.jpg)
Lawrence Block: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát, Agave kiadó 2008, 272 oldal, 2580,- Ft
Május utolsó szerdáján éjjel negyed tizenegykor becsuktam egy gyönyörű nő taxijának ajtaját, és figyeltem, ahogy eltűnik az életemből, de legalábbis a környékről. Aztán leléptem a járdáról, és felemeltem a karomat.
A Hetvenegyedik utca és a West End sugárút sarka, mondtam a taxisofőrnek.
Egy kihalóban lévő állatfaj utolsó példányainak egyike volt, egy öreg, mogorva madár, akinek az angol az anyanyelve.
– Öt sarkot megyünk északra, négyet meg keletre. Mit keres egy ilyen fiatal ember egy ilyen gyönyörű éjszakán egy taxiban?
Igyekszik nem elkésni, feleltem magamban. A két film később ért véget, mint gondoltam, és még haza kellett ugranom, mielőtt továbbsiettem a dolgomra.
– Fáj a lábam – feleltem, magam sem tudom, miért.
– Tényleg? Mi történt? Elütötték? Remélem, nem taxi volt, vagy ha mégis, hát remélem, hogy nem én vezettem.
– Reuma.
– Reuma? – fordult felém vezetés közben. – Maga túl fiatal ahhoz, hogy reumás legyen. Az a vén trotlik betegsége, akik Floridában aszalódnak a napon, lakókocsiban élnek, délutánonként ötcentes alapon kártyáznak, és a republikánusokra szavaznak. Egy magakorabeli férfi mondja azt, hogy síelés közben eltörte, vagy a maratonfutás alatt meghúzta, mert azt megértem. De reuma? Honnét a fenéből szedett össze maga reumát?
– Hetvenegyedik és a West End sarka – feleltem. – Az északnyugati sarok.
– Olyan sok helyen nem tudnám kitenni, ne ezt mondja nekem, hanem azt, hogy hol a francban szedte össze a reumát? Családi örökség?
Ebből soha nem fogok kijönni, gondoltam magamban.
– Poszttraumás – válaszoltam. – Egy esésben csúnyán megsérültem, és azóta vannak reumás panaszaim. A legtöbbször észre sem veszem, de néha nagyon kellemetlen.
– Hát, ez borzalmas a maga korában. És mit lehet csinálni vele?
– Az orvosok szerint nem sokat – sóhajtottam.
– Orvosok! – kiáltott fel a sofőr, majd hazáig azt ecsetelte, mi a baj az orvosokkal. Minden, amennyire ki tudtam venni a szavaiból. Nem tudnak semmit, nem törődnek az emberrel, több bajt okoznak, mint amennyit helyrehoznak, az ember a gatyáját is rájuk költi, és ha mégsem gyógyul meg, akkor az orvosok széttárják a karjukat, és azt mondják, nem az ő hibájuk. Hanem a páciensé.
– Miután elszedik az ember összes pénzét, és tolószékbe kényszerítik, nem lehet mást tenni, mint beperelni őket. Ahhoz meg ügyvédhez kell menni. Ügyvédhez, hallja? Azok még az orvosoknál is rosszabbak.
Ezzel elvolt a Hetvenegyedik és a West End sarkáig. Eszemben volt, hogy megkérem, várjon meg, hiszen tényleg csak fel kellett ugranom a lakásomba, és utána taxival kellett tovább mennem, de elegem lett – pillantottam oda a kesztyűtartó mellé kifüggesztett taxisigazolványra – Max Fiddlerből.
Adtam neki egy dollár borravalót, majd kellemes estét kívántunk egymásnak Maxszel. Arra gondoltam, hogy a hitelesség kedvéért kicsit sántíthatnék, de hagytam a francba. Elsiettem a portásom mellett, és egyenesen a lifthez mentem.
