Beleolvasó agave

Neil Gaiman: Anansi fiúk - részlet

Könyves Magazin | 2009. november 05. |

Neil Gaiman: Anansi fiúk, 2680,- Ft, 288 oldal, Megjelenés: 2009. november 3., Agave Könyvek

ELSŐ FEJEZET

AMELY FŐKÉPP NEVEKRŐL ÉS CSALÁDFÁKRÓL SZÓL


Úgy kezdődik, ahogy a legtöbb minden kezdődik: egy dallal.
Hiszen kezdetben voltak a szavak, ugye, és szavak mellé volt egy dallam is. Így született a világ, így vált szét a tér, így jöttek létre a földek, a csillagok, az álmok, a kis istenek és az állatok – így jöttek a világra mind.
Megénekelték őket.
A nagy vadakat akkor énekelték létre, amikor az Énekes végzett a bolygókkal, a hegyekkel, a fákkal, az óceánokkal és a kisebb vadakkal. Megénekelte a létet behatároló szirteket, a vadászmezőket és a sötétet.
A dalok fennmaradnak. Tartósak. A megfelelő dal nevetségessé tud tenni egy császárt is, dinasztiákat képes megdönteni. Egy dal jóval az után is megmarad, hogy a benne szereplő események és emberek sorsa a por, az álom, a semmi lett. Ekkora a dalok ereje.
A dalokkal mást is lehet csinálni. Nem csak világokat festenek, vagy újrateremtik a létezést. Például Kövér Charlie Nancy apja csak arra használta őket, hogy az, amiről erősen remélte és várta, hogy csodálatos, átmulatott éjszaka lesz, valóban az is legyen.
Mielőtt Kövér Charlie apja megjelent a bárban, a pultos azon a szent meggyőződésen volt, hogy az esti karaoke úgy, ahogy van, orbitális bukta lesz; ám akkor besasszézott a kis öregember, elment az asztal mellett a hevenyészett kis színpadnál a sarokban, amelynél több szőkeség ült, ropogósra barnulva és turistamosollyal. Megemelte feléjük a kalapját, ugyanis kalapot viselt, makulátlan, zöld puhakalapot, valamint citromsárga kesztyűt, majd odament az asztalukhoz. Azok vihogtak.
– Jól mulatnak a hölgyek? – érdeklődött.
Azok tovább vihogtak és azt felelték, jól szórakoznak, köszönik szépen, és elárulták, hogy vakáción vannak itt. A férfi azt mondta nekik, ez még semmi, csak várják ki a végét.
Idősebb volt náluk, sokkal, de sokkal idősebb, ugyanakkor maga a megtestesült sárm, akárha egy letűnt korból csöppent volna ide, amikor a jó modor és az udvarias gesztus még jelentett valamit. A pultos megnyugodott. Amikor ilyen ember téved a bárba, abból csak jó este sülhet ki.
Volt karaoke. Volt tánc. Az öregember aznap este nem egyszer, de kétszer ment fel a hevenyészett színpadra énekelni. A hangja kellemes volt, a mosolya pompázatos, a lába pedig szinte alig látszott a nagy táncolás közben. Amikor először lépett színpadra a „What’s New Pussycat?”-et énekelte. Amikor másodszor ment fel a színpadra énekelni, tönkretette Kövér Charlie életét.


Kövér Charlie csak egy-két évig volt kövér, nem sokkal tízéves kora előttől – amikor is az anyja közölte a világgal, hogy ha van valami, amivel egyszer s mindenkorra végzett (és ha a szóban forgó úriembernek ellenvetése van, hát feldughatja arra a bizonyos napfényhiányos helyre), akkor az a házassága azzal az idős kecskével, akihez sajnálatos hiba folytán hozzáment, és másnap reggel el is megy innen valahová elég messze, és említett koros hímnemű egyed jobban teszi, ha nem követi – tizennégy éves koráig, amikor Kövér Charlie kicsit megnőtt és kicsit többet mozgott. Nem volt kövér. Őszintén szólva még csak dundi sem volt, inkább kontúrosan petyhüdt. A Kövér Charlie név azonban rajtaragadt, akár a rágógumi a teniszcipő talpán. Ha bemutatkozásra került a sor, Charles volt, a húszas évei elején Chaz, írásban C. Nancy, de hiába: a név besunnyogott, élete minden új részébe behatolt, ahogy a csótányok megtámadják a repedéseket és a világot a hűtő mögött az új konyhában, és tetszik vagy sem – márpedig neki nem tetszett –, újra és újra Kövér Charlie lett.
Tudta, hogy felesleges próbálkoznia is, hiszen becenevét az apjától kapta, és amikor az apja nevezett el dolgokat, azok a nevek bizony megragadtak.
Annak idején lakott egy kutya velük szemben a Florida Streeten, ahol Kövér Charlie felnőtt. Mogyorószínű boxer volt, hosszú lábú és hegyes fülű, az arca meg olyan, mintha kölyök korában lefejelte volna a falat. Fejét felszegte, farokdudorát feldudorította. Kétségtelenül arisztokrata volt a kutyaneműek között. Benevezték kutyakiállításokra. Volt fajtagyőztes és fajtacsoport győztes, sőt, egyszer még a kiállítás legszebb kutyája is. Ez az eb a Hetedik Macinrory Arbuthnot Campbell névvel büszkélkedhetett, s tulajdonosai, amikor lehengerelte őket a meghittség, úgy nevezték, Kai. Ez addig a napig tartott, amikor Kövér Charlie apja, aki a rozoga hintájukban üldögélt a tornácon és sört kortyolgatott, felfigyelt a kutyára, ami ide-oda caplatott a szomszéd udvarán egy pálmafa és az egyik kerítésoszlop közé feszített pórázon.
