Petőcz András: Az idegen arc születése, Palatinus kiadó, 2009
Az idegen
Ma ismét erő és bizonyosság.
A levegő mozdulatlanságában
egy arc jól kivehető körvonalai.
Bizonyosság és bizonytalanság.
A levegő mozdulatlanságában
egy arc jól kivehető körvonalai.
A kődarab végtelen zuhanása.
Sűrű-kék az égbolt: valószerűtlen.
Az idegen mosolyog,
biccent, a kezével
int.
A kezével int, biccent
és mosolyog az
idegen.
Az idegen arc születése
A tükörből tűnik elő. Valahonnan a tükörből.
Halántékát megtámasztja egy tenyér. Idegen.
Pont ugyanúgy, mint egykor, régen. Akkor,
még évtizedekkel ezelőtt, egy fényképen:
mikéntha idegen kéz lenne, mintha valamiféle
idegen tenyérre támasztaná a halántékát, és
úgy nézne bele a kamerába. A képkivágás
felveti ezt a lehetőséget is. Az idegenkezűség
lehetőségét. Idegen tenyéren nyugszik, mintha...
Nyugszik, mikéntha Isten tenyerén, mondhatja
bárki is, aki ránéz a képre. Mint valami idegen
tenyér támasztja meg a halántékát – a saját
tenyere. Egy tenyér, ha csattan! Olyan az egész,
mint valami régen megálmodott pillanat, úgy
tér vissza az az egykori tenyér, ott a fényképen,
ide a tükörbe, ahogy figyeli önnön magát.
Abban az arcban még annyi minden más volt!
Még lehetőség volt abban az arcban, ott,
azon a képen. Itt, a tükörben, ez egy másik arc.
Másik arc, ami már nincs is. Ami van – szóra
sem érdemes. Inkább csak fáradt ez az arc,
mint aki azt mondja magában, elfáradtam,
Uram, megérdemli a békés halált minden irnok,
aki éjszaka a papír fölé hajol. Néz a tükörbe,
és hallgat. Néz, aztán nem is néz, csak csukott
szemmel befelé figyel. Figyeli, ahogy történnek
belül, valahol mélyen, a sejtjeiben talán, legbelül
a dolgok. Valami zajlik. Lepusztul az arc, és
a pusztulásban születik egy másik. Idegen arc.
Romos. Mint aki felépített valamit, aztán hirtelen
elpusztította: az utolsó, megszentelt pillanatban.
Az idegen pillantása
Lépések. Valahonnan. És csend.
Aztán megint. Cipők kopogása,
lefelé a lépcsőn. Megy, lassan
halkul a kopogás, távolodik.
Elnyugszik a csendre. A szív
még dobog, dübörög a szív
az izgalomtól, de a lélegzet
már szabadabban áramlik.
Aztán újból! Hallani, ahogyan jön,
lépeget felfelé a lépcsőn, igen,
jön vissza, visszatér, kopog a cipő
a lépcső márvány erezetén,
kopog, már-már dübörög, szinte,
ott dobog és dübörög az agyban,
egyre közelebb: itt van az ajtó előtt!
Lélegzetfojtva áll a túlsó oldalon.
Csenget. Ajtót kell nyitni.
Kis ablak ki, nyikorog a kilincs,
tekintet a tekintetben:
a szemébe néz az idegen.
Kérdő a pillantása. Számonkérő.
Ő meg hallgat. A szája remeg:
csupán a szája árulkodik. Arról,
hogy mennyire fél.
A kínai nő
Biciklivel jár a kínai nő,
nem száll metróra,
busszal sem közlekedik.
Jól beszél kínaiul a kínai nő,
és megtanult angolul is,
meg számos idegen nyelven.
Sanghajban született a kínai nő,
egy toronyház 32. emeletén
élte le túlzsúfolt gyerekkorát.
Most egy vidéki ország
üres utcáin bolyong a kínai nő,
ijedten nézi a kihalt sikátorokat.
Vidéki ország, suttogja bele
az éjszakába az elárvult kínai nő,
és kicsinke kínai szívébe
ismeretlen rémület költözik.
Talán az lesz a haza
Csak erre jó a gyalog. Lépked sietve, ha van
neki lépés. Ha van neki tér. Csak lép, benne
a térben. Menekül. Futása ez a gyalognak.
Csak a menedék. Hiánya van a menedéknek,
a gyalog hiányolja a menedék-lehetőséget
abban a nagy-nagy szomorúságban, ami.
Abban a nagy-nagy szomorúságban, ami
mostanság körülöleli, abban a hidegben,
ami itt, a térben, ha van neki tér, ha van neki itt.
Most nem a menekülés, csak a hazatérés
a fontos. A gyalog remeg, remegve lép,
lépked, gyalogol, várja, hogy eljön a haza.
Átöleli őt a haza. Gondolatban. Szép a hó,
ahogy hullik a térben, egyre több hóhullás,
a gyalog fáz, miközben siet, a hóban, remeg.
Mi ez a félelem bennem? Mi ez a rémkép,
ez a testtelen szorongás, mi ez a furcsa semmi?
Miért, hogy csak remegni tudok, miért?
A sötét hóban világít a haza. Fények gyúlnak,
mindenütt, kiabálások, de ezek szégyenletesek.
A sötét havat taposom, dühödten: Miért kell félnem?
A gyalog menekül. Hazafelé siet, árnyékos éj,
feketehó-taposás, csúszik a láb, szinte esik el.
Valami világít. Talán az lesz a haza. Bizonytalan.
