Steiner Kristóf: Gumimatrac a Gangeszen, Jaffa, Budapest, 2009.
Mindent anyámról
Nem tudom megítélni, hogy kinek volt igaza, Mamának vagy Papának. Azt tudom, hogy rettenetesen szenvedtem miattuk. Mérges és szomorú voltam, amiért a szüleim, akik húsz éve buddhisták, képtelenek szeretni és tisztelni egymást, ugyanakkor arra sem voltak hajlandóak, hogy végképp elengedjék a másikat. Főként az után, hogy a válást követően még évekig együtt karácsonyoztunk, és időnként nagy családi vacsorákat szerveztünk, ahol mindenki ott volt: az összes elvált pár, az új szerelmek, néha az új szerelmek gyermekei vagy épp testvérei, szülei is. Ha bárki furcsállta a patchwork családomat, kisgyerekként csak annyit mondtam büszkén: „mi, buddhisták ilyen elfogadóak vagyunk”, és őszintén hittem is abban, amit hangoztattam. Papa második felesége, Krisztina elkötelezetten és lelkiismeretesen ápolta lebénult nagymamámat éveken át a csillaghegyi házunkban. A férje volt feleségének édesanyját. Ekkor Mama már Taron élt a meditáció-központban, én pedig nagyon szerettem volna az ő párját is családtagként, barátként kezelni, de ez borzasztó nehezen ment. Mama ugyanis egyszerre akarta, hogy tanítómesterként tiszteljem Csöpel Lámát, ugyanakkor éppolyan közvetlen legyek vele, mint bárkivel a családban. Szomorú voltam, hogy nem tudom megvalósítani azt, amire vágyik, de egyszerűen nem sikerült tartani az egyensúlyt. Ha tizenéves fiúként néha ingerülten vagy nyeglén beszélhettem volna Csöpellel, ahogy gyarló emberként olykor mindannyian megtesszük a szüleinkkel, biztosan szeretettel átöleltem volna később, hogy bocsánatot kérjek. De sosem nyilváníthattam ki az érzelmeimet előtte. Ha ott volt nálunk, nem doboghattam a lépcsőn, nem hallgathattam hangosan zenét… Természetszerűen az rögzült az agyamban, hogy egy tiszteletre méltó vendég van a házban. Amikor pedig ennek megfelelően a vacsoránál udvariasan átadtam a merőkanalat, hogy „előbb a vendég szedjen”, Mama mérgesen megbökött az asztal alatt, jelezvén, hogy Csöpel Láma nem vendég, hanem családtag. Miután nem tudtam mitévő legyek, egyszerűen igyekeztem kimaradni a közös programokból, pedig tiszta szívemből mondom, szerettem volna szeretni a Mama választottját.
Huszonegy éves koromban a szüleim úgy döntöttek, hogy eladják a közös házunkat, a beteg nagymama megy Tarra, én a saját harmadomból vehetek egy lakást, ők pedig elosztják a maradék pénzt. Csillaghegyi házunkból buddhista meditáció-központ lett, Papa pedig, ahol lehetett, segített: vásárolt, szervezkedett, tervezett és kivitelezett, hogy az egykori otthonunk Buddha tanainak temploma lehessen. Ám ahogy a papám egyre több dolgot vett kézbe, és egyre fontosabb döntéseket hozott, úgy szaporodtak a viták közötte és Csöpel között. A hírvivőjük Mama lett, ez pedig nagyon hamar odáig fajult, hogy a szüleim – akárcsak házasságuk idején – ismét megállás nélkül ölték egymást. Ha Papa személyesen próbált szót érteni Csöpellel, a válaszok rendszerint Buddha tanainak egy-egy mondatában öltöttek testet, materiális ügyekben a Láma nem konfrontálódott. Végeredményként az anyám szinte meggyűlölte az apámat, Papa pedig egyszerűen nem bírta tovább, és – ahogy az várható volt – robbant. Hónapokon át tartott a háború közöttük, a szangha tagjai pártokat fogtak, és rengetegen estek egymás torkának. Soha nem láttam át pontosan, mi zajlik valójában, és igyekeztem is kimaradni a dologból, mert képtelen lettem volna egyik szülőm oldalára állni a másikkal szemben. Bevallom, nekem a mai napig meggyőződésem, hogy a Papa és Csöpel közötti harc sohasem buddhizmusról, pénzről vagy hatalomról szólt, hanem sokkal inkább a Nőről. A Nő gondolatai azonban éppolyan zavarosak voltak, mint az egész ügy.
