Szilasi László: Szentek hárfája, Magvető, Budapest
Szilasi László könyve, a Szentek hárfája, történelmi regény és intellektuális krimi. A múlt század húszas éveiben kezdődő történet mesélői egy korabeli gyilkosság hátterét, indítékait akarják felderíteni: miért ölte meg a haragosi Nagytemplomban Omaszta Mátyás módos gazdát Grynaus Tamás diák, hová tűnt a helyszínről a holttest és az elkövető, és hogyan változtatta meg egy közösség életét ez a bűneset. A regény szerkezete követi ugyan a magyar irodalomból is jól ismert történetmesélési hagyományt, mely szerint ,,ahány elbeszélő, annyi történet", de ennek technikáját különleges módon alkalmazza a szerző. A könyv történetei mint a hagymáról lassan lefejtett rétegek nyílnak meg, egy csodálatosan sokszínű nyelven, melyek az elmúlt század nyelvi változásait is mutatják.
[I. Makovicza, 1924]
1924. december 24-én éjszaka, nagyjából egyazon időben, fél tizenkettő előtt néhány perccel, vagy kicsivel utána, három férfi vágott neki a szakadó hóban a városnak, hogy a feldíszített haragosi Nagytemplomban, a lehető legteljesebb számban összegyűlt hívek körében, ők is köszöntsék Szent Fiad, a Megváltó születését. Amikor a legidősebb kilépett Garay utcai házának ajtaján, a havat hozó déli szél alásöpört nehéz subájának, de nem törődött vele: a szemébe húzta a kucsmát, s botosan, csizmásan, nagy kezében lámpással elindult arrafelé, ahol a térdig érő hó alatt az ősz elején lerakott téglajárdát sejtette. Fiatal úrihölgy-felesége, Mária asszony, kényeskedve, de bizalommal lépegetett a nyomában vékony talpú, magas szárú, fűzős cipőjében, fázós kezecskéit rukavica helyett finom róka-szőr muffba bújtatta. Utánuk a négy nagyobb gyerek következett, elöl a fiúk, majd a két leányka, egymás kezét fogva, mögöttük pedig a legkisebbet, János kisúrfit nagy fekete kendője alatt karjában hozta a pesztonka. A menetet a félkezű családi factotum zárta, az a Czirok nevű.
Simléderes posztósapkája alatt harciasan kunkorodott hófehér bajusza, megmaradt kezében ő is lámpást vitt, magasra emelte, s kivételesen egyfolytában morgott valamit, káromkodott magában, vagy talán a szoptatós dajkának udvarolt titokban. Hosszúra nyúlt árnyékuk, mint megfejtésre váró, különös, régi betűk rajza, előre vetődött a frissen hullott, itatóspapír-szerű, szűz havon. Elmentek az ablakaim alatt, el a gimnázium hátsó nagykapuja előtt, el a ráfagyott páráktól amorph szoborrá hízott régi artézi kút mellett, majd a templomkert délkeleti sarkánál a subás ember ráfordult a Fő tér északi végéhez vezető kis utcára. A város legszebb fogatán, hatalmas szánon, vagy akár automobilon is mehettek volna.
De a családfő ünnepre mindig gyaloglábat parancsolt az övéinek. Nye vrav nyics! Nem, Uram, nem voltam ott, mégis teljesen bizonyos vagyok benne, hogy otthon, a szép nagy városi házában, indulás előtt, a misére készülődve, legalább egyszer csak kimondta azon a szent estén is ezt a mondatot. Abban azonban, amit a saját szememmel láttam és a saját fülemmel hallottam azon az estén, később, a Nagytemplomban, a fenyőszagú gyertyafényben, meg utána, kint a téren, a templomok között, mert ott voltam én akkor is, már egyáltalán nem vagyok bizonyos, Uram. Sohase is voltam. El se kellett volna kezdenem. De elkezdtem, be is fejeztem, s most végre meg is akarom érteni. Csönd legyen, elhallgass, a szájadat befogod, ez volt hát a szavajárása. Megmondta az mindenkinek, válogatás nélkül, ha megharagították, nem nézett se Istent, se embert. Állt ott azzal a hatalmas testével, bólogatott a kucsmájában egykedvűen, aztán egyszer csak Csuss, nye vrav nyics!, beolvasott az még a Bertóthy pol gármesternek, belehörgött az arcába még az öreg gróf úrnak is.