– Ez aztán a málészájú kutya – mondta Kövér Charlie apja. – Hé, Málé!
És ami valaha a kiállítás legjobbja volt, az hirtelen értékrendet váltott. Kövér Charlie úgy érezte, mintha apja szemén keresztül látná a kutyát, és, azt a mindenit, tényleg milyen málészájú kutya ez, ha jól belegondol.
Nem sok kellett, hogy a név széltében-hosszában elterjedjen az utcán. Hetedik Macinrory Arbuthnot Campbell gazdái küzdöttek ellene, de ennyi erővel akár egy hurrikánnal is pörölhettek volna. Vadidegenek paskolták meg az egykor büszke boxer fejét és mondták: „Helló, Málé. Hogy vagy, fiú?” Nem sokkal ezután a gazdái felhagytak a kutyakiállításokkal. Megesett rajta a szívük. „Málészájú egy kutya”, mondták a bírák.
Amikor Kövér Charlie apja elnevezett valamit, az a név megragadt. Ez így volt, és kész.
Amúgy ez még messze nem a legrosszabb dolog volt Kövér Charlie apját illetően.
Kövér Charlie kiskorában akadt jó néhány kandidátus a legrosszabb dolog címért az apját illetően: kalandozó tekintete és hasonlóképp felfedezőkedvű ujjai, legalábbis a környék ifjú hölgyei szerint, akik Kövér Charlie anyjának panaszkodtak, mire aztán lett patália; a kis fekete szivarok, amit manillaszivarnak nevezett, amit szakadatlan szívott, és aminek az illata rátelepedett mindenre, amihez csak hozzáért; gyengéje a sztepptánc egy érdekes csoszogós formája iránt, ami, Kövér Charlie gyanúja szerint, fél óráig lehetet divatos, akkor is Harlemben, és kábé az 1920-as években; totális és támadhatatlan tudatlansága a világ napi hírei iránt, amihez hozzájött az a makacs meggyőződése, miszerint a félórás vígjátékok betekintések valóságos emberek életébe és küzdelmeibe. Mindezek, egyenként, legalábbis Kövér Charlie szerint, még mindig nem a legrosszabb dolgok voltak az apját illetően, habár mind hozzájárultak a legrosszabb dologhoz.
A legrosszabb dolog Kövér Charlie apját illetően egyszerűen ez: kínos volt.
No persze, mindenkinek kínosak a szülei. Ez a dolog már csak így megy. A szülők természete, hogy a puszta létezésükkel kínos helyzetbe hozzanak, mint ahogy bizonyos korú gyerekek természete, hogy összezsugorodjanak a zavartól, szégyentől és megaláztatástól, ha a szüleik akárcsak kinyitják a szájukat az utcán.
Kövér Charlie apja ezt persze művészi tökélyre fejlesztette, és tobzódott benne, ahogy tobzódott a durva tréfákon is az egyszerűtől – Kövér Charlie sosem fogja elfelejteni, amikor először feküdt almatortás ágyba – az elképzelhetetlenül összetettig.
– Például? – kérdezte Rosie, Kövér Charlie menyasszonya egy este, amikor Kövér Charlie, aki általában nem beszélt az apjáról, akadozva megkísérelte elmagyarázni, hite szerint miért lenne szörnyűségesen borzasztó ötlet meghívni az apját közelgő esküvőjükre. Egy kis borozóban ültek éppen London déli részén. Kövér Charlie régóta élt ama meggyőződése hűs árnyékban, miszerint közte és apja között két jó dolog van: az a négyezer mérföld és az Atlanti-óceán.
– Például… – mondta Kövér Charlie, és visszagondolt a megaláztatások utcahossznyi sorára, amelyeknek a madártávlata is elég volt, hogy befonja a szemöldökét. Magában rábökött az egyikre. – Például amikor kiskoromban új iskolába mentem, apám bemesélte nekem, hogy ő gyerekkorában mindig alig várta az Elnökök napját, mert az Elnökök napján az a törvény, hogy azok gyerekek, akik a kedvenc elnöküknek öltözve mennek iskolába, kapnak egy nagy zacskó csokit.
– Jaj, ez olyan aranyos törvény – álmélkodott Rosie. – Bárcsak itt Angliában is lenne ilyen. – Rosie sosem járt az Egyesült Királyságon kívül, ha nem számítunk egy Club 18-30 nyaralást egy szigetre, ami, véleménye szerint, a Földközi-tengeren volt. Rosie-nak meleg barna szeme és jó szíve volt, még ha a földrajz nem tartozott is az erősségei közé.
– Cseppet sem aranyos törvény – ellenkezett Kövér Charlie. – Egyáltalán nem is törvény. Ő találta ki. A legtöbb államban nincs is tanítás azon a napon, és még ahol van is, senki nem megy hagyományosan a kedvenc elnökének öltözve iskolába. Az elnöknek öltözött gyerekek nem kapnak nagy zacskó csokit kongresszusi határozat alapján, és a népszerűségedet sem az határozza majd meg felsőben és gimnáziumban, hogy melyik elnöknek öltözöl: hogy az átlagos gyerekek az ismertebb elnököket választják, Lincolnt, Washingtont meg Jeffersont, de akik igazán népszerűek lesznek, azok John Quincy Adamsnek vagy Warren Gamaliel Hardingnak öltöznek, meg hasonló. És hogy balszerencse előre beszélni róla. Merthogy nem az, de apám ezt mondta.
