"A régi igazságokat (...) egyre gyakrabban megkérdőjelezik, ez történik most is. Az egyik új igazság így hangzik: Olof Palme gyilkossági ügye meg fog oldódni" - írja legújabb könyve előszavában Jan Stocklassa. A svéd újságíró a 2004-ben váratlanul elhunyt, majd a Millennium-regényekkel posztumusz világhírűvé vált Stieg Larsson archívuma alapján írta meg a könyvet: az író-újságíró ugyanis haláláig nyomozott a svéd miniszterelnök 1986-os meggyilkolása ügyében, és több dobozt megtöltöttek azok a dokumentumok, melyek a Stieg Larsson titkos iratai - A Palme-gyilkosság kulcsa alapját képezik.

Olof Palme

Az 59 éves Palmét 1986. február 28-án lőtték le Stockholmba, miközben épp hazafelé tartott a moziból a feleségével. Az ügyben 1989-ben már elítéltek egy bűnözőt, ám ugyanabban az évben fel is mentették. A merénylet egész Svédországot mélységesen megrázta, rengetegen kezdtek magánnyomozásba, köztük Larsson is, aki egykori élettársa, Eva Gabrielsson szerint minden mást háttérbe szorított a Palme-ügyben folytatott kutatásai miatt.

Stocklassa a kötet előszavában (melyet teljes egészében az Animus oldalán olvashattok) azt írta, hogy az iratok olyan emberekkel és történésekkel voltak tele, melyek mintha Larsson regényeiből bukkantak volna elő: "A szereplők ugyanolyan szélsőségesek voltak, mint Lisbeth Salander és Alexander Zalacsenko. Csak éppen valódiak. Gyilkosok és áldozataik. Más kémek után kémkedő kémek. Meggyilkolt nők és gyermekek. Meghekkelt számítógépek, titkos felvételek, titkos műveletek. És halál. Sok gonosz, hirtelen halál."

Stieg Larsson

Szenvedélyesen kutatott a Palme-gyilkosság ügyében, az általa lerakott kirakósokat pedig most Jan Stocklassa egészítette ki. A kötet áprilisban jelenik meg Patat Bence fordításában az Animus Kiadónál, viszont most megmutatunk belőle egy részletet, mégpedig annak a levélnek egy részét, melyet Stieg Larsson a londoni Searchlight magazinnak írt, és amelyben az újságíró a merénylettel kapcsolatos tényeket és elméleteket összegezte.

Olvassatok bele a levélbe:

Stockholm, 1986. március 20

Kedves Gerry és barátaim!

Az Olof Palme svéd miniszterelnök elleni merénylet őszintén szólva az egyik leghihetetlenebb és legdöbbenetesebb haláleset, amellyel munkám révén valaha – kellemetlen – kötelességem volt foglalkozni.

Döbbenetes amiatt, hogy a történet hirtelen kanyarokat és fordulatokat vesz, és egyre újabb meghökkentő felfedezésekhez vezet, majd a következő leadási határidő előtt ismét megváltozik. Hihetetlen a politikai következményeinek terjedelme és amiatt, hogy tudomásom szerint a történelemben most először gyilkoltak meg úgy állami vezetőt, hogy halvány fogalmunk sincs arról, ki a tettes. Kellemetlen pedig – a halál szörnyűségén túlmenően – amiatt, mert az áldozat a miniszterelnök volt, akit Svédországban valóban kedveltek és megbecsültek, szociáldemokraták és mások (így magam is) egyaránt.

Azóta, hogy március 1-jén, szombaton kora reggel megcsörrent a telefonom, a főszerkesztőm beszámolt a gyilkosságról, és utasított, hogy fáradjak be az íróasztalomhoz, számomra a világ állandó káosszá vált. El tudod képzelni, milyen helyzetben lennél, ha a Thatcher asszony elleni merénylettel kellene foglalkoznod, és a gyilkos nyom nélkül eltűnt volna?

