„De hirtelen egész csapat lettünk (nem, nem csapat, mi voltunk a ritka kivételek, akik a csoporton kívül voltak), akik gyűlöltük a sikereseket és csodáltuk a rosszakat."
A Metál cselekménye az 1990-es évek Lettországában játszódik az ország függetlenné válásának hajnalán. A helyszín egy Jelgava nevű kisváros. A főszereplők az alternatív zenei kultúráért lelkesedő, identitásukat kereső, az újdonsült szabadságtól megrészegült fiatalok.
Janis Jonevs: Metál
Fordította: Tölgyesi Beatrix, Vince Kiadó, 2018, 264 oldal, 2995 HUF
Az 1980-ban született lett író, Janis Jonevs első regénye 2013-ban jelent meg, és egycsapásra kultikus bestsellerré vált. Ma már közel tucatnyi nyelvre lefordították és a szerző megkapta érte az Európai Unió Irodalmi Díját is.
Olvass bele:
Amikor kicsi voltam, sehogy se tudtam megkülönböztetni, hogy melyik a két folyó közül a Driksa, és melyik a Lielupe. Egészen egymás mellett voltak, igazából ez egy folyó, amit itt egy sziget választ ketté. A szigeten 1265-ben várat emeltek, amelyet Mītavának neveztek. A Livóniai Rímes Krónika azt meséli, hogy hamar híres lett: „És minden zemgal / fennhangon szidta”. Nem lehet pontosan tudni, hogy nézett ki. A várat gyakran átépítették és még gyakrabban leégették: 1376-ban, 1625-ben, 1659-ben, 1737-ben, 1918-ban és 1944-ben.
De egyelőre békésen állt, és emberek laktak benne. És alighogy elkezdtek a kastélyban lakni, rögtön ki akarták csinosítani. Jakab herceg hálószobájában nagyon díszes szövött gyapjúból készült tapéta volt. Kis gyapjúdarabkák váltak le róla, amelyeket a herceg belélegzett, és kis tüdődarabkákkal együtt köhögte ki. Emiatt a dolog miatt a Vecmuiža ispánját mint varázslót elégették a kastély udvarán. Ha a vár nem ég porig, akkor az embereknek kell égniük.
Amikor Rastrelli a mai képére építette át a kastélyt, sokáig nem tudta befejezni, úgy szívta ki a hercegség erejét, mint annak idején Egyiptomban a piramisok. A befejezetlenség és a sok apró komfort hiánya miatt panaszkodott valamilyen provence-i gróf, a későbbi XVIII. Lajos francia király is, amikor a jelgavai kastélyban vendégeskedett. Akkor még egyáltalán nem volt király, csak száműzött, akinek a testvére, XVI. Lajos öt évvel korábban panasz nélkül feküdt a guillotine alá. A büszke száműzött egész csapatnyi embert hozott magával. Ott volt Edgeworth de Firmont jezsuita apát, ugyanaz, aki XVI. Lajosnak a vérpadon feladta az utolsó kenetet. Talán úgy gondolta, hogy a következő testvérnek is jól jön a segítsége, de nem lett belőle semmi, az apát halt meg elsőnek itt, Jelgavában, és XVIII. Lajos saját kezűleg írt neki epitáfiumot. Vele volt megbízható udvaronca, Visle márki, egy apró termetű ember, aki legszívesebben a király nyakában ült, és száz vagy kétszáz éves volt. Azonban itt, a jelgavai éghajlat miatt az arisztokrata megfázott és meghalt.
Szintén megjelent Jelgavában a vértanú király lánya, Mária Terézia Sarolta. XVIII. Lajosnak nem voltak gyermekei, ezért Teréziára bízta a Franciaország jövőjével kapcsolatos gondokat, és itt, Jelgavában hozzáadta az unokatestvéréhez, Lajos Antalhoz, Artois grófjához. De a párnak nem születtek gyermekei.
