi roppant zavaró. Föl, föl, íróproletár.
Ez én vagyok? Netnapló-szindrómám van, azt hiszem. Egész éjjel fogalmaztam valami szöveget. Az álombéli mondatról tudni kell, hogy nem tartalmaz szavakat. Hosszúsága és szerkezete van csupán. A mellékmondatok, akár a nyákos hüllők. Leginkább az alárendelők alattomosak. Először csak a végtagjaimra fonódnak, aztán a mellkasomból préselik ki a levegőt. Az álombéli fogalmazási pánikot rendszerint heves lelkifurdalás kíséri, mintha Szent Péter trónján a Holmi korrektora ülne. Semmi sem sikerül. Nem birtoklom az anyanyelvemet. Játszik velem, kevés vagyok. Beszűkültem, és amire beszűkültem, abban történetesen ügyetlen vagyok. Rossz lóra tettem, és a ló én vagyok. Ezek az álmok azt üzenik, hogy a tehetségtelenség erkölcsi vétség. Meg ezt is: nem azért jó tudni valamit, mert az valamire képessé tesz, hanem mert nem jó nemtudni valamit. A tagadás tagadása. Kikerülni a rosszat, a többi lényegtelen. Semmi nem érdekes, csak hogy a semmi – az isten szerelmére! – ne legyen.
