.jpg)
Roderick Gordon & Brian Williams: Földmély titka, Agave, 2008 december 4., 480 oldal, 2980,- Ft1
Első fejezet
A busz ajtaja szisszenve csapódott be a leszálló nő mögött. A nő látszólag ügyet sem vetett sem a vadul fújó szélre, sem az ömlő esőre; megvárta, amíg a jármű ismét nekilódul, és nagyokat hörrenve lefelé indul a domboldalon. Csak akkor fordult meg, és nézett szét az út két oldalán elterülő füves lankákon, amikor a busz a vadrózsabokrok mögé fordulva végre eltűnt a szeme elől. A szakadó esőben a lankák ugyanolyan szürkék voltak, mint az ég, így nem lehetett megmondani, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik.
Nyakánál szorosabbra vonta a kabátját, és ahogy elindult, gondosan ügyelt arra, hogy átlépje az út szélén összegyűlt pocsolyákat. Bár a közelben senkit nem lehetett látni, a nő mégis alaposan körülnézett: az előtte fekvő utat is végigpásztázta szeme, de időről-időre hátrafelé is vetett egy pillantást. Elővigyázatossága mégsem volt különösebben feltűnő, bármely fiatal nő így viselkedett volna egy ehhez hasonló, elhagyatott helyen.
Kinézete nem sokat árult el róla: a süvítő szél csontos arcába fújta barna haját, mintha folytonosan lengő fátyolt viselt volna, öltözékén sem volt semmi feltűnő. Ha egy arra járó megpillantotta volna, minden bizonnyal egy hazafelé tartó helybélinek gondolja.
Pedig ennél távolabb nem is járhatott volna az igazságtól.
A nő ugyanis nem volt más, mint Sarah Jerome, a szökött kolónialakó, akinek szüntelen menekülésben telt az élete.
Még egy kicsit tovább sétált, majd hirtelen lelépett az útról, és átcsusszant a vadrózsasövényben nyíló kis átjárón. A másik oldalon bukkant elő, majd leguggolva addig óvakodott, amíg olyan pontot nem talált, ahonnan jól rálátott az útra. Itt legalább öt percet várakozott: úgy figyelt és hallgatózott, mint egy űzött vad. De az esőcseppek dobolásán és a szél zúgásán kívül semmit nem hallott. Senki sem volt a közelben rajta kívül.
Sálját szorosan a fejére tekerte, majd kimászott a sövény takarásából. Sietve eltávolodott az úttól, majd egy omladozó kőfal takarásában átszelte az előtte fekvő birtokot. Ezután sietve megmászott egy meredek lejtőt, s nem lassított, amíg a domb tetejére nem ért. Itt azonban alakja jól láthatóan kirajzolódott a horizontra, így Sarah, mivel tudta, hogy nem takarja semmi, sietve leereszkedett a domb túloldalán nyíló völgybe.
Körülötte apró forgószélként keringett a domborzat hasadékai által eltérített levegő, ennek ellenére szeme sarkából meglátott valami oda nem illőt. Megtorpant, majd megpróbálta alaposabban szemügyre venni a homályos alakot, miközben a hátán végigfutott a hideg. A mozgás, amelyet látott, nem a hanga vagy a fű hullámzó mozgása volt, egészen más volt a ritmusa…
Addig nézte a mozgó foltot, amíg rá nem jött, hogy micsoda: a völgy oldalán egy fiatal bárány ugrált lefelé a magasra nyúló gazban. Miközben Sarah nézte, a bárány beugrott a közeli cserjés bokrai közé – mintha megrémült volna valamitől. Sarah-nak felborzolódtak az idegei. Vajon mi ijesztette meg? Talán van a közelben valaki? Sarah teste megfeszült, s csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor meglátta, hogy a bárány kilép a cserjék közül, ez alkalommal azonban már mellette volt az anyja is, amely bambán tűrte, hogy kicsinye a véknyába fúrja az orrát.
Bár vakriadónak látszott, Sarah arcán nem oldódott fel a feszültség. Pillantását elfordította a bárányról, amelyik közben ismét ugrándozni kezdett: bundája olyan friss volt, mint a mosott gyapjú, éles ellentétben állt anyja szürke, sáros szőrével. De Sarah nem ért rá ilyesmikkel foglalkozni, nem, most nem, sőt, soha sem. Már a völgy túloldalát pásztázta a tekintete oda nem illő részletek után.
Aztán újra megindult a némaságba burkolózó kelta tájon, át a nedves füvön és lapos kőhalmokon, míg a völgy egyik kanyarulatában zúgó patakhoz nem érkezett. Habozás nélkül lépett a kristálytiszta vízbe, s indult a folyásirányt követve előre. Időnként rá-rálépett a patakból kiemelkedő, mohos kövekre, amikor azok gyorsabb előrehaladást ígértek.
Amikor olyan mély lett a víz, hogy félő volt, a cipőjébe folyik, kiugrott a patakpartra, ahol a birkák rövidre legelték a zöld füvet. Mindeközben egy pillanatra sem lassított le, így nemsokára egy rozsdás kerítéshez ért, amely mögött, tudta, egy út fut végig a töltésen.