Az óriási, rózsaszín kastélynál álltam, és elmerültem ezekben a gondolatokban. Kārlis hívott ide. Azt mondta, valamilyen koncert lesz itt, és a bátyja be tud minket juttatni. A koncertet a kastély mellett tervezték tartani, egy szigeten, ami a Vársziget szigetvilágában található. Ott volt valami színpadféleség. A meghívók és a beengedők még nem voltak itt. Így kerülgettem a hatalmas rózsaszín kastély sarkát, és a múltján elmélkedtem.
Miért nem voltak a párnak gyerekei? Hiszen ez volt az utolsó esély, hogy továbbvigyenek egy igazi királyi nemzetséget. Ki tudja, lehet, hogy mégis volt gyerek, de Mária Terézia Sarolta, miközben a pelenkát cserélte, visszaemlékezett apja, XVI. Lajos és anyja, Marie Antoinette levágott fejére, és arra is, hogy a szegény király azt írta a kisöccsének: „Ha egyszer olyan szerencsétlenség ér, hogy király leszel…”. Tényleg, elönthette a méreg. Megfogta a gyereket, egy halom tiszta pelenkát és egy aranykardot, és mindezt odaadta a dajkának, egy kedves jelgavai asszonynak… Igen, pontosan így történt!
A kedves jelgavai asszony a francia taknyost zengzetes lett nyelvre és illően szerény modorra tanította. A fiú csinos volt, csak kicsit nevetséges (elvégre Mária Terézia Sarolta és Lajos Antal apja testvérek voltak). A múltról nem kérdezősködött, ahogy később az ő fia sem. Így már a hetedik nemzedék hordozza Jelgavában a francia királyok vérét. Senki sem tud róla. „It will live but no eyes will see it”, ahogy a My Dying Bride énekelte. De a királyok ismeretlen ivadékának szíve tele van számára is ismeretlen vágyakkal. És mindig másnak érzi magát, keveseket érez a sajátjának, minden gyakorlati dologban mintha bénaságra lenne kárhoztatva. Igen, igen, pontosan ez az! Exactement! Minden részlet a helyére kerül…
Így álltam ott, a helyemen, tökéletesen beleillettem a kastély látképébe, amikor jött Zombi, kinyújtotta az ujját, és azt mondta:
– Húzd meg az ujjamat!
Meghúztam az ujját, és puskaropogás hallatszott. Zombi lőtt ki egy levegőgolyót a bőrpuskájából. A dübörgést elnyomta a nevetés, már mindenki ott volt, Halál, Kārlis, Kārlis bátyja, Šolis és Šolis haverja. Örültem, hogy visszatértem a valóságba, és az enyéim között voltam itt, a rozstól illatozó Zemgaléban. Kārlis bátyja elkiáltotta magát, hogy most már elég a csigázásból, be kell menni. Zombi azzal vágott vissza neki, hogy már rég bent lennének, ha ő nem vakarta volna otthon a tökét olyan sokáig; de lassan mégis a bejárat felé kászálódtunk. Kārlis a bátyjával tényleg benyomott minket valahogy, ahogy beszélgettek a polgárőrrel a bejáratnál. Nekem mindig kényelmetlen ilyet kérni, ahogy ez a bejutás történt. Olyan, mintha megfosztanák az embert minden érdemétől. Ezt nem illik. Az őr is felfogta ezt, és dühösen nézett ránk, értésünkre adva, hogy mekkora szerencsénk volt.
Egyébként Šolis és Šolis haverja lemondott erről a lehetőségről. Azt mondták, később jönnek be. Ez furcsa volt nekem. Hiszen egy latsba került a belépőjegy!