A lakásomban gyorsan megszabadultam a vászonnadrágomtól, a rövid ujjú ingemtől, a felszólító módú cipőmtől (Just Do It!), helyettük inget húztam, nyakkendőt kötöttem, szürke vászonnadrágba bújtam, fekete cipőbe és egy kék zakóba, amelyet megszámlálhatatlan, horgonnyal ékesített rézgomb díszített. A gombokat – és a passzoló mandzsettagombokat, amelyeket évek óta nem láttam – egy nőtől kaptam évekkel ezelőtt. A nővel sok időt töltöttünk együtt, mire találkozott egy fickóval, hozzáment, és Chicago egyik kertvárosába költözött; amikor utoljára hallottam felőle, a második gyerekével volt terhes. A zakó túlélte a kapcsolatunkat, a gombok meg a zakót, mert amikor elkopott az anyaga, egy szabóval átvarrattam a régi gombokat az új zakóra. Gyaníthatóan ezt a zakót is túl fogják élni, és még akkor is remek állapotban lesznek, amikor én már nem vagyok, bár ezen azért igyekeztem nem sokat töprengeni.
Elővettem a szekrényből az aktatáskámat. Egy másik szekrényben pedig kinyitottam a hátsó falba épített rejtekhelyemet. A lakásomat többször kutatták át profik, de eddig még senki sem bukkant rá. Az enyhén drogos ácsot leszámítva mindössze Carolyn Keiser tud a rejtekhelyről, és arról, hogy miképpen lehet kinyitni. Ha nem így lenne, és hirtelen kellene elhagynom a várost – vagy esetleg a bolygót –, akkor a rejtekhelyem egészen addig őrizné a titkát, amíg az épület áll.
Megnyomtam két helyen, ahol meg kell nyomni, aztán elhúztam az ajtót, ahogy el kell húzni, és a rejtekhely felfedte előttem titkát. Nem volt neki túl sok. Harminc centi széles, harminc centi mély és kilencven centi magas, így nagyjából mindent el tudok rejteni benne, amit loptam, amíg meg nem szabadulok a szajrétól. De már hónapok óta nem loptam semmit, amit meg utoljára tulajdonítottam el, már régóta olyanoknál van, akik nálam jobb hasznát tudják venni.
Most mit mondhatnék? Lopok. Ideális esetben pénzt, de a hitelkártyák és bankautomaták korában egyre ritkábban használnak az emberek készpénzt. Jó páran vannak, akik jelentős mennyiségű készpénzt tartanak maguknál – rendszerint komoly mennyiségű kábítószer, automata fegyver és egy kisebb falkányi gondosan kiképzett pitbull közvetlen közelében. Ők élik az életüket, én az enyémet, és nekem semmiféle kifogásom nincs, ha útjaink sosem találkoznak.
Így aztán amiket ellopok, inkább értékük, semmint méretük miatt vándorolnak rejtekhelyemre. Természetesen ékszerek, valamint műtárgyak (jade-faragások, prekolumbiánus szobrok, Lalique-üveg), gyűjtemények (bélyegek, érmék, és egyszer, nem is olyan régen, baseballkártyák), néha egy-egy festmény. Egyszer – de csak egyszer, és bármit megteszek, hogy ez ennyiben is maradjon – egy szőrmebunda.
A gazdagoktól lopok, és nagyjából ugyanazon indíttatásból, mint Robin Hood: a szegényektől isten szeretetén kívül nem sok mindent lehet ellopni. És amit ellopok, ez talán fel is tűnt, csupa olyasmi, amik nélkül teljes életet lehet élni, vagy ha nem is teljeset, de a hiányukat nem szenvedi meg sem a test, sem a lélek. Példának okáért nem lopok szívritmusszabályzót és vastüdőt. Egyetlen család sem került utcára a látogatásom után. Nem lopok bútort és tévét (bár egyszer feltekertem egy kisebb szőnyeget, és elvittem sétálni). Röviden: olyasmit lopok, ami nélkül nyugodtan lehet élni, és amit nagy valószínűséggel biztosított a tulajdonosa, ráadásul többre, mint amennyit valójában ér.
És akkor mi van? Ocsmány és visszataszító, amit teszek, és ezzel tisztában is vagyok. Megpróbáltam felhagyni vele, de kudarcot vallottam, és a lelkem mélyén nem is akarok ám felhagyni vele. Mert én ez vagyok, és ezt teszem.