– Fiúk és lányok elnöknek öltöznek be?
– Ó, igen. Fiúk és lányok. Úgyhogy az Elnökök napja előtti hétvégén mindent elolvastam az elnökökről, amit csak a World Book Encyclopediában találtam, mert jól akartam választani.
– Nem is sejtetted, hogy ugrat?
Kövér Charlie a fejét rázta. – Ha apám kezelésbe vesz, ez eszedbe sem jut. Ilyen hazuggal még nem találkoztál. Bármiről meggyőz.
Rosie kortyolt a Chardonnayből. – Na és melyik elnöknek öltözve mentél iskolába?
– Taftnek. Ő volt a huszonhetedik elnökünk. Barna öltönyt vettem fel, amit apám talált valahol, a szárát feltűrtem, a hasánál kitömtem párnával. Festettem bajuszt is. Aznap maga apám vitt iskolába. Rettentő büszkén sétáltam be. A többiek visítottak úgy mutogattak rám, amíg aztán bezárkóztam a vécébe, és bőgtem. Nem engedtek hazamenni átöltözni. Egész nap abban a ruhában maradtam. Maga volt a pokol.
– Kitalálhattál volna valamit – vélte Rosie. – Hogy utána jelmezbálba mész, vagy valamit. Vagy elmondhattad volna az igazat.
– Na ja – mondta Kövér Charlie jelentőségteljesen és komoran, ahogy visszagondolt.
– Mit mondott apukád, amikor hazamentél?
– Ó, valósággal tutult, úgy nevetett. Kuncogott, meg kacarászott, meg, meg vihogott meg minden. Aztán azt mondta, talán már nem tartják ezt a szokást. De van egy ötlete, menjünk le a partra sellőt lesni.
– Sellőt…?
– Lementünk a partra, sétáltunk, és ő úgy égetett engem, ahogy ember valaha csak égetett valakit… Énekelt, aztán táncolt a homokban, aztán csak úgy leszólított embereket menet közben, vadidegeneket, akiket nem ismert, sosem látott, én meg utáltam ezt, de hát azt mondta, sellők vannak az Atlanti-óceánban, és ha elég gyorsan és elég erősen nézek, látok egyet. „Ott! – kiáltotta. – Láttad? Nagy vöröske volt, zöld halfarokkal.” Én meg csak néztem és néztem, de sose láttam egyet se.
A fejét ingatta. Aztán vett egy marék mogyorót a tálból az asztalon, és elkezdte bekapdosni, úgy rágcsálva őket, mintha minden mogyoró egy-egy húszéves sérelem lenne, amit sosem lehet kitörölni.
– Szerintem pedig aranyosan hangzik – mondta Rosie vidáman –, igazi egyéniség lehet! Ide kell hoznunk az esküvőre. Ő lenne a parti lelke.
Ami, magyarázta Kövér Charlie, miután fuldoklott egy jót egy brazil mogyorón, a legeslegutolsó, amit az ember akarhat az esküvőjén: hogy az apja megjelenjen és a parti lelke legyen. De hát most nem? Kijelentette, hogy az apja, e felől kétsége sincs, ma is Isten zöld Földjének legkínosabb teremtménye. Hozzátette, ő tökéletesen boldog, hogy jó pár éve nem látta a vén kecskét, és hogy a legjobb, amit az anyja valaha tett, hogy elhagyta és Angliába jött Alanna nénihez. Ezt azzal a kategorikus kijelentéssel támogatta meg, hogy vigye el a bakurász, az ördög, sőt, akár a sátán saját karmúlag, ha ő meghívja az apját. Ugyanis, zárta le a dolgot Kövér Charlie, a legjobb a nősülésben éppen az, hogy nem hívja meg az apját az esküvőre.
És akkor Kövér Charlie meglátta a kifejezést Rosie arcán és a jeges csillogást az általában barátságos szemében, és gyorsan helyesbített, mondván, a második legjobbat akarta mondani, de már elkésett.
– Hát pedig elkezdhetsz hozzászokni a gondolathoz – adta ki a miheztartást Rosie. – Végül is egy esküvő csodálatos lehetőség kerítést javítani és hidat verni. Itt lesz a lehetőség megmutatni neki, hogy nem neheztelsz rá.
– De igenis neheztelek rá – mutatott rá Kövér Charlie. – Nem is kicsit.
– Megvan a címe? Vagy a telefonszáma? Jobb lenne felhívni. A levél elég személytelen, amikor az ember egyetlen fia nősül… az egyetlen fia vagy, ugye? Van e-mailje?
– Igen, az egyetlen fia vagyok. Gőzöm sincs, van-e e-mailje. Valószínűleg nincs – mondta Kövér Charlie. A levél klassz találmány, töprengett. Például elveszhet a postán.
– Csak megvan a címe vagy a telefonszáma.
– Nekem nincs – felelte Kövér Charlie őszintén. Az apja talán elköltözött. Talán elment Floridából valahová, ahol nincs telefon. Se lakcím.
– Akkor kinek van? – csattant fel Rosie.
– Mrs. Higglernek – mondta Kövér Charlie, feladva a harcot.
Rosie édesen elmosolyodott. – És ki az a Mrs. Higgler?