De mit érdekelnek ők, hiszen én bent voltam, és elfelejtettem a homályos álomvilágomat. Már csodásan szaggatott üvöltéseket lehetett hallani, ez azt jelentette, hogy valaki ügyetlenül hangolja a felszerelést, és hamarosan élő koncert lesz, a legélőbb élet, amit most mindjárt élni fogok! És mellettem voltak a barátok. Mohón nézegettem körbe más metálosokat keresve, de senkit sem láttam. Csak elég sok lány és divatos srác volt. Halál is észrevette ezt, és azt kérdezte Mārtiņš testvérétől:
– Ki játszik egyáltalán ma este?
– A Másik oldal.
– Mi?
Nem ismertem ezt a zenekart, de a név tetszett nekem. Hiszen pontosan az volt, ami minket érdekelt. „Break on through to the other side!” Lehet, hogy nem teljesen metálbanda, inkább valami nehéz alternatív, ki tudja. Már mentek fel a színpadra. Átlagos srácoknak látszottak. De a metálosok is nézhetnek ki úgy, mint az átlagos srácok. Hozzáfogtak a muzsikáláshoz. Ez nagyon, nagyon nem metál volt.
– Mi van?
Kārlis bátyja nem nekem vetette oda, hanem Halálnak.
– Támogatni kell a helyi zenét. Van más ötleted ma estére? Elhúzhatod a beledet.
Így nyilvánult meg a zenéhez való különböző hozzáállásunk. A testvérek tényleg zenebolondok és hazafiak voltak, és a kalandok kedvelői. Halál ideológiailag elvhűbb volt. De Zombit egyáltalán nem zavarta a zene – odalopózott ismeretlen lányokhoz, és a fenekükbe harapott. Ilyen volt ő. Ahhoz, hogy objektív képet kapjunk, mindent, amit Zombiról mesélek, meg kell szorozni hárommal. Egyszerűen nem tudok állandóan csak róla beszélni. Viszont mindent, amit ebben a szövegben én csinálok, igazából el kellene osztani kettővel. Például alighogy leültünk a fűben, Kārlis feltűnés nélkül odaadott nekem két sört, amit annyira feltűnés nélkül ittam, hogy két arra járó lány egy mosolyt szentelt nekem. Zombi ezalatt beleharapott egy fenékbe, és egyik lábával belelépett a csatorna vízébe. Kārlis a bátyjával odament a színpadhoz, de Halál ott maradt. Három lépéssel megközelítettem a testvéreket, de megálltam a két hely között.
Akkor Halál rám kiáltott:
– Hagyd őket. Van nálam walkman.
Leültünk a bokorban, és hallgattuk a walkmant. Halálnál volt egy kazetta, aminek a borítója mögé be volt csúsztatva egy lengyel újságból kivágott Benediction-embléma. Halál benyomta a fülembe a fülhallgatót, és hallgattam a zenét. Valami nehezen érthető volt, mint egy félig agyonvert óriás sípoló lélegzete, a szám lassú volt és csendes, alig lehetett hallani. Halál teljes hangerővel rám ordított, mert azt gondolta, hogy túl kell kiabálnia a zenét:
– Lehet hallani?
Nagyon komoly volt az arca, mint mindig, amikor a zenéről beszélt. Miután nem reagáltam, elvette tőlem a fülhallgatót, és ő is belehallgatott:
– Szarul lehet hallani, mért nem szólsz?
Egy kicsit elszomorodott, elcsavarta a walkman mindkét gombját, és odaadta a következő dalt.
– Ezt értékeld!
Most lehetett hallani, még a Másik oldalt is túlharsogta. Ez tényleg nehéz és energikus volt, zúzott, rugdosott és ütött. Most már nem maradhattam tovább csendben, és ezt mondtam:
– Nem is tudtam, hogy ez a Benediction ilyen jó!
– De ez nem is a Benediction.
– Mi van?
Ránéztem a színes papírra a kazetta tokjában.
– Ja! Azt is ráraktam. Nem volt kéznél az igazi kazetta.
Így csinálnak hülyét másokból az olyan emberek, akik nem veszik komolyan a szó és a tárgy viszonyát.
