Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek, Európa kiadó, 2009, Fordította: Matolcsi Balázs
Ki volt az a faszkalap, aki beláncolta a kaput?
Valamelyik szerencsétlen hülye, aki évet akar ismételni.
Italo még mindig a láncot markolászta, anélkül hogy tudta volna, mit tegyen. Kezdett teli lenni a töke az ilyen ostoba tréfákkal.
Mi ütött ezekbe a gyerekekbe?
Ha hozzájuk szólsz, káromkodással válaszolnak, és a képedbe röhögnek. Nem tisztelik a tanárokat, az iskolát, semmit. Tizenhárom évesen már látszik, hogy bűnöző vagy drogos lesz belőlük.
A szülők tehetnek róla.
Alima kidugta a fejét a kocsiablakon. – Mire vársz, Italo? Miért nem nyitod ki? Hideg van.
– Ne bomolj. Gondolkodom.
De most botrányt csinálok, az élő Istenre esküszöm.
Meg kell őket fékezni és büntetni, különben legközelebb felgyújtják az iskolát.
Most hogy menjek be?
Kezdett igazán dühbe jönni. Elöntötte az epe, és őrületes vágyat érzett, hogy összetörjön mindent.
– Italo?!
– Mi van már megint? Ne baszogass! Nem látod, hogy próbálok gondolkozni? Viselkedj rendesen…
– Menj a picsába! Vigyél vissz…
BUMMM.
Egy robbanás.
Az iskolában.
Távoli, de erős.
– Mi a fasz volt ez? Te is hallottad? – dadogta Italo.
– Mit?
– Hogyhogy mit? A dörrenést!
Alima az iskola felé mutatott. – Igen. Onnan jött.
Italo Miele megértette. Mindent megértett.
Minden tökéletesen, teljesen és megcáfolhatatlanul világossá vált.
– A SZÁRDOK! – Tombolni kezdett. – A ROHADÉK SZÁRDOK!
Aztán észbe kapott, hogy őrülten üvölt, egy ujját a szája elé kapta, dülöngélve, mint egy orangután, odament Alimához, és suttogva folytatta. – A kurva anyjukat, a szárdok. Nem a gyerekek tették föl a láncot. A szárdok bent vannak az iskolában.
Alima megütközve nézte. – A szárdok?
– Halkabbaaaan! A szárdok. Igen, a szárdok. Ők rakták fel a láncot, érted már? Hogy ne zavarják meg őket a betörésben.
– Nem tudom… – Alima a kocsiban ült, és már majdnem végzett a tiramisuval. – Italo, kik azok a szárdok?
– Miket nem kérdezel? A szárdok azok a szárdok. De rossz lóra tettek. Most ellátom a bajukat. Te várj meg itt. Ne mozdulj.
– Italo?
– Csönd. Azt mondtam, ne beszélj. Várj itt. – Italo sánta lábát húzva végigment az iskola kerítése mellett.
Egyetlen lámpa sem égett odabent.
Nem tévedhettem. Alima is hallotta a dörrenést.
Járkált még egy kicsit.
A hideg a csontjáig hatolt, fogai vacogtak.
Talán csak leesett valami. Huzat volt, és becsapódott egy ajtó. És a lánc?
Aztán meglátta, hogy az épület hátsó falát halvány fény világítja meg. A videoszoba rácsos ablakai felől jött.
– Ott vann… – ak a szárdok.
Mit tegyen? Hívja a rendőrséget?
Úgy számolta, hogy legalább tíz percbe telne, míg elér a kapitányságig, újabb tíz, míg megmagyarázza azoknak a tejfelesszájúaknak, hogy tolvajok vannak az iskolában, és megint tíz, míg visszaérnek. Harminc perc.
Túl sok. Harminc perc múlva már bottal üthetnék a nyomukat.
Nem!
Neki kell elkapnia őket. Tetten érni.
Most végre megmutathatja annak a sok faszfejnek az Állomás bisztróban, akik mindig kiröhögik.
Italo Miele senkitől sem fél.
Csak épp át kell jutnia a kapun.
Visszarohant a kocsihoz, fújtatva, mint egy gumicsónakpumpa. Megragadta Alima karját, és kiráncigálta az utastérből. – Gyerünk, segítened kell.
– Hagyj békén. Vigyél vissza az Aureliára.
– Dehogy viszlek. Segítened kell, nincs mese. – Italo a kapu felé vonszolta. – Most leguggolsz, és a nyakadba veszel. Aztán felegyenesedsz. Így én át tudok mászni. Lefelé, gyerünk.
Alima rázta a fejét, megmakacsolta magát. Képtelen ötlet. Legalábbis sérvet kapna az erőlködéstől.
– Guggolj le. – Italo a lány vállára tette a kezét, és nyomta lefelé, próbálta megtörni az ellenállását.
– Nem, nem, nem, nem akarom! – Alima egész testében megmerevedett.
– Hallgass! Hallgass! Guggolj le! – Italo nem tágított, megpróbált felmászni Alima hátára, és egyben elérni, hogy lekuporodjék.
