Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok, Ulpius-ház, 2010
Részlet
I
Voltak napok, amikor egy hirtelen támadt tarka szellő felkapta a port, és alatta minden lassan megemelkedett, akár a letakart kenyértészta. Feltámadt a múlt, és a régen történt dolgok hömpölygésében felrémlett a jövő. Ilyenkor az ajtók alatt besurranó szél kuncogása a meg nem született csecsemők gőgicsélését idézte, mely úgy fonta körül az asszonyok bokáját, mint valami láthatatlan hurok, szinte botladoztak tőle. Meg-megzörrentek az ablaküvegek. A kannákban megaludt a tej. A férfiak félregombolták az ingüket, és a kislányokból ilyenkor lett nagylány.
Gioia is, akárhol járt, mindig megérezte az ilyen napokat. Hol sírás, hol nevetés fojtogatta, és minduntalan önmaga körül forogtak a gondolatai; aztán hirtelen minden visszazökkent a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna.
Mindig is így volt. De régen, amikor még kislány volt, Kismama ilyenkor előkapta a zsebkendőből göngyölített egérkét, amely a tenyere melegében megbújva egyszer csak életre kelt, és fickándozni kezdett, és ez a gyermeki csoda elűzte Gioiától az unalmat, a szúrásoktól való rettegést, elfeledtette vele az arany papírba csomagolt csokoládéérméket és olvadt csokoládészíveket, az ágyban betegen eltöltött hosszú délutánokat, amikor tele volt az ágya hegyekkel és szakadékokkal, jégmezőkkel és sivatagokkal, melyekben gyakran eltévedt.
Mindig valamilyen messziről jövő fájdalom hasított belé. Váratlanul csapott le rá, a metróban, a buszmegállóban vagy a tömegben, amikor átment az úttesten. Olykor éjszaka tört rá, valami alig érzékelhető morajlással, mintha lódobogást hallott volna, mintha a fekete köpenyes banditák lovainak patái dobbantak volna a földön, egyre közelebb és közelebb, ahogy a szív dobban, vagy a dob pereg, aztán üvöltözés verte fel a sötét éjszakát. Gioia szaporán pislogott, hogy elűzze a sötétséget, majd belenézett a tükörbe. Átfésülte a haját. Egy kis kölnit fújt magára.
A boldogság is messziről érkezett hozzá. Talán még messzebbről.
Első fejezet
Rengeteg mendemonda maradt fenn arról a furcsa jelenségről, amely 1861. március 27-én délután három óra körül tűnt fel Grottoléban; ez a település Dél-Olaszország Basilicata nevű tartományában van, a pugliai tengerparttól körülbelül száz kilométerre, a szárazföld belsejében.
– Ugyan miféle kórság lehet ez? – kérdezgették egymástól a falusiak, és vége-hossza nem volt a találgatásnak; egyesek valamilyen égi csodának vélték, mások inkább boszorkányságnak vagy pontosabb kifejezéssel élve, az ördög kísértésének, és csak kevesen, a tanultabb emberek jelentették ki, hogy nyilván egy egyszerű természeti jelenségről van szó.
Talán Uel bátyónak, a Kemencésnek is benne lehetett a keze a dologban, de abban a nagy felbolydulásban ez már fel sem ötlött senkiben. Pedig néha megesett, hogy egyik-másik cserépedény alighogy elkészült, csak úgy magától szétpattant, mert az agyagban benne maradt néhány parányi kavicsszemcse, amely nem porladt szét egészen. De vele ilyesmi szinte sosem fordult elő. Uel bátyó keze villámgyors, mégis hajszálpontos mozdulatokkal járt a korongon, és barnára pörkölődött ujjbegyével olyan finoman cirógatta a korsók és kancsók kerek domborulatait, ahogy a Jóisten simíthatott végig Éva csípőjén a világ teremtésének napján. Gyúrt, formázott, égetett. Mécsesek, kannák, kancsók kerültek ki a kemencéjéből. Ő pedig megjelölte őket ugyanolyan koncentrikus körökkel, melyekkel valamikor, nagyon-nagyon régen az élők üzentek a holtaknak azon a nyelven, amit ma már senki sem ért. Finom vonalú, vékony szélű, kongó hangot adó, porózus, nedves eljárással készített terrakottaedényei voltak. Kancsók, melyekben nem poshadt meg a víz. Olyan kecsesek, szinte légiesek, hogy az embernek az volt az érzése, egy hangosabb szótól is megrepedhetnek.