– Akkor mi ez?
Halál kivett a zsebéből egy zacskó chipset, és kinyitotta.
– Lett áru. Huskvarn.
– Milyen lett?
– Ez a zenekar neve. Huskvarn.
Lettországban metált játszanak! Hogyan lehetséges ez? Igen, punkot és grunge-ot játszanak, de hát a metál valami távoli és titkos. Ez olyan volt, mint felfedezni a Plútót, és egyúttal megtudni, hogy itt van a szomszéd udvarban. És egyáltalán nem rossz, Valódi Plútó.
– Á, szóval jelgaviak. Akkor minden világos. Megnyugodott a lelkem.
Odarohant Zombi, egyszerre lihegve és röhögve megpróbált mondani valamit. Kinyújtotta a kezét, lehajolt, lélegzetet vett.
– Adjál chipset!
Kivett egy egész marokkal, és eltűnt a nádasban. Halál tovább folytatta a világom összezúzását.
– És vannak még itt mindenfélék. Heaven Grey, Ezüstfarkas*, Dies Irae.
Mi új van rajtam kívül Māra földjén?
– Mind jelgavaiak?
– Nem, nem egészen.
Akkor persze megjelent Kārlis a bátyjával, ráadásul dühösen.
– Mit csináltok itt?
– Tiszta Armageddon! A poposok oktatják a hosszú hajúakat. Ti meg itt ültök, és vakarjátok a tökötöket! Á, chips!
Belemarkoltak és továbbrohantak. Halál harákolt egyet, és azt mondta:
– Mi ez a zagyvaság? Hova jöttünk? Kell nekünk egy saját hely.
– Feltétlenül kell egy ilyet csinálni. Valahol messze.
– Miért nem jössz a Kupacba?
Nem mondhattam, hogy anyukám nem enged.
– Jobban szeretek egyedül lenni.
– Világos.
Ezt még hűvös tudatlansággal is hangsúlyozni kellett.
– Mikor is volt az utolsó Kupac?
– Azt hiszed, olyan könnyű mindent megszervezni? Nemsokára megint lesz. Szereztünk mindenféle új zenét.
– El kéne jutni a Börzére.
– El kéne. Persze nem lehet tudni, hogyan. A rigaiak nem olyanok, mint mi. Már sokkal találkoztam. Olyanok, hogy például ha van egy ötösöd, azt mondják, gyerünk, igyuk el mind együtt, aztán utána semmi.
Ha valaha lett volna egy ötösöm, egyáltalán nem sajnáltam volna, és azt mondtam:
– De hiszen az a mi helyünk. A metálosok erdeje. És az új zene.
– Na ja, persze, egyetértek. Valamelyik vasárnap elmentünk oda.
– Melyik vasárnap?
– Emlékszel, amikor mind együtt próbáltunk eljutni oda.
– Emlékszem.
– Egy héttel utána.
Elmentek nélkülem a Börzére. Nagyon kedves.
– Milyen? Érdemes egyáltalán elmenni?
– Nem tudom.
Halál odaadta nekem a chipses zacskót, ilyen kollegiális volt.
– Nem tudom. Mi se találtuk meg.
– Hogyhogy?
A hangomban kétszeres öröm csengett: a hülyeség és a káröröm miatt.
– Nem tudom. Úgy nézett ki, hogy jó helyen szálltunk le. De ott csak egy kórház vagy valami ilyesmi volt. Kérdezgettük az embereket – az utcán, tök átlagos embereket –, hogy hol vannak a metálosok. Semmit nem tudtak. Nem találtuk meg.
– Lehet, hogy nincs is semmiféle Börze?
– Állítólag biztos, hogy van.
Visszaadtam Halálnak a chipses zacskót, és akkor megláttunk egy kis csoportot. Négy ember állt előttünk, és rosszallóan néztek minket. Az egyik mellényben volt, a többiek is idióták. Feltűnés nélkül felálltunk, mintha csak meg akarnánk mozgatni a lábunkat.