A sokkról nem is beszélve, amit okozott. Azokban a szombat hajnali órákban, miközben a hírek lassan terjedtek a még alvó Svédországban, olyanokkal találkoztam, akik sápadt és letört ábrázattal jöttek ki az utcára. A hírügynökségnél megedzett bűnügyi tudósítók – akik már sok mindent és sokszor láttak – a mondat közepén abbahagyták az írást, előrehajoltak és sírva fakadtak.

Azon a reggelen én is síráson kaptam magam. Akkor történt, amikor kétségbeejtő déjà vu-érzés fogott el, és felismertem, hogy három éven belül már a második miniszterelnököt veszítettem el: az első a grenadai Maurice Bishop volt, egy általam kedvelt, tisztelt férfi, akiben jobban megbíztam, mint a többség. Jaj ne, már megint.

Majd miután sikerült félretenni a gyászt, Palme urat pedig eltemették, elérkezett a pillanat, amikor a tudósítók hirtelen felismerik, hogy az eset kimondottan a gyilkossági rejtélyen alapuló dráma iskolapéldája. Micsoda történet!

Néha egy Robert Ludlum-regény tempójában zajlik. Más napokon inkább egy Agatha Christie-rejtélyre emlékeztet, majd egy Ed McBain-rendőrségi krimire hajaz, némi Donald Westlake-komédiával fűszerezve. Az áldozat pozíciója, a politikai vonatkozások, a gyilkos eltűnő arca, a találgatások, a sehová sem vezető nyomok, elnökök és királyok érkezése és távozása, nyomozás autók, híresztelések és bolondok meg „mindigistudtam”-okoskodók kapcsán, a telefonbeszélgetések, a névtelen információk, a letartóztatások, és az érzés, hogy nemsokára minden a helyére zökken – majd mindez összekuszálódik és végül semmivé foszlik.

Hány könyvet fognak erről írni!

Az államfők gyilkosait általában másodpercekkel vagy percekkel az eset után elfogják vagy lelövik. Ha az ügyben gyilkossági nyomozásra kerül sor, az ügyeket rendszerint hamar le is zárják. De nem így ebben az esetben.

Jelen esetben van egy miniszterelnökünk, aki késő este sétálni megy a feleségével, és tíz kilométeres körzetben egyetlen testőr sincs. És van egy gyilkosunk, aki egyszerűen elpárolog.

Most komolyan, hol kezdjük a nyomozást, ha szó szerint több ezer gyanúsítottunk van, de egyetlen nyomunk sincs, amelyen elindulhatnánk?

Ne haragudj, hogy ilyen locsogással kezdtem. Nem is állt szándékomban ezekről írni.

A tárgyra térve: a Palme-merénylet óta tervezem, hogy írok neked. Nyolc vagy kilenc tervezetbe kezdtem bele, de egyet sem fejeztem be. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert mielőtt a végére értem volna, újabb meglepő felfedezésre derült fény, amely a történetet ismét új irányba terelte. Így a leírtakat folyton szét kell tépnem, és újra kell kezdenem.

Ez a levél tehát nem egy cikk, hanem egy arra irányuló kísérlet, hogy összegezzem a gyilkossággal kapcsolatos tényeket és kitalációkat. Mivel az elmúlt három hétben napi huszonnégy órában a gyilkosság töltötte ki az életemet, komoly nehézséget okoz, hogy távolabbról szemléljem, és mivel a mai estén az egész nyomozás szemlátomást végleg zsákutcába jutott, ez az összegzés egyúttal arra is szolgál, hogy összeszedjem gondolataimat és összefoglaljam a sztorit. Ha a következő számban írnál a gyilkosságról, ez az összefoglaló talán a segítségedre lesz. Megpróbálok csak lényeges dolgokra kitérni.

Először is, mi történt, és mit tudunk a gyilkosságról?

Palme február 28-án este tizenegy óra után néhány perccel hagyta el a Grand mozit a feleségével és legidősebb fiával. A mozilátogatásról valamikor pénteken döntöttek; Palme délután két óra tájban megemlítette egy újságírónak, de terveik nem voltak nyilvánosan ismertek.