Ugyanazon a napon, amikor Rómát – még a város elfoglalása előtt – kikiáltották a végre egyesített Olaszország fővárosának, a legkisebb Rabbia gyerek volt az első emberfia Grottoléban, aki felfigyelt a már említett semmihez sem fogható, de annál csodálatosabb jelenségre, éppen arrafelé csámborgott korgó gyomorral és egy patkánnyal, melyet kötélen vezetett, ófalu felől jött, amit a falusiak „kűrakásnak” is neveztek a szorosan egymás mellett álló házak és a szűk sikátorok miatt, ahová sosem sütött be a nap.
Miközben húzta-vonta a patkányt, amely csak nem akart mozdulni, egyszer csak észrevette, hogy a Szaracén közből valami sárga lé csordogál lefelé, amely a köves párkányon felgyűlve kis pocsolyát alkot, majd lassan lefolyik arra a részre, ahol az öszvérek már simára koptatták a köveket; onnan aztán továbbkígyózik, egyre lejjebb, fokról fokra, végül lezúdul a rézsútos töltésről. Előbb azt hitte, hogy ökörhúgy, de aztán rájött, hogy az mégsem lehet, hiszen egy ökör, de még a Totonno tehene se volna képes ennyi sárga levet kiereszteni magából. Hanem azok a fiatalurak se – gondolta –, akik don Filippo Cocca házában vendégeskednek, habár az úrfi mindig egy egész regimenttel szokott beállítani, amikor hazajön a salernói egyetemről. Amíg meresztette a szemét, észre sem vette, hogy a patkány kiszabadította magát, és eliszkolt. Közelebb lépett a csordogáló patakhoz, és megszemlélte, olyan közelről, hogy majd belelógott az orra. A lé közben egyre csak csurgott tovább. Az állaga sima volt és áttetsző, a színe arany a nap sugaraitól, és itt-ott egy-egy zsírpetty látszott benne; ráadásul egyre erősebben zubogott, mintha egy bő, kiapadhatatlan forrás táplálná.
Rocchino belemártotta az ujját a lébe, majd megszagolta, és meg is kóstolta. Torz grimasz ült ki az arcára, nem lehetett tudni, hogy az undortól-e vagy a gyönyörűségtől.
Abban a kora délutáni órában az asszonyokon és a gyerekeken kívül csak néhány nyomorék meg félnótás lézengett a faluban. Az épkézláb férfiak mind kint dolgoztak a földeken. Rocchino belemerítette az arcát a pocsolyába, meglocsolta a lábát, a kezét és lenyírt kobakját, aztán meghempergett a sárban, mint disznó a fekáliában. Olaj ez, olívaolaj!
A fülében harangszó csendült, és érezte, ahogy az élet belé költözik, jó kövéren, zsírosan, és a testéből elillan a szikkasztó halál. Valaki azt mesélte, hogy egyszer télen, amikor nagy volt az ínség, a Rabbia család megevett egy újszülött csecsemőt nyárson sütve. A faluban még napokig csavarta az emberek orrát az a szúrós szag, sosem fogják elfelejteni.
Miközben Rocchino nyögdécselt az élvezettől, és nagy mohóságában szinte fulladozott, a második emberfia, aki felfigyelt arra az igencsak furcsa jelenségre, Felice volt, a Csilingelő, aki mozdulatlanul üldögélt egy kőpadkán, hiába várva, hogy a délutáni nap felmelegítse a szívét; egyszer csak azt vette észre, hogy valami ördöghúgy vágott utat magának a Titt bátyó kertjéhez vezető sáros ösvényen.
Felocsúdott egy pillanatra abból az emlékvilágból, amely húsz éve tartotta fogva, és amelyet felesége harminc késszúrással felszabdalt pompás teste töltött be.