A Connie kisasszonyt meg úgy leteremtette egyszer, előtte való nyáron, hogy az utána sírva szaladt a kicsi lábain Anton úrfihoz szegény, noha egyáltalán nem érthette, hogy miket mondott neki az a vörös arcú, nagydarab, subás paraszt. Mert ennyi maradt belőle végül. Nagybeszédű, vidám, hangos ember volt pedig valamikor, csak úgy villogott a szeme, a bajusza meg a frissen vikszolt recsegő csizmája, amikor végigment a Vasút utcán, a poros akácok alatt, az első tavaszi nagy verőfényben. Fekete öltöny, hófehér ing, kalap, elintézett az mindent a Városházán, hivatalokban egy pillanat alatt, azzal a csicsás, fürge modorával. Szaladtunk utána, gyerekek, vártunk rá a kis téren zsibongva, jött is hamar, fütyörészett, dobott egy-egy ötöst, vagy fizetett egy jeges limonádét a Fiuméban. Bomlottak utána a nők, és dőlt hozzá a pénz. Az apja nem becsülte sokra. Azt gondolta róla, legfiatalabb gyermekéről, az egyetlen fiáról, hogy nem elég kitartó. A Matyi gyerek? Nekifeszül, oszt’ rászarik az inára. És legyintett, meg köpött egy nagyot. De, ha egy ideig tán úgy is látszott, nem volt neki igaza. A Matyi gyerek meg néhány év múlva megörökölt mindent.
Az Öreg Mátyás, az Ámerikán hízott zsírosparaszt, a fürjesi mezítlábas milliomos egész hatalmas nagy vagyonát. Földet, tanyát, gépeket, lovat, állatokat, mindent. De azt tényleg hamar elunta, hogy csak a földet túrja, túrassa naphosszat. Gimnáziumba járatták, beíratták a nagyoskolába, kicsit kinyílt neki a világ, az érettségi vizsgája is meglett, nem szerette hát, hogy mindig disznószaros a fényes csizmája sarka. Szekereket vett, lovakat, aztán beállt a helyi szállítmányozók közé, fuvarosnak. Fél év múlva már nem ő ült a bakon. Megvett hat legényt a gabonapiacon, beöltöztette őket parádés kocsisnak, a szekereket meg befestette kékre, hogy mindenki azonnal felfigyeljen rá, mit visznek éppen, és kinek, az ő kódisságból kivakart emberei. A tizenkét fekete nóniusznak meg a legényeknek pedig kiváltott egy Okos utcai belvárosi telket. Egy szekér pénzébe került, de megérte. Istállót meg szállást húzott rája, és attól kezdve aztán tényleg ők értek oda először mindenhová. Kékre festette az istrángot is, az egyenruha meg zöld volt, és piros pörgekalap meg naponta cserélt fehér cérnakesztyű dukált hozzája, állt a nép, ha meglátta azokat a hatalmas batárokat. Mentek libasorban egymás után, rajtuk annyi Berger-sör, Rosenthal-liszt, Reisz-Porjesz- szekrény, Suk-Wagner- vagy Bohn-féle tégla, hogy még egy másik nagy városnak is elég lett volna. Kint élt a tanyán, pedig akkor már nagyon gazdag volt.
Onnan messziről irányította a gépezetet, telefon- vonalon osztogatta az utasításait, és csak néha-néha jött be a városba, ha végképp személyesen kellett valamit elintéznie. De lett egy városi háza is, a Nagytemplom mögötti kis utcában, a Próféta háta mögött. Márton-nap után, télire oda hurcolkodott be a családjával. Szép volt az asszony, sok a gyerek, rengeteg a dolog, de mégis, mintha még mindig legény-ember lett volna, nyaranta órákig ült ott velünk a Fiume előtt a nádfonatú széken, dudorászott, mesélt, tervezgetett, mi pedig úgy néztünk fel rá, mintha máris a legényei lettünk volna. Az Omaszta legénye: nagy rang volt az akkoriban Haragoson.
Aztán jött a háború, s ők elmentek mind. Bencsik Mihály, Filyó Ferenc, Riegler Gusztáv, Zsiga Ferenc meg a szép Obsuszt-fiú odalettek. Nem jött vissza csak ő maga, meglassúdva, elcsendesedve. Meg az egyetlen megmaradt legény, fél karral, a másikat elvitte egy gránát. Az se beszélt attól kezdve a megfehéredett bajusza alól, csak ha kérdezték.
