A Harmadik Birodalom kultúrája felülről irányított tömegkultúra volt, amelyben a radikális nacionalista víziók és látványos tömegrendezvények mellett jól megfértek a klasszikus koncertek és a populáris filmvígjátékok. Épp a többség ízléséhez való igazodás, a polgári kultúra látszólagos kontinuitása volt az, ami nagymértékben fokozta a rezsim elfogadottságát. A Weimari Köztársaság alatti egzisztenciális problémák után egy új, modern élet perspektívái nyíltak meg a rendszer hívei előtt.
Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete
Fordította: Kurdi Imre, Corvina Kiadó, 2018, 268 oldal, 3990 HUF
Az "Örömből merített erő" mozgalom keretében sokak számára elérhetővé vált a nyaralás és a tömegsport, milliós közönség látogatta a sporteseményeket - 1936-ban olimpiát is rendeztek Berlinben -, a reklámok képi világa pedig már az autó- és családiház-tulajdonosok társadalmát vetítette előre. Mivel azonban a nemzetiszocialista időszak kultúrája sokféle igénynek hangot adott és mindenféle fantáziának teret engedett, képes volt arra is, hogy legitimálja a háborút, a nagy-birodalmi törekvéseket és a zsidó származású állampolgárok fokozatos kiszorítását a társadalomból, majd pedig megsemmisítésüket.
Moritz Föllmer, az Amszterdami Egyetem professzora innovatív megközelítésű és számos magántörténelmi kordokumentumot felhasználó kultúrtörténetében elsőként hangsúlyozza következetesen ezt az összefüggést. Föllmer kifejti azt is, mit jelentett 1933 és 1945 között a kultúra a meggyőződéses nemzetiszocialisták, a politikától látszólag távolságot tartó kortársak és az antifasiszták, illetve a zsidó származásúak számára.
Olvass bele a kötetbe:
„Olyan az egész, akár egy álom” – jegyezte fel naplójába Joseph Goebbels 1940 nyarán, amikor ellátogatott a megszállt Párizsba.1 És az előző évek fejleményei alapján úgy tűnt, hogy a propagandaminiszternek csakugyan minden oka megvan az optimizmusra. Látványos választási sikereiket követően 1933. január 30-án a nemzetiszocialistákra szállt a hatalom Németországban, ők pedig „megragadták”, majd kiépítették a hatalmat. Minden lehetséges eszközzel kirekesztették az új népközösségből politikai ellenfeleiket, valamint több kisebbséget. Céltudatos előkészítést követően 1939. szeptember 1-je óta kíméletlen és sikeres háborút folytatott a rezsim. A propagandaminiszter ambíciói – több millió eszmetársának ambícióihoz hasonlatosan – átmenetileg kielégültek ugyan, csakhogy éppen ezért még magasabbra törtek. A Harmadik Birodalom a Weimari Köztársaság valóságának ellentéteként tüntette fel önmagát, mivel a németek többsége nyomasztónak és profánnak érezte azt a valóságot. A nemzetiszocialisták igyekeztek fantáziadúsabbnak mutatkozni, mint a demokraták és a „nyárspolgárok”, akiket mélységesen megvetettek. Nem érték be azonban a fantáziákkal, hanem csakugyan új valóságot teremtettek – az SA 1930 óta megtartott felvonulásaitól kezdve egészen addig, hogy egy évtizeddel később a Wehrmacht győzelmet aratott Lengyelország és Franciaország felett. Ilyenformán pedig a nemzetiszocialisták lépésről lépésre egyre közelebb jutottak a céljukhoz: ahhoz, hogy álmaiknak megfelelően radikálisan megváltoztassák a németek és az európaiak életét.