– Deszesek?
Ezt a mellényes kérdezte. Öregek voltak, húsz év felettiek, olyan kezekkel, mint a feketemunkásoké. Körbepillantottam. Nem volt ott egy lélek sem a mieink közül.
Megismételte a kérdést, az ujjával Halál pólójára mutatva. Sepultura felirat volt rajta. Legalább ez a kérdés teljesen odaillő volt. Én válaszoltam:
– A Sepultura death metalt játszik.
Mindent megmagyaráztam, és a beszélgetés befejeződött, legalábbis próbáltam ezt gondolni. Halálra néztem. Nem lehetett kiolvasni semmit a szeméből. Megkérdeztem:
– Mit gondolsz, hol vannak a mieink?
Ez nagyon rafinált kérdés volt. Mintha nem lenne itt ez a négy ember, mintha ez a legtermészetesebb beszélgetés lenne, ugyanakkor a beszélgetés éppen nekik szolgált fontos információval.
– Mi, hol vannak a tieitek, azok a hülyék?
Halál úgy válaszolt, mintha ez tényleg teljesen normális beszélgetés lett volna.
– Honnan tudjam? Biztos egymás szexualitását vizsgálják.
Nem a mellényes volt, hanem egy másik, melegítőfelsős, előrelépett és ütött. Halál nem esett el, csak hátratántorodott, a chipses zacskó kiesett a kezéből. A tréningruhás rögtön lehajolt, és felvette. Mert ugye ezért élnek a világon, hogy valahogy szerezzenek egy fél zacskó chipset.
A főkolompos, a mellényes hozzám fordult. Rám ordított:
– Professzor vagy?
És letépte a szemüvegemet. A világ az éleket elsimító zselébe süllyedt, de megértettem, hogy dühös.
– Nézzél ki emberi módon!
Betette a szemüveget a béna ingem mellzsebébe. Miért nem dobta be a nádasba? Miért nem ütött meg? Talán megérezte a királyok leszármazottját? Vagy ez talán a természet gyermekének a félelme volt mindenféle misztikustól? Ki tudja, hátha elvarázsol egy ilyen pápaszemes.
Halált viszont nem hagyták békén. Az egyikük a walkmanre mutatott.
– Az meg mi?
Halál nem válaszolt semmit. Betette a walkmant a zsebébe.
– Add ide!
Megint körbenéztem, nem volt ott senki ismerős. Ez nem történhet meg, nem. A mellényesre néztem, mintha várnék valamit. A csatornát nézte, nagyon feszülten nézte:
– Várjá, várjá!
És az ujjával rámutatott. Mindenki engedelmesen nézte a csatornát. Úgy tűnt, mintha Nessie jelent volna meg nekik.
Emlékeztek, Šolis és a haverja nem jött be velünk. Kiderült, hogy volt náluk egy üveg, de sokan voltunk. Beengedtek minket, ők maguk meg kicsit odébb leheveredtek a fűre, és kiürítették az üveget. Akkor eszükbe jutott, hogy menni kell a koncertre, és öszszeszámolták a pénzüket. Mindkettejüknél két lats volt. A belépőjegy egy latsba került. Elmentek a boltba, és vettek egy-egy üveg Agdams erősített bort, ami egy lats ötvenbe került. Visszajöttek a Kastélyszigetre, elmentek a híd mellett, amin őr állt, és kicsivel odébb leültek a fűre. Megitták a bort, mindketten egy-egy üveggel. Egyszerűen meseszép idő volt, és a lenyugvó nap lágy színekre festette a kastélyt és a csatorna vizét. Amikor elfogyott a bor, öszszeszámolták a pénzüket. Kettejüknek összesen egy latsuk volt.
