A Guns N Roses és a Velvet Revolver alapító tagjának története arról, miként jutott a csúcsra, hogyan küzdött az alkohollal és a drogokkal, hogyan omlott össze és végül hogyan állt újra talpra.
Húszévesen, 1984-ben Duff McKagan felkerekedett, hogy elhagyja szülővárosát, Seattle-t - részben, hogy valóra váltsa álmait, részben pedig azért, hogy elmeneküljön a heroin elől, aminek használatába addigra több közeli barátja is belehalt. Még csak pár hetet töltött Los Angelesben - az autójában lakva -, amikor jelentkezett a hirdetésre, amiben egy Slash nevű ismeretlen keresett basszusgitárost. Nem sokkal később megszületett a világ legveszélyesebb zenekara, a Guns N Roses, amely aztán több mint 100 millió lemezt adott el világszerte.
Duff McKagan: It's So Easy ...és más hazugságok
Fordította: Pritz Péter, Cser Kiadó, 2016, 337 oldal, 4495 HUF
Az Its So Easy és más hazugságok című önéletrajzi kötetében Duff felidézi a zenekar hihetetlen útját a világhír felé, és azt is, hogy ennek milyen ára volt. Ahogy a csapat egysége repedezni kezdett, Duff úgy érezte, neki is vége van, és kis híján tényleg belepusztult az alkoholizmusba. Ez a pont azonban vízválasztó lett az életében, és minden szempontból kijózanodott, hogy aztán a következő években olyan utat járhasson be, amilyet szinte senki más a rockszakmában.
Olvassatok el egy részt a könyvből:
KILENCEDIK FEJEZET
Nem sokkal azután, hogy elbocsátottak a Black Angusből, egy kis sikátorban lévő irodában találtam állást, nem messze onnan, ahol a Hollywood Boulevard keresztezte az autópályát. A cég elvileg irodai eszközöket árult, de a munkaköröm kicsit gyanús volt. A napom általában abból állt, hogy egy nehezen beazonosítható, de vélhetőleg kelet-európai akcentusú, felfegyverzett ürge elmondta, miként vigyek el egy rendszám nélküli teherautót vagy kisbuszt eldugott sikátorokba, elhagyott parkolókba vagy a várostól távol eső felüljárókhoz, én meg ide-oda furikáztam. Sosem kérdeztem, milyen árut szállítok. Azt hiszem, nem lett volna jó ötlet érdeklődni.
Azáltal, hogy ennyit autóztam, kezdtem látni, hogy Los Angeles mennyire szegregált város. Sok kollégám kijelentette, hogy ők Wattsba nem hajlandók „árut szállítani”. Ezen nagyon meglepődtem. Seattle-ben nem léteztek olyan helyek, ahová az emberek féltek elmenni. Seattle-ben is volt „feketenegyed” – a Central District –, de ott a városrészek közel sem különültek el egymástól annyira élesen, mint LA-ben. Los Angelesben azok, akik Hollywoodban éltek, sosem hagyták el Hollywoodot; a Fairfax zsidónegyedében élők nem hagyták el Fairfaxet, a Wattsban élők pedig nem hagyták el Wattsot, és azt sem tudták, hol van Hollywood. Félelem uralta a várost.
1985 februárjában, munkából hazafelé jövet összefutottam Izzyvel, aki mondta, hogy új zenekart alapítanak pár sráccal az L.A. Gunsból, abból az együttesből, amelyiket Slashékkel láttunk előző év októberében. Axl Rose, az L.A. Guns azon felállásának énekese, amelyiket én láttam, együtt nőtt fel Izzyvel Indiana államban, és Izzy után ő is LA-be költözött. Az olcsó, de bűnözőkkel teli Orchid Streeten vett ki egy lakást, abban az utcában, ami a prostitúció és drogkereskedelem melegágya volt. Izzy új zenekarának szólógitárosa Tracii Guns volt, és nem sokkal azután, hogy összeálltak, a basszusgitárosuk ki is szállt. Épp ezután futottunk össze.
– Te nem basszusgitáron játszol véletlenül?
– Nemcsak hogy játszom, van is saját basszusgitárom. Akkorra már egész nagy biztonsággal játszottam négyhúroson, de saját stílusom még egyáltalán nem alakult ki. Szerencsére a fiatalság (akkor töltöttem be a huszonegyet) egyik nagy előnye, hogy az ember semmitől sem fél, és végtelenül magabiztos. Akkorra gitárom ugye már nem volt, úgyhogy más választásom nem maradt: vagy basszusozom, vagy semmit nem csinálok.