A Harmadik Birodalom vélt vagy valóságos ellenségeinek ezzel szemben nem az álom, hanem a rémálom jutott osztályrészül. Sokan kívánkoztak vissza a szabadságba, és a marginalizált csoportok tagjain kívül is jó néhányan fenntartásokkal viseltettek a nemzetiszocializmus, illetve hangzatos ígéreteinek valóságtartalma iránt. Ezzel egyidejűleg azonban a németek milliói nemcsak kiegyeztek a Harmadik Birodalommal, hanem saját vágyaik valóra váltását várták tőle. Egy önfeledten táncoló pár aligha gondolt a politikára, jóllehet a táncterem díszeként nem egyszer megjelent a horogkeresztes zászló. De még akkor is alapvetően megváltozott az életük, ha a jövőt illető álmaik merőben magántermészetűek voltak: egyrészt azért, mert a szabadidős tevékenységeket a Harmadik Birodalomban az „Örömből merített erő” (Kraft durch Freude, KdF) nevű nemzetiszocialista szervezet koordinálta, s ha a pár Bécsben élt, azért is, mert Ausztria 1938 márciusában „csatlakozott” a Német Birodalomhoz.
Az álom motívuma bevezet bennünket jelen könyv tematikájába, hiszen a kultúra a Harmadik Birodalom története szempontjából alapvető fontosságú vágyakat és fantáziákat juttatta kifejezésre. Már a kései 19. században egy olyan új világról álmodoztak az etnonacionalista (völkisch) publicisták, amelyben Európa uraivá emelkednek majd a germán gyökereiket felelevenítő németek. Richard Wagner operái olyan hősöket mutattak be esztétikailag újszerű formában, akik szembeszegülnek az ellenséges világgal, vagy győzedelmeskedve, vagy elbukva. Az efféle vágyképekhez olyan új álmok társultak aztán a 20. század első évtizedeiben, amelyek egész társadalmak átalakítását célozták a modern médiumok, technológiák és tudományos módszerek segítségével. Mindezek a fantáziák pedig jelentős hatást gyakoroltak Adolf Hitler, Joseph Goebbels, valamint számos további nemzetiszocialista vezető gondolkodására, és az 1933-tól 1945-ig tartó időszakban fi lmek, színdarabok, újságok, plakátok, illetve rádióműsorok egész sorában jutottak kifejezésre. A kultúra feladata az volt, hogy néhány évvel korábban még szélsőségesnek vagy valóságidegennek számító elképzeléseket szuggeráljon a „néptársak”-nak – például a zsidók és szellemi fogyatékosok nélküli német világhatalomról. Volt azonban a kultúrának egy másik, nem ennyire nyilvánvalóan nemzetiszocialista aspektusa is a Harmadik Birodalomban. Amit a színházakban bemutattak, amit a hangversenytermekben megszólaltattak és amit a múzeumokban kiállítottak, az túlnyomórészt a 19. század polgári kánonjából származott, vagyis sokkal inkább konzervatívnak, mintsem radikálisnak volt nevezhető. A modern médiumokat felhasználták ugyan a propaganda céljaira, a műfajok azonban az uralkodó ízléshez igazodtak: románcokat és komédiákat játszottak a mozik, szórakoztató zenét sugárzott a rádió, látványos képriportokat közöltek a magazinok. A polgári és a populáris kultúra pedig azért bírt ekkora jelentőséggel, mert a politikától távol álló németek csak részben tették magukévá a nemzetiszocialista világnézetet, és ugyanez volt elmondható még a jobboldali németek egy részéről is. Maga Goebbels is tisztában volt azzal, hogy a „néptársak” egyfelől folytonosságra, másfelől új fogyasztási lehetőségekre vágytak. A kultúrának éppen ezért egyszerre kellett a megújulást hirdetnie és a hagyományokhoz való kapcsolódást biztosítania. A zenei és színházi előadások, illetve a filmek így többnyire csak áttételesen közvetítették a nemzetiszocialista tartalmakat, és igyekeztek szórakoztatva elcsitítani a közönség inkább szkeptikus részét.