De nem csak ezt teszem, és nem csak ez vagyok. Hanem könyvkereskedő is, a keleti Tizenegyedik utcán a Broadway és a University Place között található antikvárium, a Barnegat Könyvesbolt egyedüli tulajdonosa. Az útlevelemben – amelyet a zoknis fiókom végében tartok, és ez butaság, hiszen minden betörő itt kezdi a kutatást, én már csak tudom – a „foglalkozása” rubrikában ez áll: könyvkereskedő. A nevem is benne van, Bernard Grimes Rhodenbarr, a címem is a West End sugárúton, valamint egy fotó, amelyről a legnagyobb jóindulattal sem lehetne állítani, hogy hízelgő lenne.
A másik útlevelemben viszont sokkal jobb fotó van. Abban, amit a beépített szekrény hátuljában, a dugihelyemen tartok. Ez az útlevél azt állítja, hogy a nevem William Lee Thompson, üzletember vagyok, és az ohioi Yellow Springsben élek a Phillips utca 504. szám alatt. Az útlevél pontosan úgy néz ki, mint az igaziak, és ez a legkevesebb, amit elvárhatok tőle, hiszen ugyanaz a hivatal állította ki, mint a másikat. Én magam kérvényeztem egy olyan születési anyakönyvi kivonattal, ami valódi volt ugyan, de nem az enyém.
A Thompson-féle útlevelet soha nem használtam még. Hét éve igényeltem, három év múlva lejár az érvényessége, és valószínűleg annak ellenére meghosszabbíttatom majd, hogy még csak elő sem vettem. Nem zavar, hogy végig a rejtekhelyen hevert, ahogy egy vadászpilótát sem zavar, hogy nem kellett használnia az ejtőernyőjét. Az útlevelet csak akkor fogom használni, amikor szükségem lesz rá.
Nem sok esélyét láttam annak, hogy este sürgősen álnéven el kellene utaznom, így hagytam a helyén. A készpénzhez sem nyúltam, mert nem számítottam arra, hogy szükségem lenne rá. Amikor utoljára megszámoltam, alig ötezer dollár volt, ami kevesebb annál, amennyit szeretek. Az ideális összeg huszonötezer dollár, és néha el is érem ezt a szintet, aztán arra leszek figyelmes, hogy ilyen meg olyan indokok folytán elveszek belőle pár bankót, és a végén szinte semmi sem marad.
Eggyel több indok, amiért dolgoznom kell.
Egy mesterember annyit ér, amennyit a szerszámai. A betörőkre ugyanez áll. Fogtam az álkulcsaimat, a tolvajkulcsaimat, a különböző formájú és hosszúságú fémdarabjaimat, és a nadrágom zsebébenek mélyére süllyesztettem őket. Az elemlámpám akkora és olyan, mint egy golyóstoll, ennek megfelelően beledugtam a zakóm belső zsebébe. De nem azért tettem oda, mert valakiben gyanút kelthetne – hiszen minden boltban lehet kapni ilyet –, hanem azért, mert ott a helye. Az viszont nemcsak gyanút kelt, hanem törvényellenes is, ha az ember betörőszerszámokat hord magával, és ha csak azzal a pár darabbal kapcsolnak le, amelyeket akkor eltettem, hosszú vakáció vár rám az állam északi részén. Szóval ezért tartom őket a dugihelyemen, a lámpát meg azért teszem oda melléjük, hogy ne felejtsem otthon.
Ugyanez a helyzet a kesztyűvel is. Régebben klasszikus gumikesztyűt használtam, olyat, amelyben az ember mosogat, szépen és akkurátusan kivágtam a tenyérrészét, hogy ne izzadjon a kezem, de manapság mindenhol lehet venni ezeket a fantasztikus, eldobható műanyag kesztyűket, amelyek pihekönnyűek és nem tapadnak a kézhez. Lehámoztam a csomagból kettőt, és zsebre vágtam.