A helyzet odáig fajult, hogy egy éjszaka felhívott a Mama, és sírva közölte velem: ha én továbbra is Steiner Gyula – az édesapám, akivel ő tíz évig együtt élt – életének része kívánok maradni, akkor ő nem beszél velem soha többé. Zokogva magyaráztam neki, hogy én mindkettejük életének része vagyok, hogy nekem közöttük nincs jobb vagy rosszabb, és hogy ne tegye ezt velem… Néhány óra múlva, hajnalban viszahívott, hogy bocsássak meg neki, és vicces történeteket kezdett mesélni hatalmas fehér komondoráról, Mackóról, és kis szürke uszkárjáról, Gallenről, majd elmondta, hogy az ablakban avokádómagot csíráztat nekem. Végül megkérdezte, hogy elénekelje-e a Kicsi krokodilt, a közös gyerekkori dalunkat, amelyet időről időre a leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben idéztünk fel. Ám ha éppen fél percem volt az élő adásom megkezdéséig, akkor is végighallgattam a nótát a krokiról – ebben nem volt apelláta. Ha bárki azt gondolná, hogy a mamám kész őrült volt, elárulom: talán igaz, de olyan volt számomra, mintha tükörbe néztem volna… Minden gondolatát, mozdulatát és tettét megértem, elfogadom és a helyén kezelem, mert pontosan tudom, milyen iszonyatosan nehéz szeretni és szeretve lenni.
Mama már majd öt éve nem állt szóba Papával, és én nem tehettem semmit. Ha Taron voltam a Mamánál, meditációkról, mantrákról és a központ területén épülő új szentélyről, kiállítóteremről vagy gyertyapavilonról beszélgettünk, ha pedig feljött hozzám Budapestre, elvittem őt az új Julia Roberts- vagy Meg Ryan-filmre, felolvastam neki a Story és a Best magazin összes cikkét Hugh Grantről, már szeptemberben szenvedélyesen bújtuk az IKEA karácsonyi katalógusát, és a mcdonald’sos Big Mac menü után még benyomtunk egy-egy McChickent is. Elfogadtam, hogy a Mama tulajdonképpen két életet élt, de titkon azt kívántam – érte, értem, mindannyunkért –, hogy egy napon találja meg az egyensúlyt a kettő között.
Egy este éppen a Podmaniczky utcai Wasabiban ültem, és élvezettel falatoztam a futo makikat és nigiriket, amikor megcsörrent a telefonom. A szangha – a buddhista közösség – egyik tagja hívott. A telefon majd kiesett a kezemől… Mama agyvérzést kapott, kómában van. Azonnal autót küldtek értem, és néhány perc múlva már száguldottunk a salgótarjáni kórház felé. A „hírnök”, aki Mama egyik legjobb barátja volt, így szólt hozzám: „Tudnod kell, hogy Kata azt mondta, ha bármi történik vele, gondoskodjak rólad. Ha bármire szükséged lenne, ha nem épülne fel…” A hangja visszhangzani kezdett a fejemben: nem akartam hallani, nem voltam képes hallani ezeket a szavakat. Ekkora a baj? Az anyám… haldoklik?
