Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes Agave Könyvek, 2680,- Ft288 oldal, 2009. április 9.
Egy
Március első csütörtökén délután háromkor bezártam a Barnegat Könyvesboltot a hétvégére. Bevonszoltam az olcsókönyves asztalomat, becsuktam az ajtót, és megfordítottam az ablakban lógó táblát, amelyen így már ez volt olvasható: ZÁRVA. Gyorsan megcsináltam a pénztárt – szinte oda sem kellett figyelnem, olyan könnyen ment –, aztán fogtam a csekkeket, hátravittem őket az irodámba, leültem az asztalomhoz, és kitöltöttem egy befizetési bizonylatot, majd borítékba raktam. Kezembe fogtam egy nagyjából harminc centis dobozt, amelynek olyan alakja volt, akár egy kis háznak egy gyerekrajzon, hegyes tetővel, a kémény helyén meg egy fogantyúval. Kinyitottam a tetejét, és körbenéztem Rafflest keresve.
Az ablakban találtam meg, éppen napozott. A nevén szólítottam, ami egy kutyánál az ismert eredménnyel jár, de Raffles ugye macska, így nem is csodálkoztam, hogy felszólításom eredménytelen maradt. Persze az is lehet, hogy a faroktalan szürke jószág pontosan tudja, mi a neve, csak igyekszik titokban tartani. Szokásához híven még bajszát sem rezzentette meg neve hallatán, mozdulatlanul feküdt a napon.
Így aztán galacsinná gyűrtem egy papírlapot, és ez már működött. Rendszeresen edzünk, ami abból áll, hogy én papírgombócokat hajigálok neki, melyeket Raffles elfog és megöl. Egy kívülálló számára ez könnyed játéknak tűnhet, pedig komoly dolog, azért csinálom, hogy szinten tartsam állóképességét, és egyben fejlesszem egerészési technikáját. Lehet is benne valami, mert azóta, hogy beköltözött, egyetlen megrágott gerincű könyvet és ismeretlen, ám gyanús eredetű organikus hulladékot sem találtam.
Eldobtam hát a papírgombócot, Raffles pedig már talpon is volt, és eszeveszetten kergette. Még gurultában megfogta, belemélyesztette egyszervolt karmai emlékét, a szájába vette, tüzesen jobbra-balra rázta, majd amikor látta, hogy végzett vele, hagyta a földre hullani.
Egy kutya visszahozta volna, hogy ismét eldobhassam. Egy macskának ez eszébe sem jut. – Szép munka – mondtam, és újabb papírlapot gyűrtem össze, melyet Raffles annak rendje és módja szerint kinyírt. Megint gratuláltam neki, és a következő galacsint ügyesen a macskahordozóba dobtam.
Raffles megnézte a galacsint. Aztán rám nézett, majd a padlóra.
Pár perccel később kopogtattak az ajtón. – Zárva vagyok – feleltem anélkül, hogy odafordultam volna. Rafflest figyeltem erősen, aki talált egy kellemes rést a Filozófia és Vallás polcon, két Kant között.
Ismét kopogtattak. Ismét ugyanazt válaszoltam. – Bezártam a hétvégére – kiáltottam. – Elnézést!
Aztán persze odanéztem, és Carolyn volt az, hatalmas kabátjában kétszer nagyobbnak látszott, mint alapértelmezésben. Lábánál egy bőrönd állt, szemöldökét összehúzta. Beengedtem. Fázósan összedörgölte, majd megfújta kezét. – Azt hittem, már kész vagy – mondta. – El kell érnünk a vonatot. Emlékszel?
– Raffles – feleltem.
– Mi van vele?
– Nem hajlandó bemenni a hordozóba.
Carolyn először rám nézett, aztán a hordozóhoz lépett, ahonnét két papírgalacsint vett elő.
– Azt hittem, majd ezeket követi, és bemegy a hordozóba – közöltem.
– Ezt hitted.
– Csak egy kósza ötlet volt.
– Aminél már voltak jobbak is, Bernie. Hol van?
– Ott ül a józan ész kritikája mellett – feleltem. – Aminél jobbat nem is találhatott volna, hiszen a józan ész éppen azt diktálja, hogy bele kell raknom őt a hordozóba, amit ő akképpen kritizál, hogy nem hajlandó rá. Nem is tudom, Carolyn. Talán mégsem kellene magunkkal vinnünk. Csak három éjszakát töltünk távol. Ha rakunk ki neki elég sok ételt meg vizet, és bekapcsoljuk a rádiót...