Amikor 1985 márciusában megjelentem az első GN’R-próbámon, találkoztam Axllel, és mindjárt viccelődni kezdtünk. Aztán a technikus megkérte Axlt, hogy tesztelje le a mikrofont, mire ő olyan sikolyt engedett ki magából, amilyet még életemben nem hallottam. Egyszerre két hang jött ki belőle! Van erre szó a zenetudományban, amit akkor nem ismertem, csak azt tudtam, hogy ez a csávó más, mint a többiek, iszonyú erő van benne, és kurvára komoly arc. Akkor még nem tudta a teljes hangterjedelmét használni – ott még inkább különleges volt a hangja, mint jó –, de nyilvánvaló volt, hogy nem az időjárás miatt költözött Indianából Hollywoodba. Meg akarta mutatni a világnak, mit tud.
Izzy sem számított különösebben jó gitárosnak, de én ezt bírtam – benne is, és általában is. Én sem voltam jó gitáros. De a punkoknál ez már csak így megy. Egyik este, amikor beszélgettünk, Izzy megemlített egy zenekart, a Naughty Woment. Valahonnan rémlett a nevük.
– Azt hiszem, ismerem őket – mondtam, és próbáltam visszaemlékezni, honnan.
– Mintha egyszer felléptünk volna velük valahol. Várj egy kicsit, várjál, várjál…Nem ők öltöztek nőnek?
– De – válaszolta Izzy.
Majd némi szünet után azt mondta:
– Én voltam a dobosuk.
Király, gondoltam magamban. Ez a csávó tényleg a punkrockklubszcéna egyik nagy veteránja. Igazi őspunk.
Izzynek és Axlnek már volt pár száma, amit a többiek meg is tanultak. Például
a Think About You, az Anything Goes, a Move to the City, és a Don’t Cry. És játszottuk a Stones Jumpin’ Jack Flashének és Elvis Presley Heartbreak Hoteljének felgyorsított, punkosított változatát is.
Rob Gardner, a dobos két lábdobbal nyomta – ő is metálos volt. Tracii elképesztően jól gitározott, de az ő stílusa is nagyon metálos jelleget öltött. Úgy tűnt, hogy a játékából hiányzik a feeling, ami Slashében megvolt. Sajnos ezzel a zenekarral kapcsolatban is rá kellett döbbennem, hogy nem őket kerestem – nem ők lesznek azok, akik átrajzolják a zene térképét.
Volt pár lekötött koncertjük, és mivel úgy láttam, sok a közös vonás bennem és Izzyben, Axl pedig egyedülálló volt, úgy döntöttem, egy darabig maradok. Miután viszont felléptünk a Dancing Waters klubban, majd egy másik helyen, aminek már a nevére sem emlékszem, annyira felejthető volt a koncert, hogy a maradék kedvem is elment a zenekartól. A következő próbára nem mentem el. Axl felhívott, mert érezte, hogy ki akarok szállni, és nagyon szépen megkért, hogy ne lépjek le. Vonakodva ugyan, de beleegyeztem.
Amikor lementem a következő próbára, Axl kijött elém, hogy megbeszéljük a dolgokat.
– Muszáj maradnod – mondta Axl. – Adj neki még egy esélyt.
Egy dolgot hamar felismertem Axllel kapcsolatban: ha meglátott valakiben valamit, mindent megtett annak érdekében, hogy az illető vele maradjon, és részt vegyen nagy tervének megvalósításában.
Az egyik problémám a zenekarral az volt, hogy Traciiben és Robban nem éreztem az elkötelezettséget. Mindketten a kertvárosban élők kényelmes életét élték – addigra már láttam a különbséget azok között, akik LA-ben laktak, illetve azok között, akik odaköltöztek. De Axl és Izzy még közülük is kilógott a sorból – ők valahogy sokkal elszántabbnak számítottak. Ha nem volt más, Axl az utcán aludt. És Izzyről is lerítt, hogy mindent megtesz érte, hogy összehozzon egy komoly zenekart – még heroinfüggősége dacára is. Mintha azt mondták volna: „Ha akarsz, jössz velünk, ha akarsz, maradsz, de mi véghezvisszük, amit elterveztünk, és megvalósítjuk az álmainkat.” Csak azt nem tudtam, hogy mondjam el Axlnek, milyen érzéseim vannak. Végül csak annyit böktem ki, hogy szerintem Traciiben és Robban nincs meg a megfelelő kitartás, és nem fognak mindent feláldozni azért, hogy fejlődjenek. Axl nem is vitatkozott ezzel. Aztán bementünk.