Mióta kiszabadult a nápolyi királyi börtönből, az üdvözlégy gyanánt elmormogott káromkodásokat leszámítva teljes némaságba burkolódzott, és sérült lelkének sötét lidércei virítottak a bőrén. Nyakától a derekáig – de a teste többi részén is, beleértve a kezét is, egészen az ujja hegyéig, sőt talán a rejtett tájakat is – ördögök, átszúrt szívek, meztelen asszonyok, obszcén feliratok lepték el, melyek valaha vidáman fickándoztak az izmok mozgásától, de mára úgy összezsugorodtak, mintha el akarnának rejtőzni mellkasa őszes szőrzetében.
Mindig magányosan, két kezét hátul összekulcsolva rótta az utcákat, fekete köpönyege csak úgy lobogott utána az utcasarkokon, és lépteinek ütemére vidáman csilingeltek az övén lógó kisebb-nagyobb szarvacskák, melyek gazdájuknak azt az immár nevetséges igyekezetét szolgálták, hogy megvédjék őt a sorscsapásoktól. Pedig már csak a gyerekek futottak utána, hogy kővel megdobálják, aztán beugrottak egy fal mögé, vagy elrejtőztek egy kapualjban.
Az olajról azt hitte, hogy ördögméreg, és arra gondolt, eljött érte a Gonosz, hogy végre magával vigye. Káromkodott egy jó szaftosat, aztán némi megkönnyebbüléssel készülődni kezdett, hogy kövesse.
Végül egy kis vászoncseléd fejtette meg a különös jelenség titkát.
Úgy történt, hogy aznap arra járt Tar’socc’ komaasszony, aki barna nagykendőjébe rejtve az arcát, a málló vakolatú házfalak árnyékában settenkedve igyekezett kijutni a Sant’ Andrea térre; amikor odaért, és kimerészkedett a napfényre, óvatosan körbesandított, ugyanis a kendője alatt egy bűzölgő serblit rejtegetett, melyet éppen ott, a téren akart kiüríteni. „Csak nem látnak meg – gondolta –, hiszen ilyenkor mindenki kint dolgozik a mezőn, vagy már javában húzza a lóbőrt.” Gyorsan előkapta a kendője alól az éjjeliedényt, és lopva kilöttyintette a tartalmát a csúszós kövesútra, a szekérkerekek vájta kátyúba, éppen Agnese, a sógorasszonya portája előtt. Hanem aztán igencsak elcsodálkozott, amikor észrevette, hogy a barna hurkák nem abban a kis patakban úszkálnak tovább, amit kilöttyintett, hanem egy szélesen hömpölygő sárga tóban, amely pedig – állapította meg magában – aligha kerülhetett ki az ő házából, hiszen ennyire azért nem népes a családja.
Úgy meglepődött, hogy percekig csak állt ott a homlokát ráncolva és pipiskedve, kinyúlt és merev nyakkal, akár egy tyúk, a serblit a csípőjéhez szorítva; de hirtelen felharsant a sógorasszony üvöltése, amely olyan velőtrázón hasított bele a kora délutáni fülledt csöndbe, hogy fölriasztotta a falut tompa álmából, és fölzavarta a legyeket, melyek hatalmas felhőkben röppentek fel a magasba. – Híííjja, te, a torkodba döföm a kíííst! – Ez az üvöltés, különösen a hosszan elnyújtott „híííjja” meg „kíííst” vészjóslón süvített végig a falu utcáin, és ahogy szállt a hang lefelé a kanyargós, szűk sikátorokban, bele-beleütközött a vastag kőfalakba, melyekről visszapattant, majd mindjobban elhalt, és végül gyönge hangpermetként hullott alá a szűk völgyszorosba. Az asszonyok már futottak is a résnyire nyitott ajtókhoz, nehogy elszalasszanak egy jó kis perpatvart, de ami ezután következett, az felülmúlt minden pörlekedést, így aztán nem csoda, hogy némelyik asszony még hetven év múlva is emlékezett rá, és ugyanúgy mesélte el az unokáinak, mint a Szent Péterről meg az ördögről szóló történeteket meg azt a mesét, amelyik az eltévelygett asszonyról szól, aki előtt egy fehér malac jelent meg a keresztúton.