– A család barátja. Kiskoromban a szomszédunkban lakott.
Jó néhány évvel korábban, amikor az anyja haldoklott, beszélt Mrs. Higglerrel. Az anyja kérésére felhívta Mrs. Higglert, és megüzente az apjának, hogy hívja fel. És jó néhány nappal később Kövér Charlie a munkából hazaérve egy üzenet talált rögzítőjén, egy hangot, ami kétségtelenül az apjáé volt, még ha öregebbnek és kicsit részegnek hangzott is.
Apja azt mondta, hogy most nem alkalmas az idő, és hogy üzleti ügyei miatt Amerikában kénytelen maradni. És még hozzátette, hogy mindent összevetve Kövér Charlie anyja egy fenemód remek asszony. Napokkal később mindenféle virágokkal teli vázát hoztak a kórterembe. Kövér Charlie anyja felhorkantott, amikor a kártyát elolvasta.
– Azt hiszi, hogy ilyen könnyen letud engem? Akkor meglepődik még, én mondom. – De a nővérrel az ágya melletti kiemelt helyre tetette, és utána sokszor megkérdezte Kövér Charlie-t, hallott-e valamit arról, hogy az apja eljön meglátogatni őt, még mielőtt mindennek vége.
Kövér Charlie azt mondta, nem hallott semmit. Megutálta a kérdést, a saját válaszát és kifejezést anyja arcán, amikor azt mondta, nem, az apja nem jön.
Kövér Charlie véleménye szerint a legpocsékabb nap az volt, amikor az orvos, az a mogorva törpe félrevonta őt és azt mondta, már nincs sok hátra, az anyja gyorsan gyengül, most már arról van szó, hogy biztosítsák neki a kényelmet a hátralevő időre.
Kövér Charlie bólintott és bement az anyjához. Az anyja megfogta a kezét és éppen megkérdezte, befizette-e az ő gázszámláját is, amikor ricsaj támadt a folyosón: csörömpölő-dörömbölő, puffogó-buffogó, rezes-dobos zaj, az a fajta hangzavar, ami nem megszokott a kórházakban, ahol a lépcsőházban a táblák csendre intenek és ezt a nővérek jeges tekintete tartatja be.
A lárma egyre erősödött.
Kövér Charlie agyán átfutott, hogy talán terroristák. Anyja azonban halványan elmosolyodott a kakofónia hallatán. – Sárga madár – rebegte.
– Tessék? – nézett rá Kövér Charlie, attól félve, hogy anyjának elment az esze.
– „Sárga madár” – mondta az anyja hangosabban és határozottabban. – Azt játsszák.
Kövér Charlie az ajtóhoz ment és kinézett.
A nővérek tiltakozását, a pizsamás betegek és családtagjaik tekintetét figyelmen kívül hagyva egy kis New Orleans-i dzsesszzenekar közeledett a folyosón. Volt szaxofon, szuzafon és trombita. Egy nagyember nagybőgőt kötött a nyakába. Egy másik nagyban nagydobot püfölt. És a falka élén drága pepita öltönyben, puhakalapban és citromsárga kesztyűben Kövér Charlie apja közeledett. Ő nem játszott hangszeren, hanem szteppelt a kórházi folyosó linóleumán, sorra kalapot emelve a személyzet tagjai előtt, kezet rázva mindenkivel, aki elég közel került, hogy beszéljen hozzá, panaszkodjon neki.
Kövér Charlie az ajkába harapott és imádkozott mindenkihez, aki hallhatja azon a legeslegfelső éteri emeleten, hogy nyíljon meg a föld és nyelje őt el, vagy ha ez nem, hát érje gyors lefolyású, könyörületes és teljességgel halálos szívroham. Nem volt ilyen mázlija. Maradt az élők között, a rezesbanda csak nyomult feléje, apja pedig táncolt, lekezelt és mosolygott.
Ha van igazság ezen a világon, kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Kövér Charlie, akkor apám elmegy mellettünk, tovább a húgy- és ivarszervi osztályra; de hát igazság ugye nincs, az apja odaért az onkológia ajtajához, és megállt.
– Kövér Charlie – harsogta, így mindenki a folyosón, sőt az egész kórház megtudta, hogy ez a valaki ismeri Kövér Charlie-t. – Kövér Charlie, kotródj az útból. Itt van apád.
Kövér Charlie kotródott az útból.
A zenekar az apja vezényletével átkígyózott a kórtermen az anyja ágyához. Az felnézett, ahogy közeledtek, és elmosolyodott.
– „Sárga madár” – mondta gyengéden. – A kedvenc dalom.
– Milyen ember lennék, ha elfelejtettem volna? – kérdezte Kövér Charlie apja.
Anyja lassan ingatta a fejét, majd nyújtotta a kezét és megszorította a férfiét a citromsárga kesztyűben.
– Elnézést – szólalt meg egy apró, fehér ruhás nő, írótáblával a kezében –, ezek az emberek magával vannak?
– Nem – felelte Kövér Charlie, felhevülő arccal –, nincsenek. Nem igazán.
– De az a maga anyja, nem? – kérdezte a nő baziliszkusz-tekintettel. – Meg kell kérnem önt, hogy haladéktalanul küldje ki őket a kórteremből, mégpedig hogy ne okozzanak további zavart.
Kövér Charlie motyogott.
– Hogy mondta?