Carolyn rám nézett, és én nem folytattam. Megrázta a fejét, sóhajtott, majd harciasan tapsolt egyet, és nevén szólította a macskát. Raffles levetette magát a polcról, és azonnal a földre lapult. Ha súlypontját csak egy centivel helyezi mélyebbre, akkor már a pincében lett volna.
Carolyn odahajolt, felvette a macskát, és berakta a hordozóba. – Szépen itt fogsz maradni – mondta neki olyan hangsúllyal, amellyel nem lehetett vitába szállni, majd becsukta a hordozó ajtaját, nehogy Raffles vitába szállhasson vele. – A macskák nem hülyék, Bernie – magyarázta. – Nem tudod átverni őket. Vannak helyzetek, amikor a nyers erő az egyetlen megoldás. Készen vagy?
– Azt hiszem.
– Remélem, a kabátod elég meleg. A hőmérséklet legalább tíz fokot esett ebéd óta. Az időjósok meg havat jósolnak New Yorktól északra.
– Majd felmelegszik – jegyeztem meg.
– Miből gondolod?
– Március van. Tudom, hogy a mormota meglátta az árnyékát, de a hat plusz hét tél már lejáróban van. Még ha havazik is egy kicsit, nem marad meg sokáig. – Egyik kezembe a bőröndömet fogtam, a másikba a hordozót Rafflesszel, Carolyn pedig az ajtót tartotta. Aztán több ezernyi New York-i boltos rutinját ismételve bezártam a boltot, elhúztam az acélrácsot, és a helyére kattintottam az összes lakatot. A feladatsort legjobb puszta kézzel végrehajtani, és mire végeztem, nem éreztem az ujjaimat.
– Rendben – bólintottam. – Hideg van. De a Cuttleford Házban már jól fogjuk érezni magunkat. Hó a tetőn, ropogó tűz a kandallóban...
– Reggelire füstölt hering, délután tea tejszínnel és vajas süteménnyel. – Megrázta a fejét. – Jól mondom, Bernie? Vagy fordítva?
– Nem, jól mondtad. Reggelire füstölt hering, délután tea és vajas sütemény.
– Biztos, hogy nem fordítva?
– Hogyan fordítva? Vajas hering reggelire, és füstölt sütemény uzsonnára?
– Tudod, mit, Bernie? Én most bármelyik változattal kibékülnék.
– Annyira éhes vagy?
– Annyira szeretem az angol ételeket. Nem tudok betelni velük. Azok a piték meg felfújtak, na és a kedvencem, a béka-a-lyukban. Nem tudod véletlenül, hogy az micsoda?
– Nem igazán.
– Mindig azok az angol gyerekkönyvek jutnak az eszembe. Olyan barátságos világ van mindegyikben, olyan nyugodt és békés.
– Amíg bele nem dugnak egy békát egy lyukba.
– Tényleg beledugják a békát a lyukba? – kérdezte Carolyn.
– Én igazán nem tudhatom – feleltem. – De ha mégis, akkor én a te helyedben óvatos lennék. Gondolj csak bele, micsoda nép az, amelyik békákat tömköd lyukakba, és aztán megeszi.
Carolyn vitatkozni akart, de végül megrázta a fejét, és hallgatott. A Grand Centralra taxival mentünk, onnét vonattal Whitham Junczionba, ahol átszálltunk egy vicinálisra, amely elvitt minket Pattaskinnickbe, egy parányi kis faluba New York, Massachusetts és Connecticut hármas határán. Ott ismét taxiba szálltunk, és kocsival tettük meg a Cuttleford Házhoz vezető négy mérföldet.
Whitham Junction felé a vonat bal oldalán ültünk, hogy lássuk a Hudsont. Két bőröndünk a fejünk fölött utazott a csomagtartóban, a harmadik a lábamnál, és néha egy-egy elkínzott mályogás hallatszott belőle.
– Imádni fogod, Raffles – nyugtatta meg Carolyn. – Egy igazi, vérbeli angol vidéki kúria alig háromórányira New Yorktól.
– Egy kicsivel több, mint három órára – szúrtam közbe –, és azért annyira nem vérbeli.
– Nekem az lesz, Bernie. Raffles? Lehet, hogy pár igazi, vérbeli egeret is foghatsz.