A miniszterelnök, mint sok más esetben is, közölte a titkosrendőrség testőreivel, hogy este nem lesz rájuk szüksége. Ez gyakran így történt, és mindenki tudta, hogy Palme este bármikor szívesen sétál egyedül, ha éppen nincs szolgálatban, és nincs ok különös óvintézkedéseket tenni. Mindenesetre nem világos, hogy a titkosrendőrség ismerte-e az esti terveit vagy sem.

Palme a feleségével még a mozi előtt elbúcsúzott a fiától, és úgy döntött, hogy gyalog megy haza: felhőtlen, átlagosan hideg este volt. Néhány perccel azután, hogy elváltak, a fiú valamiért hátrapillantott és észrevette, hogy valaki követi a szüleit; a később a férfi ruházatáról adott leírása egyezik a gyilkos ruházatának leírásával, de az arcát nem tudta kivenni.

Egy másik tanú két perccel később találkozott a miniszterelnökkel, és megállt, amíg az elment mellette. Észrevette, hogy egy férfi halad a házaspár mögött, és arról is beszámolt, hogy úgy látta, mintha két férfi sétálna a miniszterelnök előtt is. Az volt a benyomása, hogy mindannyian egy társaságba tartoznak, ebből pedig arra következtetett, hogy a három ismeretlen férfi a miniszterelnök testőrségéhez tartozik.

A miniszterelnök és felesége a Sveavägenen haladt, átkeltek az úton, hogy megnézzenek egy kirakatot, majd folytatták útjukat. A Sveavägen és a Tunnelgatan sarkán a gyilkos közelebb lépett a miniszterelnökhöz, és egy .357 kaliberű Magnum-lövedékkel hátba lőtte.

A rendőrség elmélete szerint minden jel arra utal, hogy a gyilkosságot professzionális módon hajtották végre. Az újságírók a jelek szerint – némi kétkedéssel – egyetértenek ezzel.

A gyilkos egyetlen lövést adott le, a fegyver ugyanakkor a világ egyik legerősebb kézi lőfegyvere. Aki valamennyit ért hozzá, tudja, egyetlen tölténynek is milyen pusztító hatása lehet. Megállapítást nyert, hogy a lövedék a miniszterelnök hátának közepén hatolt be, megcsonkítva a gerincoszlopot, szétroncsolva a tüdőt, kitépve a lég- és nyelőcsövet, majd akkora kimeneti lyukat hagyott, amelyben egy kalap is elférne. A halál azonnal vagy néhány másodperc alatt beállt. A lövedék, amelyet ugyan nem is szétszilánkolódásra terveztek, megfordult, és köpenye annyira ép maradt, hogy egy esetleges golyóálló mellényen is át tudott volna hatolni.

A gyilkos egy második lövést is leadott, Olof Palme felesége, Lisbeth felé, de a jelek szerint nem azért, hogy megölje. A lövésnek a vállát kellett volna eltalálnia, ha az asszony nem fordult volna el gyorsan. A lövedék így a kabátja vállrészén hatolt be az egyik oldalon, és a másikon távozott, ami mindössze külső égési sérüléseket okozott. Ennek alapján el lehet gondolkodni a gyilkos professzionalizmusán, mivel egyesek szerint ezt a lövést is halálosnak szánta, de amatőr lévén ideges lett. Mások szerint ez inkább arra utal, hogy a gyilkos profi volt, és a második lövés csak arra szolgált, hogy megijessze Lisbethet, és megakadályozza a gyilkos követésében.

A gyilkosság után a tettes egy, a jelek szerint „jól megtervezett menekülő útvonalon” menekült el, a Tunnelgatan végében található lépcsőn, amely autós üldözését lehetetlenné tette.

Amiről eddig beszámoltam, konkrét tényeken alapul, és egybevág a rendőrség által közölt hivatalos változattal.

A problémák azonban itt kezdenek felhalmozódni.

(…)

(Részlet Stieg Larsson leveléből)