Gondolkoztak, mit csináljanak. A haver kigondolta, hogy fogja az összes pénzt, bemegy, keres valami ismerőst, akitől kölcsön tud kérni, és kijön Šolishoz, hogy bevigye. Šolist viszont ez a terv nem győzte meg. Odament a vízhez, és beletette a kezét. Bár már ősz volt, de emlékeztek, a lenyugvó nap felmelegítette a csatorna vizét. Šolis azt mondta:
– Átúszunk.
Levetkőztek, szorosan összegöngyölték a ruhájukat, és elkezdtek úszni. Fontos volt, hogy eljussanak erre a koncertre.
Ezt látta meg a négy proli – meztelen hátak, vadállati tekintet, hosszú haj, és a víz fölött kinyújtott kézben egy ruhacsomó.
A tréningfelsős babonás félelemmel nyögte:
– Jönnek a sörényes rambók!
Visszadobta a chipset a földre, és mind eltűntek.
Én nem mondtam semmit. Halál végigsimított az arcán, és nagyon nehéz kérdést tett fel nekem:
– A Sepultura deszes?
– Talán nem az?
– Hát nem tudom. A Bestial Devastation és a Morbid Vision talán tényleg desz volt. De most színtiszta tresst játszanak.
– Hát nem tudom. Azt hiszem, biztos vagyok benne, hogy a Chaos A. D. színtiszta desz.
Elkapott a vitaszellem.
De rögtön, mintha a földből nőttek volna ki, ott termett Zombi és a testvérek. Az idősebb Testvér azt mondta:
– Na, mi van, hol maradtatok? Minden tele van poposokkal, ti meg hol vagytok?
– Minden rendben, már megvagyunk – válaszolta Halál, és köpött egyet. A csatornából kimászott Šolis a barátjával, lerázták magukról a vizet, és azt kérdezték:
– A koncert már elkezdődött?
Az idősebb Testvérnek abszolút nem tetszett ez a szervezetlenség:
– Vége van! Senki sem képes összeszedni magát!
És pont akkor ment el mellettünk néhány teljesen átlagos ember. Az idősebb Testvér meglátta őket, és megint valami jót akart cselekedni:
– Nézzétek, ott megy a Másik oldal! Kérünk autogramot?
Mindenki elkezdett keresgélni, hogy mire lehetne írni, én is. Miért? Engem egyáltalán nem érdekelt az a zenekar. De akkor ez volt a divat. A zene fontos volt, és mindent el kellett venni, amit adhatott.
A csoport megállt, és minket nézett. Talán azért, mert Šolis meg a haverja teljesen meztelen volt és vizesek. Amíg a többiek olyan lázasan keresték a papírt, mint a vécében, Halál kivette a kazetta tokjából a gyártó által berakott Lazer feliratos papírdarabot, és odament az egyik zenészhez.
– Elnézést, lehetne kérni autogramot?
Halálnál még toll is volt. A zenész bizalmatlanul felhorkant, lehajolt, az összehajtott papírdarabot a térdének támasztotta, és azt kérdezte:
– Mit írjak rá pontosan?
Az autogramvadász elgondolkozott, de nem hosszú ideig.
– Írd rá, hogy Napalm Death!
– Az meg mi?
– Egy tök jó zenekar!
A zenész hallgatott, de nem sokáig.
– Na jó.
És elkezdett írni.
– Így?
– D-e-a-t-h.
– Értem. Tessék!
– Köszönöm.
Így szerzett Halál közülünk egyedül autogramot. Berakta a cetlit a zsebébe, és azt mondta!
– Szuper ez a konci!
Én, a kis nyomi, csodálattal vegyes irigységgel néztem a nagyszerű barátomat. Mindent megkapott: az ütéseket is, a szuper koncertet is. És a Börzére is elment nélkülem.
Ha már így alakult, elindultam egedül megkeresni a Börzét. Ha már a vagány srácok nem tudják megtalálni, akkor majd sikerülni fog egy magányos fiúnak, aki tudományosan közelíti meg a dolgot. Jól elvagyok egyedül.