– Milyen bájos gondolat – mondtam. – Remélem, az elmúlt ötven évben nem a könyvekből falatoztak.
– Ez egy igazi, sőt vérbeli angol vidéki kúria – ismételte Carolyn. – Így saját macskáik is vannak.
– Biztos vagyok benne, hogy Rafflest kitörő örömmel fogadják majd. Nem értem, miért kellett elhoznunk magunkkal. A boltban mindene megvan.
– Ilyen sokáig nem hagyhatod egyedül, Bernie.
– Te mégis otthon hagytad a macskáid.
– Árny és Myanmar elszórakoztatják egymást. Különben is, a szomszédom, Fred minden nap beugrik hozzájuk, és ad nekik enni meg inni. És is ugyanezt tettem volna Rafflesszel, ha nem hívsz el magaddal.
– Tudom.
Megpaskolta a kezemet. – És ha már itt tartunk – mondta –, köszönöm, hogy meghívtál.
– Nem akartam egyedül jönni.
– Mert az úgy nem túl mókás.
– Megőrültem volna egyedül – bólintottam. – Ott ültem volna a kötögető nénikék között azon gondolkodva, megkérdezzem-e tőlük, mi is az a béka-a-lyukban.
– Egyszer meg fogod tudni, Bernie.
– Remélem. Egyszóval te vagy a legjobb barátom, Carolyn. Egyértelmű, hogy téged hívtalak magammal a Cuttleford Házba.
– Milyen édes tőled, Bernie. Még akkor is, ha nem egészen igaz.
– Micsoda? Az, hogy te vagy a legjobb barátom?
– Bernie – nézett rám Carolyn. – Gyorsan kapjunk a fejünkhöz, jó? Egy romantikus hétvége egy angol vidéki kúriában a tél kellős közepén...
– Kellős közepe. Még mit nem. Mindjárt március van. Itt a tavasz.
– Felejtsd már el a naptárat, Bernie. Ahhoz is túl hideg van, hogy az erdőben sétálj. A kandallóban tűz ropog, az ablakon hóvirág nyílik.
– Jégvirág, Carolyn – jegyeztem meg. – És remélem, a mi ablakunkon nem fog nyílni.
– Akkor is tudod, hogy mire gondolok. Nézz magadba, és mondd azt, hogy nem töltenéd a hétvégét szívesebben egy gyönyörű nő társaságában.
– Te is gyönyörű nő vagy, Carolyn – vágtam rá.
– Közepesen vonzó – bólintott óvatosan. – A gyönyörű enyhe túlzás. Különben is, nem erről van szó. Nem értem, miért akarnál olyan nővel tölteni egy romantikus hétvégét, akinek a fejét a szobalány bármikor elcsavarhatja. Olyan nővel kellett volna jönnöd, aki meg van őrülve érted.
– Majd máskor – bólintottam. – Most egy barátra van szükségem.
Megjelent a kalauz. – Következő állomás Whitham Junction – jelentette be. – Átszállhatnak... – és itt olyan helyeket nevezett meg, amelyekről még soha senki sem hallott, köztük Pattaskinnicket. Carolyn oldalba bökött és az ablakra mutatott. Havazott.
– Nos, azt mondták, hogy New Yorktól északra havazni fog – mondtam. – Mi most északra vagyunk New Yorktól, és havazik.
– Szerintem gyönyörű – sóhajtott Carolyn. – Remélem, nem áll el. Remélem, egész hétvégén szakadni fog a hó.
Ha nem jár máshol az eszem, még fel is kapom a fejem, de nagyon elmerültem a gondolataimban, olyannyira, hogy egyetlen szót sem hallottam abból, amit Carolyn mondott. – Bernie?
– Ne haragudj. Elkalandoztak a gondolataim.
– Sokat gondolkodsz rajta, igaz?
– Kin? Lettice-en?
– Igen. Semmi baj, Bernie. Ez teljesen természetes. Teljesen belebolondultál, és most nem vele utazol, hanem velem, így teljesen érthető, ha rajta jár az eszed és borongsz.
– Borongok? Ezt csináltam? Borongtam?
– Nos...
– Nem borongtam – feleltem. – Ami azt illeti, Miss Lettice Runcible eszembe sem jutott.
– Nem?
Felálltam, és levettem a bőröndjeinket. – Ami azt illeti – közöltem –, Raymond Chandleren járt az eszem.