A nagyratörő nemzetiszocialista fantáziák művészi megvalósítása azonban a legkevésbé sem bizonyult egyszerűnek. Akadtak természetesen erőtől kicsattanó parasztokat és szülni kész asszonyokat ábrázoló festmények, színpadra állítottak úgynevezett „Thingspiel”-eket, hogy az öntudatra ébredő néppel való érzelmi azonosulásra késztessék a közönséget, ezek azonban csak a németek kisebbségét szólították meg igazán, vagyis propagandaeszközként nem bizonyultak eléggé hatékonynak. Az etnonacionalista (völkisch) innovációs kísérletek gyakorta belevesztek az intézményi rivalizálások, illetve a vezető nemzetiszocialisták között fennálló személyes ellenségeskedések dzsungelébe. Ráadásul a Harmadik Birodalom vezető politikusai, élükön Hitlerrel – részben a nemzeti presztízs, részben az önprezentáció okán – ragaszkodtak a német kultúra hagyományos ideáljához. Ilyenformán pedig igen nehezen volt megragadható a kimondottan nemzetiszocialista kultúra. Ha volt profi lja egyáltalán, az részint a „zsidók”-tól való elhatárolódásból – őket még a legkisebb szimfonikus zenekarból és színtársulatból is kizárták a Harmadik Birodalomban –, részint a Harmadik Birodalom imperiális igényéből eredt. Ez az igény 1939 előtt kifejezésre jutott már a nyilvános terek alakításában, vagyis a hivatalos építészetben, és mindvégig meghatározó maradt a háborús években is. Ekkor ugyanis megkezdődhetett egy további álomnak, a német kultúra európai hegemóniájának megvalósítása. Az ennek érdekében bevetett módszerek a propagandisztikus lerohanástól a gazdasági nyomásgyakorláson keresztül egészen a leplezetlen erőszakig terjedtek – ez utóbbit pedig kiváltképp a zsidó kisebbség ellen alkalmazták, amelynek kulturális és fi zikai jelenléte nemcsak a Harmadik Birodalomban, hanem Franciaországban és Lengyelországban is nemkívánatosnak minősült.
A nemzetiszocializmus részben a 19. század, részben a Weimari Köztársaság kultúrájának terméke volt: bármilyen alapvető cezúrát jelentett is „a hatalom megragadása”, soha nem veszített jelentőségéből az 1933 előtti időkre visszanyúló kontinuitás. Legfeljebb szórványos kezdeményekben létezett csupán a „weimari kultúrától” világosan elkülöníthető „nemzetiszocialista kultúra”.2 Ez utóbbinak a sajátossága pedig nem annyira a világnézeti tartalmakban vagy a stilisztikai formákban, mint inkább a politikával, a társadalommal és a hadviseléssel való szoros összefüggésben állt. Éppen ezért nemcsak „a Harmadik Birodalom szép látszata”3 volt a kultúra, hanem döntő mértékben hozzájárult a rendszer dinamikájához. Ebből a körülményből pedig jó néhány irányváltás és előre beláthatatlan következmény adódott: „A Harmadik Birodalom kultúrája” mást jelentett 1936-ban, mint 1933- ban, és másként festett 1944-ben, mint 1940-ben. A nemzetiszocialista innovációk, a polgári hagyományok és a modern médiumok mellett számításba kell vennünk továbbá a rendszer politikai ellenfeleinek és a zsidó kisebbségnek az önérvényesítésre tett kísérleteit is. A Harmadik Birodalom kultúrájának hatása ráadásul messze túlterjedt a német államhatárokon. Már a háború előtt intenzív figyelem övezte külföldön a Harmadik Birodalmat, 1939 után pedig Németország nemcsak politikai, hanem kulturális értelemben is kihívást jelentett Európa és Észak-Amerika számára.
A kultúra mindig, mindenütt vágyakhoz és álmokhoz kötődik – egyszersmind azonban nagy mértékben függ a megvalósítás konkrét körülményeitől is. Szélsőséges formában mutatkozott meg az említett feszültség 1933 és 1945 között. Ahhoz, hogy megérthessük a radikalizálódás folyamatát, muszáj visszatekintenünk az időben a Weimari Köztársaságra, egyaránt figyelmet kell fordítanunk a nemzetiszocialista uralmi formákra és a német társadalomra, továbbá nem szabad vizsgálatunkat a Birodalom területére korlátoznunk. Súlyos következményekkel jártak a németek kultúrával kapcsolatos álmai nemcsak Németországra, hanem egész Európára, sőt az egész világra nézve: hatalmas energiákat mozgósítottak, és végül a totális romboláshoz vezettek ezek az álmok.