Alighogy Agnese és Tar’socc’ kimeresztett karmokkal, mint két nőstény macska, egymásnak ugrott, és lökdösődni kezdett, Tar’socc’ fél lábbal belelépett valamibe, és megcsúszott a kövön. Pont úgy esett, hogy a fenekére huppant, az éjjeliedény pedig eltörött, mire Agnese rávetette magát a sógornőjére, leszorította a földre, és ütötte-verte, ahol csak érte, miközben a szoknyájuk egyre lucskosabb lett valami olajos létől, és a lábukra is rátapadt valami ragacsos sár.
A két sógorasszony ezután egymás torkának esett, olyanforma mozdulattal, ahogy a tyúkok nyakát szokás kitekerni, és Agnese olyan erővel szorongatta a másik asszony nyakát, hogy már a szeme is keresztbe állt, az arca elkékült, és minden haja szála égnek állt, de nemhiába, mert végül csak sikerült elfordítania Tar’socc’ fejét, és jól belenyomnia abba az olajos lébe. Tar’socc’ egy pillanat múlva már fuldokolt, és ahogy levegő után kapott, beszippantott valamit, ami hangos bugyborékolással jött vissza a torkán, amikor pedig lenyalta a habot a szája széléről, úgy elcsodálkozott, hogy valósággal felhorkant: olaj ez, olívaolaj! A körülötte álló asszonyok összenéztek, mert meg voltak győződve róla, hogy Tar’socc’-ból úgy kiszorították a szuszt, hogy elment még a maradék esze is.
Egy percnyi csend után Lucietta, Szalma Peppino legnagyobb lánya lépett oda a pocsolyához, óvatosan belemártotta az egyik ujját, aztán megvizsgálta a rátapadt folyadékot, sőt meg is kóstolta. – Ez bizony olaj – mondta megindultan azon a vékony kis hangján, de ékes olasz nyelven; ez a kis Lucietta igen szépen formálta a szavakat, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen kijárta az elemi iskola második osztályát is.
Izgatott zsivaj futott végig az asszonyseregleten. Egyikük mindjárt belefogott a Nascafolta ágya alatt felbugyogó tiszta vizű forrásról szóló történetbe, de senki sem figyelt rá.
– Ki tudja – találgatták –, talán az új tisztelendő atya kilenced imái hallgattattak meg, és azért tört fel ez a csodaforrás, hogy egyetlen szegény embernek se kelljen éheznie többé. – Így aztán Caniuccia komaasszony hiába ripakodott rájuk kilencvenkilenc évének teljes tekintélyével, hogy hozzá ne érjenek egyetlen cseppjéhez se, mert olyan biztos, mint a halál, hogy ez az olaj azokból a pokolbéli fazekakból futott ki, melyekben az elkárhozottak főnek, az asszonyok csak legyintettek rá, hogy ugyan minek kárál annyit ez a vén Cassandra, és csak azért is beleugrottak a csodás pocsolyába.
Lucietta levetette a fejkendőjét, és megmerítette az olajban, aztán olyan óvatosan lépkedett vele a házuk felé, mintha egy újszülött csecsemőt vinne a karjában, bent pedig kicsavarta belőle az olajat egy üres kannába. De a többiek sem kérették magukat, fürgén hajlongtak, ki a kötényét, ki a kendőjét, ki egy rézüstöt vagy egy fadézsát merített meg a pocsolyában.
Amikor aztán követni kezdték az olajpatak útját felfelé, egyszer csak odaértek don Francesco Falcone háza alá. Ott aztán Ninetta, Zica Zica kislánya, aki a legfiatalabb volt köztük, felpillantott a házra, és észrevette, hogy az olaj a raktár alatti nyílásokon folydogál kifelé. Kérdőn nézett a többiekre, hogy most aztán mitévők legyenek, de éppen abban a pillanatban valaki megkondította az ünnepre hívó harangokat.