– Azt mondtam, biztos vagyok benne, hogy nem tudom elküldeni őket sehová – mondta Kövér Charlie, noha lett volna ötlete a végcélt illetően. Azzal vigasztalta magát, hogy ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, amikor apja egy műanyag táskát vett el a dobostól, és nekilátott dobozos barna sört szétosztani a bandának, a nővéreknek, a betegeknek. Aztán rágyújtott egy manillaszivarra.
– Elnézést – mondta az írótáblás nő, amikor észrevette a füstöt, és úgy süvített át a kórtermen Kövér Charlie apja felé, akár egy Scud-rakéta, ami fordítva nézi az órát.
Kövér Charlie ezt a pillanatot választotta, hogy kisurranjon. Ez tűnt a legbölcsebb cselekedetnek.
Aznap este otthon ült, várta, hogy megcsörrenjen a telefon vagy kopogjanak az ajtón, abban a lelkiállapotban, ahogy a guillotine alatt térdelő ember várja a penge nyelvescsókját a nyakán; az ajtócsengő azonban nem szólalt meg.
Alig aludt valamit, majd másnap délután a legrosszabbra felkészülve settenkedett be a kórházba.
Anyja az ágyban boldogabbnak és elégedettebbnek látszott, mint hónapok óta bármikor. – Visszautazott – mondta a fiának, amikor belépett. – Nem maradhatott. Meg kell mondanom, Charlie, jobb szerettem volna, ha nem lépsz le csak úgy. A végén nagy parti lett. Mint a régi szép időkben.
Kövér Charlie elképzelni sem tudott rémesebbet, mint részt venni egy partin egy rákos osztályon, amit apja celebrál egy dzsesszzenekarral. De nem szólt semmit.
– Nem rossz ember ő – mondta az anyja egy kis csillogással a szeme mélyén. Aztán a homlokát ráncolta. – Na jó, ez így nem igaz. Kétségtelenül nem is jó ember. De tegnap este nagyon jót tett nekem – és elmosolyodott, igazi mosollyal, és egy pillanatra újra fiatalnak tűnt.
Az írótáblás nő állt az ajtóban és ujjával odahívta. Kövér Charlie arra szaporázott, és sűrűn bocsánatot kért, még mielőtt a nő rendesen hallótávolságon belül került volna. Aztán ahogy közelebb ért, látta, hogy a nő arca már nem olyan, mint a gyomorgörcsös baziliszkuszé. Most határozottan kiscicás volt. – Az apja – mondta
– Sajnálom – mondta Kövér Charlie. Kamaszkorában mindig ezt mondta, ha az apja került szóba.
– Nem, nem – mondta a néhai baziliszkusz. – Nincs miért bocsánatot kérnie. Csak akartam kérdezni. Az apjáról. Ha netán kapcsolatba kéne lépnünk vele… nincs telefonszámunk, se címünk. Tőle kellett volna megkérdeznem este, de teljesen kiment a fejemből.
– Nem hiszem, hogy van telefonja. Úgy lehet megtalálni, ha elmegy Floridába, végighajt az A1A autópályán, ez a parti út, ami szinte végigmegy az állam keleti felén. Délutánonként hidakon horgászik. Esténként bárokban találja meg.
– Elbűvölő ember – mondta a nővér sóvár hangon. – Mivel foglalkozik?
– Most mondtam. Ő azt mondja, a kenyér és a hal csodája.
A nő üres tekintettel meredt rá, mire Kövér Charlie hülyén érezte magát. Amikor apja mondta, az emberek nevettek. – Öhm… mint a Bibliában. A kenyér és hal csodája. Azt szokta mondani, hogy ő henyél és hál, és kész csoda, hogy van pénze. Vicc, érti.
Ködös tekintet. – Igen. Nagyon mókás vicceket mondott. – A nő csettintett a nyelvével, aztán hirtelen a tárgyra tért. – Tehát öt harminckor várom.
– Miért?
– Hogy elvigye az édesanyját. És a holmiját. Dr. Johnson nem mondta, hogy elbocsátjuk?
– Hazaküldik?
– Igen, Mr. Nancy.
– És mi van a, hm, a rákkal?
– A jelek szerint téves riasztás volt.
Kövér Charlie nem értette, hogy lehetett téves riasztás. Két napja még arról beszéltek, hogy otthonba küldik az anyját. Az orvos olyan kifejezéseket használt, mint „nem hónapok, hetek” meg „a lehető legtöbb kényelmet biztosítani, miközben várjuk az elkerülhetetlent”.
Mindenesetre Kövér Charlie visszament 5:30-ra és elhozta az anyját, aki cseppet sem volt meglepődve azon, hogy mégsem haldoklik. Úton hazafelé azt mondta a fiának, hogy a megtakarított pénzén körbeutazza a világot.
– Az orvosok azt szajkózták, hogy talán három hónapom van – mesélte. – És emlékszem, arra gondoltam, ha egyszer kikerülök ebből a kórházi ágyból, megnézem Párizst, Rómát meg ezeket a helyeket. Visszamegyek Barbadosra és a Szent András-szigetre. Talán elmegyek Afrikába. És Kínába. Szeretem a kínai kaját.
Kövér Charlie nem volt benne biztos, mi ez az egész, de akármi volt is, az apját okolta érte. Elkísérte anyját és komoly poggyászát a Heathrow-ra, majd búcsút intett neki a nemzetközi indulási kapunál. Anyja óriási mosollyal lépett át, útlevelét meg jegyét szorongatva, és fiatalabbnak látszott, mint sok-sok éve.