Ekkor pillantotta meg a helyet, ahová igyekezett. Az út egy durva kövekből épített, felújításra szoruló hídon ívelt át a patak fölött. Sarah egyenesen oda tartott, a végén már-már futásnak eredt. Néhány percen belül meg is érkezett.
Lehajolt a híd alá, és megmosta az arcát a vízzel. Ezután átkelt a patakon, majd a környezetét vizsgálva ismét megállt. Közeledett az este, és a felkapcsolt utcalámpák vöröses fénye átszüremlett a közelben ácsorgó tölgyfák egy csoportján, amelyek fölött kilátszott a közeli falucska templomtornyának csúcsa.
Sarah ezután a híd közepéhez lépett, és olyan mélyen aláhajolt, hogy feje teteje súrolta a híd alját. Itt benyúlt, ujjaival kitapogatta a fal síkjából kissé kiugró gránittömböt, majd mindkét kézzel megragadta, és addig mozgatta ide-oda, amíg ki nem jött. Jóval nagyobb volt, mint egy átlagos tégla, így Sarah nagyot nyögve tette le maga mellé.
Belenézett a nyílásba, majd ismét benyúlt, és tapogatni kezdett. Ez alkalommal egész karját elnyelte a lyuk. Arca a kövekhez simult, ahogy megfogta a láncot. Megpróbálta meghúzni, de be volt ragadva, és bárhogy is próbálkozott, képtelen volt megmozdítani. Káromkodott egyet, majd mély levegőt vett, és ismét megpróbálta. Ez alkalommal a lánc engedett.
Amikor fél kézzel megrántotta, először semmi sem történt, majd távoli mennydörgésre emlékeztető zaj jött a híd belsejéből.
A kőfal kettényílt, vakolatot és száraz mohát szórva Sarah szemébe, majd ahogy a fal egy része hátrahúzódott és felemelkedett, a nyílás ajtó méretűvé tágult. Végül akkorát döndült, hogy beleremegett a kőhíd, aztán ismét csend lett, csak a patak és az eső zúgása hallatszott.
Sarah belépett a homályos üregbe, majd elővette kulcskarikán lógó, pici zseblámpáját, és felkattintotta. A gyenge fényben látszott, hogy egy hozzávetőleg tizenöt négyzetméteres helyiségben áll, amelynek éppen annyira volt magas a teteje, hogy még kiegyenesedhessen benne. Sarah körülnézett: a levegőben porszemek táncoltak ráérősen, a falak szegletében vastagon állt a pókháló, úgy lógott, mint az elmállott tapéta.
A helyiséget Sarah ükapja építette, egy évvel azelőtt, hogy családjával leköltözött volna a Kolóniába. Az öreg mestere volt a szakmájának, de minden tudására szüksége volt ahhoz, hogy a kis kőkamrát el tudja rejteni a ritkán használt földút omladozó hídjában, minden lakott területtől távol. Hogy miért fáradozott annyit vele, arra Sarah egyik szülője sem tudott válaszolni. Bármilyen célból épült is azonban, egyike volt azoknak a helyeknek, ahol Sarah biztonságban érezte magát. Akár így volt, akár nem, Sarah úgy vélte, itt soha nem talál rá senki. Levette a sálját, megrázta a fejét, hogy haja kibomolhasson, és megnyugodva fellélegzett.
Ahogy a bejárattal szembeni falra épített kőpolchoz sétált, lépéseinek nesze megtörte a síri csöndet. A polc mindkét végén egy-egy villaszerűség emelkedett a magasba, végüket vastag irha fedte.
– Legyen világosság – mondta Sarah halkan, majd egy rántással leszedte a tokokat. Alóluk egy pár fénygömb bukkant elő, melyeket vörös, rozsdás karmok tartottak.
A két gömb akkora volt, mint egy-egy kisebb nektarin, baljós, zöld fényük mégis olyan erővel ragyogott fel, hogy Sarah-nak el kellett takarnia a szemét. Mintha a hosszú sötét évek alatt összegyűlt energiájukat egyszerre akarták volna felhasználni most, hogy kiszabadultak. Sarah ujjával megérintette az egyik gömböt, s amikor a jéghideg felülethez érte a bőre, megremegett, akárha egy pillanatra kapcsolatba került volna az elrejtett várossal, ahol a világító gömbök megszokottnak számítottak.
Mindaz a fájdalom és szenvedés, amelyet e zöld fény alatt meg kellett érnie…
Kezét végigfuttatta a polcot fedő vastag porrétegen.
Ahogy remélte, ujjai egy kis műanyag zacskót tapintottak. Elmosolyodott, felvette, és lerázta róla a port. A zacskóra kötött csomót gyorsan kibogozta, majd kivette a belé rejtett, gondosan összehajtogatott papírlapot, és megszagolta. Nyirkos volt, és penészes.