A mamám, az az ember, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és akinek minden szava, minden lélegzetvétele úgy pumpálta a vért az ereimbe, mintha csak a tulajdon szívem lett volna, egy fehér kórházi ágyon feküdt, és egyenletesen lélegzett. Odarohantam hozzá, megfogtam a kezét. Gyönyörűséges, cseresznye ajkai hófehérek voltak, és időnként megrándult a szemhéja. Azonnal tudtam, hogy vele kell maradnom. Aznap éjszaka visszautaztam Budapestre, összepakoltam néhány napra, minden munkámat és kötelezettségemet lemondtam, és beköltöztem a Mama kórtermébe – nem tudtam, mennyi időre. Ezek a napok, bármily hihetetlen, úgy teltek, mint a gyerekkori karácsonyaink a szüleim válása után. Mamával kettesben bekuckóztuk magunkat az ágyba, és Váratlan utazást vagy régi Disney-meséket néztünk, tervezgettük, hogy mit főzünk majd szilvesztereste, és hogy jövőre milyen színnel díszítsük fel a karácsonyfát. Ott a kórházban, egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy egyáltalán képes lett volna megszorítani a kezem vagy csak megcirógatni az arcom, ugyanezt éltem át vele. Mint a Zelk Zoltán-versben: „Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.”
Harmadik napja voltam bent a kórházban, amikor a papám elhatározta, hogy odautazik. Ekkor Csöpel Láma és a tari szangha tagjai odajöttek hozzám, és így szóltak: „Kata nem akarná, hogy a Gyula itt legyen. Nem engedhetjük oda az ágyához. Mondd meg neki, hogy ne jöjjön ide!” Az egész testemet borzongás, soha nem tapasztalt kín és fájdalom öntötte el, és patakokban kezdett folyni a könnyem. „Az a kérésetek, hogy tiltsam meg az édesapámnak, hogy megfogja a haldokló édesanyám kezét?” Soha nem fogok megszabadulni ennek a pillanatnak a súlyától: nemcsak a rettenetes élethelyzet miatt, hanem azért is, mert ekkor mondtam ki először, hogy a mamám a haláltusáját vívja. Papa megérkezett, és mielőtt bárki bármit mondhatott volna neki, mielőtt bárki elé állhatott volna, odanyargalt hozzánk, és megölelt minket. Öt év után először voltunk együtt, hárman. Papa, Mama, Kristóf. Bármily elképzelhetetlen, életünk legszomorúbb percében életünk legboldogabb pillanatának is helye lehet. Papa és Csöpel is ekkor beszéltek először, hosszú idő után. A papám kezet nyújtott a Lámának, aki rövid habozás után viszonozta. „Bármi történt is a múltban, bármilyen hibát vétettünk is, felejtsük el. Katáért.” Csöpel pedig így válaszolt: „Én is így gondolom.”