Küldött képeslapot Párizsból meg Rómából meg Athénból meg Lagosból meg Cape Townból. A Nankingból küldött képeslapon megírta, hogy határozottan nem tetszik neki, amit Kínában adnak kínai kaja címen, és alig várja, hogy visszamenjen Londonba és rendes kínait egyen.
Álmában érte a halál egy hotelben Williamstownban a Szent András-szigeten.
A temetésen, egy dél-londoni krematóriumban Kövér Charlie folyton azt várta, hogy felbukkanjon az apja: az öreg talán egy dzsesszzenekar élén lép be, vagy követi egy bohóctrupp, netán fél tucat szivarozó, tricikliző csimpánz; Kövér Charlie még a szertartás alatt is hátra-hátralesett a válla felett a kápolna ajtajára. Csakhogy az apja nem jött el, csak anyja barátai és távoli rokonok, főleg behemót nők fekete kalapban, akik az orrukat fújták, a szemüket törölgették, és a fejüket ingatták.
Az utolsó zsoltár alatt történt, miután megnyomták a gombot és Kövér Charlie anyja a szalagon eldöcögött az utolsó melegedő felé, hogy Kövér Charlie észrevett egy férfit, aki magában álldogált a kápolna végében. Nem az apja volt. Valaki, akit nem ismert, valaki, akit észre sem vett volna ott hátul az árnyékban, ha nem keresi az apját annyira… és tessék, ott egy idegen férfi elegáns fekete öltönyben, szemét leszegve, összefont karral.
Kövér Charlie tekintete a kelleténél egy pillanattal tovább időzött, és az idegen felnézett, örömtelen mosolyt villantott rá, ami azt sugallta, átérzi a veszteségét. Nem éppen idegenek arcán megszokott kifejezés, ennek ellenére Kövér Charlie nem tudta hova tenni a férfit. Visszafordult. Elénekelték a „Swing Low, Sweet Chariot”-ot, amiről Kövér Charlie szinte biztos volt, hogy anyja sosem szerette, aztán Wright tiszteletes meginvitálta a jelenlévőket Kövér Charlie Alanna nagynénjének házába egy kis falatozásra. Alanna nagynéninél nem volt senki, akit ne ismert volna.
Azóta, az anyja halála óta eltelt években néha eszébe jutott az idegen: ki lehetett, miért volt ott. Néha úgy érezte, talán csak képzelte…
– Akkor – itta ki a Chardonnayját Rosie – felhívod ezt a Mrs. Higglert, és megadod neki a mobilszámomat. Beszélj neki az esküvőről és a dátumról… Apropó: őt nem kéne meghívnunk?
– Meghívhatjuk – felelte Kövér Charlie. – Nem hinném, hogy eljön. A család régi barátja. Még az ősidőkből ismeri apát.
– Hát, tudd meg tőle, küldjünk-e neki meghívót.
Rosie jó ember volt. Jutott belé Assisi Szent Ferencből, Robin Hoodból, Buddhából és Glindából: az a tudat, hogy kibékíti igaz szerelmét elidegenedett apjával az ő szemében extradimenziót kölcsönzött az esküvőnek. Immár nem csupán egy esküvő: ez már humanitárius misszió, és Kövér Charlie elég rég ismerte Rosie-t ahhoz, hogy sose álljon menyasszonya és Jócselekedete közé.
– Holnap felhívom Mrs. Higglert – ígérte.
– Tudod, mit – mondta Rosie, édesen ráncolva az orrát –, hívd fel ma este. Végül is Amerikában még nincs késő.
Kövér Charlie bólintott. Kiléptek a bárból, Rosie ruganyos léptekkel, Kövér Charlie meg mint akit az akasztófa vár. Nyugtatgatta magát: talán Mrs. Higgler elköltözött, vagy kikapcsoltatta a telefonját. Megtörténhet. Bármi megtörténhet.
Elmentek Kövér Charlie lakására, egy kis ház emeletén a Maxwell Gardensben, a Brixton Road mellett.
– Mennyi idő van Floridában? – kérdezte Rosie.
– Késő délután – felelte Kövér Charlie.
– Akkor hajrá.
– Talán várnunk kéne kicsit. Hátha nincs otthon.
– Vagy talán most kéne telefonálnunk, mielőtt leül vacsorázni.
Kövér Charlie előkereste régi noteszét, s a H betű alatt ott volt egy boríték csücske, anyja írásával, rajta egy telefonszám és alatta hogy Callyanne Higgler.
A telefon kicsöngött. Jó sokáig.
– Nincs otthon – mondta Rosie-nak, ám abban a pillanatban felvették és egy női hang beleszólt: – Igen? Ki az?
– Öhm. Mrs. Higgler?
– Ki az? – kérdezte Mrs. Higgler. – Ha egy istenverte telemarketinges, hát vegyen le a listájáról azon nyomban, különben beperlem. Ismerem a jogaimat.
– Nem, én vagyok, Charles Nancy. A szomszédjában laktunk.