Bár nem mindig várta üzenet, most mégis bánta, hogy nem jött hamarabb. Igaz, ritkán járt erre félévnél gyakrabban, mivel a „postafiók” rendszeres ellenőrzésének megvoltak a veszélyei. Ez a postafiók jelentette az egyedüli kapcsolatot előző életével, és fennállt a veszélye annak, hogy a Kolóniából Highfieldbe érkező kézbesítőt követi valaki. Az sem tűnt lehetetlennek, hogy őt veszik észre Londonból idefelé jövet. Semmit nem bízhatott a véletlenre. Az ellenség türelmes volt, halálosan türelmes és számító, és Sarah tudta: sosem adják fel, hogy elfogják, és megöljék. Az ő szabályaik szerint kellett tehát megverni őket ebben a játékban.
Sarah az órájára pillantott. Mindig más úton érkezett és távozott, és mindig sietősen vágott át a közeli falu felé, ahol buszra szállhatott.
Már el kellett volna indulnia, de annyira vágyott a családjáról szóló hírekre, hogy muszáj volt késlekednie. Ez a darab papír jelentette egyedüli kapcsolatát anyjával, bátyjával és a fiával: olyan volt, mint egy mentőöv.
Tudnia kell, mi állt a levélben. Ismét megszagolta a papírt.
Ez alkalommal nemcsak azért késlekedett, mert annyira vágyott a hírekre, volt valami más is, ami miatt gondosan kitervelt látogatásának menetrendjét megváltoztatta.
Mintha a papírnak furcsa, kellemetlen szaga lett volna, amely még a nedves kamrácska penészes szagán is áthatolt. Éles volt, és orrfacsaró, csak úgy bűzlött a rossz hírektől. Előérzetei eddig sosem csalták meg, most sem akarta figyelmen kívül hagyni őket.
Ahogy rossz előérzetével küzdött, a közelebbi gömb fényébe bámult, és a papírt gyűrögetve megpróbált úrrá lenni izgatottságán. Végül gyengesége győzött, elfintorodott, és kinyitotta a levelet. A kőpolc előtt állva a fény zöldes árnyékot vetett a papírra.
Elhúzta a száját. Az első meglepetés akkor érte, amikor látta, hogy a levelet nem a bátyja írta, a gyerekes kézírás teljesen idegen volt számára. Pedig eddig mindig Tam írta a leveleket. Előérzete beigazolódott, azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Megfordította a papírt, és a levél végére futott a pillantása, hogy megnézze az aláírást.
– Joe Waites – mondta ki hangosan a nevet, és lassan erőt vett rajta az idegesség. Nagy baj van: Joe csak hírvivő lehetett, az üzenetet Tamnak kellett volna írnia.
Remegve az ajkába harapott, és sietősen olvasni kezdett.
– Édes Istenem – nyögött nagyot, és megrázta a fejét.
Ismét elolvasta a levél első felét, mert nem akarta hinni a szemének. Téved, biztosan félreértett valamit, mondogatta magában. De nem sokáig hitegethette magát, a gyerekes betűk világosan beszéltek. Nem volt kétsége afelől sem, hogy igazat mondanak, csak éppen ezek az üzenetek voltak azok, amelyek örökké változó, nyughatatlan élete során tartották benne a lelket, és erőt adtak a küzdelmek folytatásához.
– Ne… ne Tam, ne Tam! – ordította.
Mintha megütötték volna, úgy tántorodott a kőpolcnak, meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.
Mély, reszkető lélegzetet vett, és lassan megfordította a levelet, hogy a többit is elolvassa. Olvasás közben folyamatosan motyogott, és a fejét rázta.
– Nem, nem, nem, nem… ez nem lehet igaz…
Mintha az első oldal nem lett volna elég fájdalmas – a visszáját már képtelen volt felfogni. Nyöszörögve ellökte magát a polctól, és a kamra közepére tántorgott. Kezeit szorosan maga köré fonva, vakon bámult fel a mennyezetre.
Aztán egyszerre csak úgy érezte, ki kell jutnia innen. Viharos gyorsasággal indult a kijárat felé, akkor sem állt meg, amikor a hidat maga mögött hagyta. Vakon tántorgott a patak partján, eközben gyorsan sötétedett. Az eső egy pillanatra sem hagyott alább. Sarah-t nem érdekelte, merre tart, csak csúszott előre a síkos, nedves füvön.
Alig jutott előre valamicskét, amikor elcsúszott a parton, lába nagyot csobbant a patakban. Letérdelt a tiszta vízbe, amely a dereka körül örvénylett. Gyásza azonban olyan mély volt, hogy nem érezte a csontig hatoló hideget. Válla rázkódott, ahogy a szörnyű fájdalom végigcsapott rajta.
Majd olyasvalamit tett, amelyet a Felvilágra jövetele óta nem tett, azóta, hogy otthagyta a férjét és a gyermekeit: sírva fakadt. Először csak néhány könnycsepp bújt elő, később azután képtelen volt uralkodni magát, és úgy patakzott arcán a könny, mintha egy gát szakadt volna át benne.
Addig sírt, amíg teljesen üresnek nem érezte magát. Arcára kőmaszkként fagyott rá a harag. Felállt, küszködve a patak sodrásával, majd két kezét ökölbe szorította. Miközben ökleit az ég felé emelte, tüdejéből vad, ősi üvöltés szakadt fel, amely visszhangot vert az üres völgyben.