A próba közben támadt egy ötletem. Én a punkrockkörökben már megjártam a hadak útját; hozzászoktam, hogy földön alszom, és hogy minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy a zenekarom a lehető legtöbb helyen felléphessen. És úgy tapasztaltam, hogy ilyen körülmények között kiderül, ki mennyire elkötelezett. Lehet, hogy pont egy ilyen keményebb turnéra van szüksége a Guns N’ Rosesnak – gondoltam magamban.
Félrehívtam Axlt és Izzyt.
– Srácok, mit szólnátok hozzá, ha fellépnénk egy-két helyen, és nem csak abban a kurva San Pedró-i Dancing Watersben?
Bólogattak.
– Ha már úgyis három ember előtt játszunk, akkor ezt megtehetjük bárhol máshol is.
– Úgy is van – mondta Izzy.
Láttam, hogy érti, mi a tervem – ő is csinált már ilyet. Tudta, hogy így ki lehet szűrni, ki vagy kik a leggyengébb láncszemek.
Az első punkzenekaraimban mindent mi magunk intéztünk: mi kötöttük le a koncerteket, mi voltunk a saját turnémenedzserünk, mi kezeltük a pénzt, mi csináltuk a saját pólóinkat. A „csináld magad” módszer eredményeként ismertem a rock’n’roll üzleti oldalának minden csínját-bínját. Minthogy már felvettünk pár számot, és volt mögöttünk egy-két koncert is, tudtam: ez elég lesz arra, hogy a kapcsolataimat kihasználva lekössek a szárnyait próbálgató Guns N’ Rosesnak néhány fellépést, és elindulhassunk egy nyugati parti turnéra.
– Szerintem le tudok szervezni magunknak egy turnét – mondtam. – Nem hinném, hogy sokat fogunk vele keresni, de legalább játszhatunk.
Mindketten benne voltak.
– Oké, menjünk, csináljuk!
Engem is feldobott a dolog: a turné végére tudni fogjuk, hogy működik-e a GN’R, avagy sem. Akkoriban a punkturnékat a puszta kalandvágy és az adrenalin vitte előre. Már akkor szerencsésnek mondhatta magát az ember, ha maradt pénze benzinre, és még zacskós kajára is futotta. Általában olyan arcoknál aludtunk, akik megengedték, hogy csak úgy betérjünk hozzájuk éjszakára, és elájuljunk – már ha találtunk ilyen helyet –, vagy a klubban, a földön – ha a tulajnak szimpatikusak voltunk. De mindez nem számított. A legfontosabb az volt, hogy egy-egy ilyen turnéval bizonyíthatott magának az ember, kiszakadhatott a komfortzónájából, megmutathatta a környező városokban a zenét, amiben hitt, és minden elővigyázatosság nélkül élhetett bele a nagyvilágba. Tényleg, most jut eszembe: akkoriban olyan, hogy elővigyázatosság, nem is létezett.
Sikerült lekötnöm néhány koncertet, főleg olyan helyeken, ahol korábban már játszottam, vagy a Fastbacks roadjaként jártam. A tervek szerint az első buli számomra „hazatérő” koncert lett volna: június 12-én a Fastbacks előzenekaraként egy akkor új seattle-i klubban, a Gorilla Gardensben léptünk volna fel. A többi koncertet kis punkhelyszínekre kötöttük le, aztán Portlandben a 13th Precinctben, Eugene-ben egy közösségi ház aljában, Sacramentóban úgyszintén, San Franciscóban pedig egy Mabuhay Gardens nevű klubban. Ez volt a terv. Meg az, hogy minden mást – például azt, hol alszunk és mit eszünk – útközben találunk ki.
Rob és Tracii az elejétől fogva húzódoztak a dologtól. Nyilván nem voltak biztosak abban, hogy szeretnének-e fejest ugrani olyan bizonytalan helyzetbe, ahol senki vagy semmi másra nem számíthatnak, csak zenekari társaikra és saját találékonyságukra. Pár héttel indulás előtt be is jelentették: nem kívánnak részt venni a zéró költségvetésű turnén. Nekik az tette be a kaput, hogy nem tudhatták előre, hol fogunk aludni. Biztosítottam őket felőle, hogy mindig találunk majd éjszakára helyet, és mondtam, hogy ne is foglalkozzanak ezzel – elvégre turnén leszünk, és nekem az maga volt a csoda.
De nem hallgattak rám. Először Rob, majd Tracii mondta le a turnét.
Tíz napunk volt indulásig.
– Nyugi – mondtam Izzynek és Axlnek, akik mindketten ugyanolyan elkötelezettek voltak, mint én, és számukra is olyan mitikus varázserővel bírt, hogy útnak indulunk, mint számomra. – Ismerek egy-két srácot, akinek tudok szólni.