– Guggolj le! – Látván, hogy így semmire sem megy, könyörgőre fogta. – Kérlek, Alima, kérlek. Segítened kell. Különben nekem lőttek. Elbocsátanak. Kirúgnak. Kérlek, segíts…
Alima nagyot fújt, egy pillanatra hagyta elernyedni az izmait, Italónak több se kellett, lenyomta, és egy, a hatalmas termetét meghazudtoló ugrással felült a nyakába.
Úgy néztek ki így egymáson, mint egy amorf óriás. Két rövid, görbe, fekete láb. Egy kétliteres coca-colás üvegre hasonlító törzs. Négy kar és egy apró, kerek, bowlinggolyóra emlékeztető fej.
Alima a százvalahány kiló alatt nem volt ura a mozgásának, jobbra-balra imbolygott, Italo pedig úgy hullámzott rajta előre-hátra, mint egy rodeózó cowboy.
– Óhhhh!? Óhhhh, óhh!? Hová mész?! Így fejre állunk. A kapu arra van. Egyenesen menj. Fordulj! Fordulj! – próbálta irányítani Italo.
– Nem bí…rom…
– Így elesünk. TOVÁBB! TOVÁBB! TOVÁBB AZ ISTENIT!
– Nem megy… Szállj le. Szállj…
Alima belelépett egy gödörbe, és kitört a cipője sarka. Egy pillanatig még tartotta magát, tett két lépést, de aztán végérvényesen elvesztette az egyensúlyát, és összecsuklott. Italo előredolt, s hogy ne essen le, mindkét kezével belekapaszkodott Alima hajába, mint egy megbokrosodott csődör sörényébe.
Balga gondolat.
Italo arccal lefelé, tátott szájjal belezuhant a sárba, kezében a parókát szorongatva.
Alima visított és körbe-körbe szökdécselt, a fejbőrét tapogatva. Italo a parókával együtt egy csomó haját is kitépte. De aztán, mikor azt látta, hogy a férfi arccal a mocsárban fekszik, és nem mozdul, odament hozzá. – Italo?! Italo?! – Meglökte, a hátára fordította. – Mi van? Véged?
Italo arcát sármaszk borította. Kitátotta a száját, köpködni kezdett, kinyitotta a szemét, felpattant a földről, mint egy rugó, és odarohant a 131-eshez.
– Nem, nincs végem. A szárdoknak van végük.
Kinyitotta a kocsiajtót, kiengedte a kéziféket, és odatolta a kocsit a kapuhoz. Felmászott a motorháztetőre, aztán az autó tetejére. Belekapaszkodott a kapurács végeibe. És megpróbált átmászni.
Hiába. Nem ment. Nem volt elég erő a karjaiban, hogy felhúzza magát.
Összeszorította a fogát, és újra megpróbálta.
Lehetetlen.
Elkékült az erőlködéstől, szíve a fülében kalapált.
Csak hősködj, majd kapsz egy szép kis infarktust, összeesel és meghalsz, te hülye.
Míg agyának racionálisabb és óvatosabb fele azt súgta neki, hogy tegyen le róla, szálljon be a kocsiba, és menjen el a rendőrségre, addig a másik fele csökönyös öszvérként azon volt, hogy ne hagyja annyiban, próbálja meg újra.
Ez alkalommal ahelyett, hogy a kezével húzta volna fel magát, Italo kinyújtotta rossz lábát, és nekitámasztotta a fal szélének. Így már könnyebb volt. Olyan erőfeszítéssel, amelyre álmában sem gondolta volna, hogy képes lehet, kapaszkodni kezdett, közben végig kitámasztott beteg lábával, és egyszer csak a kisház tetején találta magát kiterülve.
Pár percig ott maradt, hogy kiszuszogja magát, és megvárja, amíg szíve vad lüktetése alábbhagy.
Lefelé könnyebb volt. A régi falétra, melyet a cseresznyefa metszéséhez használt, a falnak támasztva állt.
A kapu mögött Alima összefont karral ült az autó motorháztetején és sóhajtozott.
– Szállj be. Mindjárt jövök. – Italo bement a házba, de nem kapcsolta fel a lámpát. Megindult keresztül a nappalin, előrenyújtott karral, de nem vette észre a faládát, amelyen tévézés közben enni szokott. Telibe kapta az egészséges térdével. Csillagokat látott. Némán tűrte a csapást, csak magában káromkodott, a fájdalommal nem törődve tovább ment a szekrény felé, kinyitotta, és vadul kutatni kezdett a tiszta fehérnemű között, amíg ujjai alatt nem érezte az acél megnyugtató hűvösét.
Kétcsövű Beretta puskájának edzett acéljáét.
– Majd most meglátjuk… Kibaszott szárdok. Meglátjuk. Kirugdalom a fogaitokat. Úgy zavarlak vissza titeket a szigetetekre. Esküszöm az élő Istenre. – És sántikálva az iskola felé indult.