Másnap Mama összes régi barátja, a testvére, Peti és számtalan tisztelője jelent meg a kórteremben, és persze Papa is ott maradt. Csodálatos volt látni, hogy milyen sok ember tekint úgy a mamámra, mint egyfajta anyára, tanítóra, mentorra, barátra, társra. Az orvosok ekkorra már minden kétséget kizáróan tudták, hogy az anyám soha nem fog felépülni. Egyre jobban zihált, miközben lélegzett, és egy kék kockás ronggyal törölgettem a homlokán gyöngyöző verejtéket – ez még ma is megvan, Amand nevű gyerekkori plüssnyulam nyakába kötöttem, ezzel alszom minden éjszaka. Végül az egyik orvos magához hívott, és így szólt: „Lélegeztetőgéppel akár százéves koráig is életben tudjuk tartani az édesanyját, de a vérzés az egész agyát elborította. Soha nem lesz képes érzékelni a külvilágot, reagálni, gépek nélkül még lélegezni sem. Mivel ön a legközelebbi hozzátartozója, önnek kell döntenie.” Valószínűleg egy ilyen helyzetben az emberek nagy része összeomlana, és az éghez fohászkodva kérdezné: „Hogyan is dönthetnék én az agyhalott anyám sorsáról?” Nekem azonban egy másodpercig sem kellett gondolkoznom. „Ne tegyék gépekre. Hadd menjen így el.” A döntést persze nem én hoztam meg, hanem ő maga: két héttel korábban meglátogattam Taron, és miközben a mezőn sétáltunk, egyszer csak minden átmenet nélkül az eutanáziáról kezdett beszélni. „Hogyan dönthetik el idegen orvosok vagy bírók, hogy mi legyen egy tulajdonképpen már halott ember sorsa? Kristi, ha valaha ilyen helyzetbe kerülök, ne engedd, hogy mesterségesen életben tartsanak!” Szinte ideges lettem, hogyan mondhat ilyen hülyeséget, és azonnal csendre intettem, majd szorosan megfogtam a kezét, mert a gondolatba is beleborzongtam, hogy egy napon elveszíthetem. Döbbenetes, hogy vannak emberek, akik nem hisznek az ezotériában, és akik ilyesmit egyszerűen a véletlennek tudnak be. Mama életem legfontosabb döntésétől kímélt meg engem akkor. Valami vagy valaki elmondatta vele, hogy mi lesz a dolgom. Ahogyan azt is, hogy „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpához, örökké visszavágysz majd oda”. Amikor ezt kimondta, visszaemlékezve nepáli útjára, egyszerű nosztalgiának hittem… Ma már tudom, hogy üzenet volt.
Estefelé járt, én pedig odakuporodtam a Mama mellé az ágyba, és a közelgő karácsonyról meséltem neki. Elmondtam neki, hogy az Ikea svéd shopjában már van ünnepi menü, és – bármilyen fájdalmas is – a fülébe súgtam, hogy Hugh Grant és Liz Hurley valószínűleg már sosem fognak kibékülni. Végül pedig megkérdeztem tőle: „Elénekeljem neked a Kicsi Krokodilt?” Szorosan hozzábújtam, és halkan rázendítettem: „Gyere haza gyorsan, kicsi krokodil…” A harmadik, utolsó strófánál jártam, amikor a mamám a nehéz, fájdalmas légzés után ismét könnyedén kezdett szuszogni. „Bújj gyorsan az ágyba, kicsi krokikám. Mindened megvan, mit szíved kíván. – Köszönöm szépen a jó vacsorát, pá, Mama, jó éjszakát…” – énekeltem. Mama vett egy mély levegőt, majd kifújta… és még egy egészen aprót. A lelkét. Hiába mondták az orvosok, hogy már napok óta nem hall és nem ért semmit, azt megértette, hogy elengedtem… hogy elmehet. Egy napon mindannyian meghalunk, és ha már muszáj elbúcsúznunk, mindenkinek ilyen halált kívánok – magamnak, azoknak, akik szeretnek, és azoknak is, akik gyűlölnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy annak a karjában hagyhassa el a földi létet, aki a világon a legjobban szereti.
Ám az igazi csoda még csak ezután következett. Olyan varázslat, amelynek a kórterem betegei és a kórház dolgozói is a csodájára jártak: a mamám néhány perccel a halála után egyszerűen megvilágosodott. Tündérré vált. Minden egyes ránc, folt, szeplő eltűnt az arcáról, ezüstfénnyel ragyogott a bőre. Egy nénike egyszer csak felkiáktott: „No, hiszen, ez a jány olyan szép, hogy a Szent Péter bele fog szeretni a mennyország kapujánál.” Mindannyian nevettünk: igaza volt. Senki nem lett volna képes megmondani a mamáról, hogy nem egy tizenhat éves lány halt meg. Az én tündérkirálynőm tiszta fénye beragyogta a világot azon az estén.