Becsuktam a rejtekhelyet, majd a szekrényt, fogtam az aktatáskát, és bezártam magam mögött az összes zárat. Tovább tartott elmesélnem, mit csináltam, mint maga a cselekvéssorozat: a lakásomba fél tizenegykor léptem be, és háromnegyedkor már az utcán voltam.
Egy taxi közeledett, és ha egy kicsit kilépek, fütyülök, majd felemelem a kezem, biztosan megáll, de ez az éjszaka nem olyan volt, amikor taxihiánnyal kellett volna küzdenem. Szóval nem kapkodtam, nem rohantam, nem fütyültem, hanem odasétáltam a járdaszegélyhez, és felemeltem a kezem. Egy taxi szinte azonnal odakanyarodott.
És ki ült a volán mögött?
– Megmondom én, mit kellett volna csinálnia – mondta meg Max Fiddler. – Azt kellett volna csinálnia, hogy szól nekem, és én megvárom. Mert megvártam volna. Most hogy van a lába? Jobban?
– Jobban – feleltem vonakodva.
– Micsoda szerencse, hogy én álltam meg magának. Majdnem nem ismertem ám fel felöltözve meg minden. Ha nem bánja, akkor hova készül? Randija van? Á, nem. Hanem üzleti megbeszélése.
– Szigorúan üzleti.
– Elég szépen felöltözött, jó benyomást fog tenni. A Transverse-n megyünk, jó? Keresztül a parkon.
– Menjünk arra.
– Amikor kiszállt a kocsiból – folytatta Max –, azonnal letoltam magam. Max, mondom magamnak, mi a fene bajod van neked? Itt van egy fiatal ember, reumás, te meg nem mondod meg neki, hogy mit csináljon. Gyógynövények!
– Gyógynövények?
– Hallott már a gyógynövényekről? A gyógyfüvekről? A kínai gyógyfüves orvosról? Na, volt ez a nő, beszállt hozzám, bottal járt, és azt mondta, vigyem le Chinatownba. A nő nem volt kínai, csak mesélt nekem erről a kínai orvosról, akihez járt. Amikor először ment hozzá, még járni sem tudott!
– Ez csodálatos – jegyeztem meg.
– De hát még be sem fejeztem a történetet! – Azzal, ahogy bekanyarodtunk a Central Parkba, Max belekezdett a csodálatos gyógyulások meséjébe. Egy iszonyatos migrénektől szenvedő asszony egy hét alatt meggyógyult! Egy férfi magas vérnyomással: két hét! Kiütések, gerincferdülés, rövidlátás, szürke hályog: mind meggyógyítva! Gyomorfekély: műtét nélkül eltüntetve! Állandó hátfájdalom: már nem is emlékszik rá a páciens!
– A háthoz tűket használ. A többire gyógyfüveket. Huszonnyolc dollárért megvizsgálja az embert, a gyógyfüvekért pedig nem is kér pénzt. Heti hét napot dolgozik, reggel kilenctől este hétig minden áldott nap...
Neki a rövidlátását gyógyította meg a jó doktor, és most jobban lát, mint gyerekkorában. Az egyik piros lámpánál levette a szemüvegét, hátra fordult, és rám villantotta tiszta kék szemét. Amikor a Hatvannyolcadik utca és a Lexington sarkára értünk, adott nekem egy névjegykártyát, az egyik oldalán kínai írással, a másikon angollal.
– Százával osztogatom – mondta a sofőr. – Mindenkit hozzá küldök. És higgye el, boldogan csinálom! – A névjegykártya sarkában megmutatta a saját nevét és telefonszámát. – Ha a doktor sikerrel jár – nézett rám Max –, akkor hívjon fel, és mesélje el. Megteszi?
– Meg – feleltem. – Egyértelműen. – Megint adtam neki borravalót, kiszálltam a kocsiból, és elsántikáltam a barnatéglás épülethez, amelyben Hugo Candlemas lakott.