– Kövér Charlie? Azt a kutyamindenit. Egész délelőtt a számodat kerestem. Fenekestül felforgattam a házat, úgy kerestem, de szerinted megtaláltam? Azt hiszem, az történt, hogy a régi számlakönyvembe írtam bele. Fenekestül felforgattam a házat. És mondtam magamnak, Callyanne, most imádkozzál, hogy az Úr meghallgasson és segítsen, hát letérdeltem, na jó, a térdem már nem a régi, csak összetettem a kezem, de mindegy, akkor se találtam a számodat, de tessék, most felhívtál, és ez tulajdonképpen még jobb is, főleg mert nem fáról szedem a pénzt, nem engedhetem meg magamnak, hogy külföldre telefonálgassak még ilyen ügyben se, pedig akartalak hívni, ne aggódj, a körülményeket tekintve…
És hirtelen elhallgatott, talán hogy levegőt vegyen vagy kortyoljon egyet a hatalmas bögre túl forró kávéból, ami sosem hiányzott a bal kezéből, és ebbe az áldott rövid szünetbe Kövér Charlie beszúrta: – Meg akarom hívni apámat az esküvőmre. Megnősülök. – A vonal túlsó végén csend. – De csak az év végén. – Még több csend. – Rosie a neve – tette hozzá buzgón. Már kezdett arra gyanakodni, hogy megszakadtak; Mrs. Higglerrel beszélni többnyire egyoldalú társalgás volt, gyakran ő mondta el a válaszokat is, és most meg hagyja, hogy három egész mondatot is zavartalanul végigmondjon. Úgy döntött, nekirugaszkodik egy negyediknek is. – Maga is jöhet, ha akar.
– Magasságos ég – szólalt meg Mrs. Higgler. – Neked nem mondta senki?
– Micsodát?
Hát ő elmondta, hosszasan és részletesen, Kövér Charlie meg csak állt ott és nem mondott semmit, csak amikor az asszony befejezte, de akkor is annyit: – Köszönöm, Mrs. Higgler. – Lefirkantott valamit egy papírfecnire. – Köszönöm. Nem, tényleg nem, köszönöm – majd letette.
– Na? – nézett rá Rosie. – Megvan a szám?
Kövér Charlie azt mondta: – Apa nem jön az esküvőre. – Majd azt: – El kell mennem Floridába. – A hangja lapos volt, érzelemmentes. Mintha csak azt mondta volna: „Új csekk-könyvet kell igényelnem.”
– Mikor?
– Holnap.
– Miért?
– Temetésre. Apám meghalt.
– Ó. Sajnálom. Nagyon sajnálom. – Rosie átölelte és magához szorította. Kövér Charlie úgy állt a karjaiban, akár egy különösen deprimált kirakati bábu. – Hogyan… miért… beteg volt?
Kövér Charlie a fejét rázta. – Nem akarok beszélni róla.
És Rosie még szorosabban ölelte, majd megértően bólintott, és elengedte. Úgy gondolta, biztos a bánat miatt nem tud róla beszélni.
Nem erről volt szó. Egyáltalán nem. Túlságosan szégyellte.


Legalább százezer tisztességes módon meg lehet halni. Leugrani egy hídról, hogy megmentsünk egy fuldokló kisgyereket, például, vagy golyózáporban szitává lyuggatódni, miközben egyedül rohamozzuk meg egy bűnbanda fészkét. Maximálisan tisztességes módjai a halálnak.
Őszintén szólva, van kevésbé tisztességes halálnem, ami még simán elment volna. Ott van a spontán öngyulladás: orvosilag érthetetlen és tudományosan valószínűtlen, ennek ellenére rendre füstté válnak emberek, s nem marad utánuk más, mint egy félig szívott cigarettát szorongató elszenesedett kéz. Kövér Charlie olvasott róla egy magazinban, és nem bánta volna, ha az apja így megy el. Vagy akár ha szívrohamot kap, ahogy az utcán fut azok után, akik ellopták a sörpénzét.
Kövér Charlie apja azonban így halt meg.
Korán érkezett a bárba, és azonnal útjára indította a karaoke estét a „What’s New Pussycat?”-tel. A dalszerzeményt oly módon harsogta el, Mrs. Higgler szerint, aki nem volt jelen, hogy azért Tom Jonest azonnal odahajigált női alsóneműk garmadája borította volna el, és amiért Kövér Charlie apja ingyen sört kapott több szőke turistától Michiganből, akik úgy vélték, nála cukibbat még nem láttak.
– Az ő hibájuk – mondta Mrs. Higgler keserűen a telefonban. – Még bátorították is! – Ezek a nők ujjatlan-vállatlan pólóba gyömöszölték magukat, a túl korai túl sok naptól vörösben játszott a bőrük, és mind elég fiatalok voltak, hogy a lányai legyenek.
Hamarosan ott ült az asztaluknál, szívta a manillaszivarjait és erősen arra célozgatott, hogy a háború alatt a hadsereg hírszerzésénél szolgált, bár azt gondosan kihagyta, melyik háborúról beszél, és hogy tucatnyi módon tud a puszta kezével embert ölni anélkül, hogy megizzadna.
Elvitte a legdudásabb és legszőkébb turistát egy gyors sikamikára a táncparketten, már ha utóbbi megérdemelte ezt a nevet, mialatt annak egyik barátnője a „Strangers in the Night”-ot gagyogta a színpadon. Kövér Charlie apja láthatóan remekül érezte magát, habár a turista kicsivel magasabb volt nála, és a vigyora volt egy szinten annak mellével.