Az eleje egészen jól ment. Nem dobtak ki a vonatból, sőt a troliról se. Akkor még nem ismertem Rigában semmit, se a Latvija szállodát, se az egyetemet. És egy olyan helyet kellett megtalálnom, amit még a rigaiak nagy része sem ismert. Jó, hogy sikerült elcsípnem a 18-as trolit, miközben a szemem sarkából még az állomást figyeltem, ami akkor egyébként sokkal szebb volt. Azt reméltem, hogy a troli tele lesz metálosokkal, akik a Börzére mennek, és elég lesz, ha a közelükben maradok. De a trolin nem volt egy metálos sem, csak én. A város a troli ablakai mögött egyre civilizálatlanabb lett, egyre hasonlóbb Jelgavához. Panelházak a nagy bokrok között. Ez mintha jó irányba mutatott volna, hiszen a Börze egy erdőben van.
Leszálltam a végállomáson. Itt se lehetett látni egy deszest, még heavy metalost se. Szemben a Halál által látott kórház volt. Itt csak egy tó van az úton túl, a trolivégállomás bódéja, mögötte meg az erdő. Bementem az erdőbe.
Elég ritkás volt, keresztül lehetett látni rajta, látszott, hogy a másik oldalán is út van. Megnéztem az órámat (mindenről gondoskodtam), már negyed tizenegy volt. Hiszen mindenki tudja, hogy a Börze tízkor kezdődik. De nem láttam semmit.
Lehet, hogy elvesztem a térben vagy az időben? Vagy lehet, hogy a Börze nem is létezik? Állította valaki egyértelműen, hogy járt itt? Mindent csak a barátok barátain és a legendák révén lehetett hallani. Tényleg, miért találkoznának az emberek az erdőben? Talán hasonlít az erdő egy zeneboltra?
Leültem a végállomáson a padon. De a trolira valamiért nem szálltam fel. Majd a következőre. Hova siessek? Itt jó a levegő. Egy hely, ahol senki sincs.
Akkor valahonnan (a troli már nem volt ott!) előkerült két nálam idősebb hosszú hajú fiatal, és elment mellettem. Utánuk rohantam.
– Lesz ma Börze?
Mindketten rám néztek, nem, nem voltak meglepődve.
– Lesz, lesz. De később.
Minden, amit meséltek nekem, igaznak bizonyult. A Börze tényleg létezett. Tíz-húsz perc elég volt, hogy elveszítsem a reményt, de elég volt egy pillanat, hogy visszanyerjem.
Toporogtam, és jártam a köröket a megálló körül, megvizsgáltam a rejtélyes tavat, és láttam hattyúkat. Nemsokára kezdett valóra válni a képzeletemben látott kép: jöttek deathesek is, hevisek is, lányok is. Minden pont úgy, ahogy elképzeltem, csak tizedannyian.
Ami egyáltalán nem rossz arány. Hiszen a fejünk nagyobb a világnál. Amikor a gyerek megérkezik az állatkertbe, egy olyan gyerek, aki sokat olvasott és sokat gondolkozott, akkor ez a gyerek meglát egy elefántot, nem mond semmit, de azt gondolja: ez nem is olyan nagy. Ezt a gyerek egészen halkan gondolja, mert nem akarja, hogy a fantázia elátkozza az életet. De az elefánt kicsi. Csak később, amikor a fantáziánk kezd megnyugodni, és figyelmesebben megnézzük az elefántot, ahogy csendesen szuszog, és szalmát szór a fejére, amikor hirtelen szembekerülünk az elefánttal, akkor fogjuk fel, hogy milyen óriási!
Az elefántok az erdőben gyülekeztek, ugyanabban az előbb még üres erdőben. Belekerültem az áradatba, egy fák közötti tisztásig sodródtam. Végre megérkeztem.