Hugo Candlemasszel előző délután találkoztam először. A szokott helyemen ültem a pult mögött, és éppen elmerültem abban, amit Will Durant írt a perzsákról és a médekről, akikről mindössze annyit tudtam, hogy szokatlan szexuális szokásaik voltak, ám ezekről csupán egy kétes filológiai értékű limerick emlékezett meg. Candlemas egyike volt a boltomat aznap délután elözönlő három vevőnek. Csendben nézegette a versesköteteket, miközben az egyik törzsvevőm, egy doktornő a közeli St. Vincent Kórházból egy sorral odébb olyan elszántan guggolt egy halom ritka krimi előtt, mint az aranyásók Klondike-ban egy gazdag lelőhelyből induló patak előtt. A harmadik vásárló egy hippi volt, aki valahogy itt maradt a múltból, és megpillantotta a kirakatban napfürdőző Rafflest. A nő szinte elolvadva lépett be a boltba, tudni akarta a macska nevét, és úgy általában mindent róla, aztán a művészeti könyvekhez lépett, és félretett néhány kötetet. Ha mindet megveszi, amiket összegyűjtött, akkor abból a pénzből Raffles élete végéig el lesz látva MijaúMixszel.
Az doktornő állt elsőnek a pult elé, és megszabadított fél tucat Perry Masontól. Könyvklubos kiadás volt mindegyik, köztük pár egészen ócska állapotban, de a nő olvassa a könyveket, nem pedig gyűjti. Adott egy húszast, én meg leszámoltam a visszajárót.
– Évekkel ezelőtt – mondta – ezek darabját egy dollárért lehetett megvenni.
– Én is emlékszem – bólintottam. – Ha ingyen adtam volna, akkor sem kellettek volna senkinek, most meg jó, ha egy hetet megérnek a polcon.
– Maga szerint mi az oka? Az emberek annyira szeretik a tévésorozatot, hogy megveszik a könyveket is? Velem éppen az ellenkezője történt. Utáltam a sorozatot, de elkezdtem olvasni az A.A. Fair regényeket, és láttam, hogy ez a fickó tud írni, szóval lássuk, mondtam magamnak, miféléket ír a saját neve alatt. Kiderült, hogy kemény és fordulatos regényeket, nem azt a vértelen nyavalyát, amit a tévében adtak.
Kellemesen elbeszélgettünk. Amikor megvettem a boltot, pontosan ilyen beszélgetések lebegtek a szemem előtt, értelmes és intelligens társalgások. Miután a doktornő távozott, a hippi lépett a pulthoz. Maggie Masonnak hívták, elém rakta a kincseit, melyeket a polcon talált, majd kiállított egy csekket 228 dollárról és 35 centről.
– Remélem, Raffles jutalékot kap belőle – mondta. – Tudja, legalább százszor elmentem már a boltja előtt, de csak a macskája miatt jöttem be. Csodálatos állat.
Valóban az, de ezt vajon honnét tudta a lelkes Ms. Mason?
– Köszönöm – bólintottam. – És mindemellett nagyon keményen dolgozik.
Raffles azóta nem mozdult meg, hogy a nő belépett a boltba, leszámítva azt a minimális nyújtózást, amivel Ms. Mason simogatására reagált. Nekem azonban nem állt szándékomban ironizálni – ugyanis Raffles tényleg keményen dolgozik, és neki köszönhető, hogy a Barnegat Könyvesbolt rágcsálómentes üzlet –, de Ms. Mason nem is értékelte úgy, hogy ironizálok. Biztosított felőle, hogy a legmélyebb tisztelettel viseltetetik a dolgozó macskák irányában. Azzal távozott, kezében két nagy szatyorral, arcán pedig sugárzó mosollyal.
Alig lépte át a küszöböt, amikor a harmadik vevőm jelent meg a pult előtt, arcán halvány mosollyal.
– Raffles – jegyezte meg –, micsoda remek név egy macskának.
– Köszönöm.
– És tökéletesen megfelelő is.
Ezzel mire akart kilyukadni? A.J. Raffles egy könyvbéli szereplő volt, a macska meg egy könyvesboltban dolgozott, de ettől még nyugodtan hívhatták volna Tecumseh-nek vagy Arrowsmith-nek. A.J. Raffles mindazonáltal egy úri betörő volt, egy amatőr, és én is betörő vagyok, habár egy percig sem amatőr.