Aztán a tánc végeztével közölte, hogy megint ő jön, és akkor, mert ha valamit el lehetett mondani Kövér Charlie apjáról, akkor azt, hogy tuti biztos volt a heteroszexualitásában, elénekelte az „I Am What I Am”-et a teremnek, de főleg a legszőkébb turistának az asztalnál közvetlen előtte. Beleadott mindent. Éppen odáig jutott, hogy azt taglalta mindenkinek, aki hallotta, hogy ami őt illeti, az élet fabatkát sem ér, ha nem mondhatja el mindenkinek, hogy ő az, aki, amikor fura képet vágott, egyik kezét a szívére kapta, a másikat kinyújtotta, és lebukott a rögtönzött színpadról, olyan lassan és kecsesen, ahogy ember csak lebukhat, előbb a legszőkébb vakációzóra, majd róla a padlóra.
– Mindig is így szeretett volna elmenni – sóhajtott Mrs. Higgler.
És elmesélte Kövér Charlie-nak, hogy apja egy utolsó gesztussal esés közben kinyúlt és valami után kapott, ami történetesen a legszőkébb turista pólója volt, így először néhányan azt hitték, a vágytól hajtva ugrott le a színpadról, hogy feltárja a szóban forgó keblet, mert a nő most ott sikoltozott, mellei szanaszét nézegettek, szólt a „I Am What I Am” kísérete, csak éppen senki nem énekelt.
Amikor a nézők rájöttek, hogy valójában mi történik, kétperces csend következett, aztán Kövér Charlie apját kivitték és mentőbe tették, a szőke turista pedig hisztériás rohamot rendezett a női mosdóban.
Kövér Charlie valamiért a melleket nem tudta kiverni a fejéből. Lelki szemei előtt vádlón követték őt, akár egy festményen a szemek. Folyton bocsánatot akart kérni egy teremnyi embertől, akikkel nem is találkozott. És a tudat, hogy apja ezt rettentő mulatságosnak találta volna, csak fokozta Kövér Charlie megalázottságát. Rosszabb, amikor olyasmi miatt szégyenkezel, aminél nem is voltál jelen: az agyad egyre csak kiszínezi a történteket, vissza-visszatér hozzá, át meg átrágja, minden oldalról megvizsgálja. Na jó, a tiéd talán nem, de Kövér Charlie-é igen.
Kövér Charlie a szégyent rendszeresen a fogaiban érezte, valamint hasa felső részén. Ha televízió képernyőjén olyasmi készült történni, ami akárcsak távolról is kínosnak gyanítható, Kövér Charlie ugrott és kikapcsolta. Ha ez nem volt lehetséges, mert például mások is tartózkodtak a szobában, valami ürüggyel kiment és megvárta, míg a kínos pillanat elmúlik.
Kövér Charlie London déli részén élt. Tízévesen érkezett meg amerikai akcentussal, ami miatt kíméletlenül ugratták, és amitől roppant kemény munkával igyekezett megszabadulni, míg végül gyökeresen kiirtotta az utolsó puha mássalhangzókat és erős R-eket is. Tizenhat éves korára sikerült teljesen levetnie amerikai kiejtését – éppen amikor iskolatársai rájöttek, hogy úgy akarnak beszélni, mintha harlemi tesók lennének. Hamarosan mind úgy beszéltek, mint Kövér Charlie, amikor Angliába érkezett, kivéve ugye Kövér Charlie-t, no meg azt a tényt, hogy ő sosem mert volna így beszélni mások előtt, mert anyukája gyorsan hókon csapta volna.
Minden a tónuson múlt.
Miután az apja halálának mikéntje miatt érzett szégyene múlni kezdett, Kövér Charlie egyszerűen csak ürességet érzett.
– Nincs családom – mondta Rosie-nak szinte durcásan.
– Itt vagyok neked én – felelte Rosie. Erre Kövér Charlie elmosolyodott. – És anyukám – tette hozzá Rosie, amitől a mosoly defektet kapott félúton. Rosie megpuszilta.
– Maradhatnál éjszakára – vetette fel Kövér Charlie. – Hogy vigasztalj meg minden.
– Maradhatnék, de nem maradok.
Rosie nem fekszik le Kövér Charlie-val, amíg össze nem házasodnak. Azt mondta, ez az ő döntése, még tizenöt évesen hozta; nem mintha akkor már ismerte volna Kövér Charlie-t, egyszerűen csak eldöntötte. Így most megint megölelte, jó hosszan. Majd azt mondta: – Tudod, ki kell békülnöd apáddal. – És hazament.
Kövér Charlie-ra nyugtalan éjszaka várt, néha elaludt, aztán felriadt, kicsit járt az agya, majd megint elaludt.
Napkeltekor felkelt. Amikor mások munkába indulnak, ő majd felhívja a bejáratott utazási irodát, és megkérdezi, temetés esetén adnak-e kedvezményt floridai útra, aztán felhívja a Grahame Coats Ügynökséget, és közli, hogy családban történt haláleset miatt ki kell vennie pár napot, és igen, tudja, hogy ez lejön a betegszabadságából vagy a szabadságából. De egyelőre még örült annak, hogy a világ csendes.
Végigment a folyosón a parányi vendégszobába a ház végében, és kinézett a lenti kertre. A hajnali kórus már rákezdett, látott fekete rigókat, pici, sövényugráló fecskéket és egy közeli fa ágai között egy foltos bögyű rigót. Kövér Charlie úgy gondolta, az a világ, amiben madarak dalolnak reggelente, az normális világ, értelmes világ, olyan világ, amelynek szívesen része.
Később, amikor a madarak félelmetessé lesznek, Kövér Charlie továbbra is úgy emlékszik erre a reggelre, mint ami jó volt, ami szép volt, de úgy is, mint az a pont, amikor minden elkezdődött. Az őrület előtt; a félelem előtt.