A ragyogás nem mindannyiunkban tartott sokáig… Papa aznap éjszaka üzenetet kapott Csöpel Lámától, amelyben ezek a szavak álltak: „Gyula! Kata halála téged terhel! Ne feszítsd a húrt, ne keress többé!” Csöpel később így írt Mama elvesztéséről: „…halálát klinikai szempontból agyvérzés okozta”. Meggyőződése volt – és talán máig az –, hogy az apámnak a buddhista központ elleni „támadása” volt a felelős a mama magas vérnyomásáért, így az agyvérzésért is. Én megtanultam nem megítélni és elítélni az embereket, de sosem fog a fejembe férni: egy buddhista láma – még ha így is gondolja – hogyan tehet ekkora terhet egy embertársára? Én azt tanultam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Én buddhistaként és a Kabbala tanulójaként is hiszem, hogy ami velünk megesik, azért kizárólag mi vagyunk felelősek, a saját karmánk kísért minket addig, amíg nem szabadulunk meg az egónktól, amíg nem vezekeltünk az összes múltbéli bűnünkért, és amíg nem tanulunk meg feltétel nélkül szeretni és megbocsátani.
Anyám halála után minden örökségemről lemondtam a buddhista centrum javára – elsősorban azért, mert az elveszítése után képtelen lettem volna hagyatéki vitákba bonyolódni, másrészt pedig azért, mert bárhogy vélekedek is, a tari meditáció-központ a Mama életműve volt. Tudom, mennyire szerette, milyen fontos volt neki, és azt is tudom, hogy Csöpel volt számára a kamaszkorában elveszített édesapa, akiért rajongott. Boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy a mamám vagyona azoknak az embereknek a céljait szolgálja, akiket ő sokra tartott. Semmi mást nem hoztam el Tarról, csak a régi, családi kincseinket: a porcelánokat, amelyekből gyerekként krumplis tésztát kanalaztam, a sárga csillárt, amely mézestej-színnel borította be a szobámat, a Szépség és a szörnyeteg törülközőt, amelyet az Őrségben vettünk nyaraláskor… a gyerekkori rajzaimat és a fényképalbumainkat. Néha elképzelem, milyen jó volna, ha egy napon érkezne egy üzenet Csöpeltől: „Gyula, bocsáss meg, hogy rád terheltem Kata halálát. Vak voltam.” Papa elmenne Tarra, és elmondaná: ha visszautazhatna az időben, ma már egészen másként, sokkal finomabban bánna ezzel a kényes helyzettel. Végül két tiszta szívű férfi ülne egymással szemben, akik ha sok mindenben különböznek is, van egy visszavonhatatlan, közös pont az életükben: ugyanazt a nőt szerették mindketten.
Buddhista szokás szerint Mama hamvait vízre bocsátottuk a Margitszigeten: óriási tömeg jelenlétében, mantrákat és jó kívánságokat mormolva. Itt újabb csoda szemtanúja lehettem: a Dunába dobott csokrom majd harminc méteren át úszott az árral szemben, miközben az összes többi virágszálat az ellenkező irányba sodorta a folyó. A legenda szerint Buddha aszkétaként egy rizsestálat bocsátott a zajló vízre, és így szólt: „Ha ez a tál árral szemben úszik, eljutok a megvilágosodásig”… és így lett. Tudom, hogy Mama eljutott a Nirvánába. Igaz, azt is tudtam, hogy nekem máshová is el kell őt juttatnom…
Hamvainak egy kis részét kendőbe rejtettem, és a táskámba csúsztattam. „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpáig, örökre visszavágysz oda” – visszhangzottak a fejemben szavai. Kisgyerekként a Mama századszor is elvitt a Csillag moziba, megnézni a Mary Poppinst, és mindig újra és újra visszavágytam… Az a legkevesebb, hogy én is elviszem őt oda, ahová vágyódott. Mert ahogyan Mary Poppins is megmondta: „Mindenkinek megvan a saját Tündérországa.”