Honnét tudhatta ez a fickó, ez a fehér hajú, vékony és sovány, az évszakhoz képest helytelenül kiválasztott, ugyanakkor jó szabású, barna, halszálkás öltönyt viselő fickó mindezt?
El kell ismernem, azért ez nem a világ legjobban őrzött titkainak egyike. Elvégre van priuszom, és ugyan egy jó ideje nem ítéltek el semmiért, de azért párszor letartóztattak az elmúlt évek során, valamint a nevem is bekerült a lapokba, és nem ritka kötetekre specializálódott antikváriusként.
Scarlettet (micsoda remek macskanév!) idézve azt mondtam magamnak, hogy majd később gondolkodom a kérdésen, majd a könyvre fordítottam figyelmemet, amelyet a férfi rakott elém. Kék vászonba kötött kis könyv volt, Winthrop Mackworth Praed (1802-1839) válogatott költeményeit tartalmazta. A bolt árukészletével együtt vásároltam, és az évek során el is olvastam a verseket. Praed a verslábak és a ritmus mestere volt, bár a mélység hiányzott belőle. Szerettem a könyvet. Úgy éreztem, a bolthoz tartozik. Soha senki a kezébe sem vette, és úgy éreztem, hogy a könyv az idők végeztéig a boltban lesz majd.
Nem mondhatnám, hogy boldogan ütöttem be a pénztárgépbe az 5 dollár negyvenegy centet, és hasonló lelkesedéssel adtam neki vissza tíz dollárból, valamint csúsztattam be a könyvet egy barna papírzacskóba.
– Biztosan nehéz lehet megválni az egyik kedvenc könyvétől – jegyezte meg.
– Üzlet – vontam vállat. – Ha nem akarom eladni a könyveket, akkor nem kellene kitennem őket a polcra.
– Akkor is – sóhajtott. Feje is sovány volt, arca beesett, fehér bajsza meg olyan tökéletesen nyírt, mintha szálanként igazította volna meg. – Mr. Rhodenbarr – nézett metsző, kék szemével a szemembe –, csak két szót akarok mondani magának. Abel Crowe.
Két szó. Egy név. Nem tudom, milyen két szóra vagy névre számítottam, de nem erre.
– Abel Crowe – ismételtem. – Ezt a nevet évek óta nem hallottam.
– Abel a barátom volt, Mr. Rhodenbarr.
– És az enyém is, Mr...
– Candlemas, Hugo Candlemas.
– Örülök, hogy találkozhatok Abel egy barátjával.
– Szintúgy, Mr. Rhodenbarr – nyújtotta a kezét. Tenyere száraz volt, kézfogása kemény és határozott. – Nem óhajtom pocsékolni a szavakat, uram. Egy ajánlatot akarok tenni magának, egy ajánlatot, amely mindkettőnk számára előnyös lehet. A rizikó minimális, a lehetséges haszon annál nagyobb. Ám az idő igencsak szorít. – A nyitott ajtó felé pillantott. – Amennyiben volna lehetőség arra, hogy nyugodtan váltsunk pár szót...
Abel Crowe orgazda volt, a legjobb, akit valaha ismertem, egy végtelenül megbízható ember egy olyan szakmában, amelyben alig ismeri valaki a szó jelentését. Abel túlélte a koncentrációs tábort, hihetetlenül édesszájú volt, és szenvedélyesen szerette Baruch Spinoza írásait. Ha lehetőségem nyílt rá, mindig vele kötöttem üzletet, és soha nem bántam meg. Aztán a Riverside Drive-i lakásában megölte egy férfi, aki... Mindegy. Tettem róla, hogy a tettes ne ússza meg, és elégedetten láttam a törvény kezében, de ez nem hozta vissza Abelt.
Most meg itt áll egy férfi, aki szintén Abel barátja volt, és aki ajánlatot akart tenni nekem.
Becsuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot a zárban, kiraktam a MINDJÁRT JÖVÖK táblát, és hátravezettem Hugo Candlemast az irodámba.
