Kundera, Milan: Találkozás(Une rencontre), Fordította: N. Kiss Zsuzsa, Oldal: 188
„Szép… mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”: Lautréamont-nak, a francia szürrealisták előfutárának híres sorát variálva illeszti Milan Kundera a kerek születésnapjára megjelentetett esszékötete legközepébe ezt a fejezetcímet: „Szép, mint a sokszoros találkozás.” Átdolgozott régebbi és vadonatúj írásokat sorakoztatva ad számot találkozásairól művekkel, művészeti ágakkal, művészekkel, világtájakkal, s noha számára a művészet egyedüli értelme a szépség (az életé pedig a művészet), nem csak a szépre emlékezik. Mérleget készít a történelmi helyzetekről, véletlenekről és törvényszerűekről, melyeket átélt, kritikusan elemezve önmagát is, s önmagán keresztül az emberi természetet. Szerinte ugyanis a regényíró az ember megismerésére teszi fel életét...
Részlet:
Valamelyik nap Michel Archimbaud, mert Francis Bacon arcképeinek és önarcképeinek megjelentetését tervezi, felkér, hogy írjak esszét róluk. Biztosít, hogy a festő kívánsága. Hivatkozik a L’Arc című folyóiratban rég közölt rövid írásomra, melyet Bacon kivételesen érvényesnek vélt magára. Nem tagadom, megindít, hogy annyi év után üzen a művész, akit személyesen nem ismertem, s olyanynyira csodáltam. A L’Arc-ban közölt írás (utóbb részben ihletője A nevetés és felejtés könyvé-nek) Henrietta Moreas arcképtriptichonjáról emigrációm legelején, 1977 táján kelt, mi kor még rögeszmésen foglalkoztatott a hátrahagyott ország, emlékezetemben a vallatás és az őrizet földje. Bacon művészetéről szólva most, mintegy tizennyolc évvel később sem kezdhetem mással, mint azzal a régi szöveggel:
2
„1972-ben történt. Találkozóm volt egy fiatal lánnyal Prá - ga külvárosában egy kölcsönlakásban. Két nappal előtte reggeltől estig rólam faggatta a rendőrség. Titkos találkozóra hívott (félt, hogy minden lépését figyelik), mert be 13akart számolni róla, hogy mit kérdeztek tőle és mit válaszolt. Ha netán kihallgatnak, mondjam ugyanazt. Egészen fiatal volt, alig tudott valamit a világról. A kihallgatás feldúlta, és a félelemtől harmadik napja háborogtak a belei. Halottsápadt volt, és beszélgetés közben folyton rohangált a vécére – így aztán találkozónkat végig kísérte a vécétartályt újratöltő víz zubogása. Régi ismerős. Intelligens, szellemes lány, mindenkor ura önmagának, olyannyira kifogástalan megjelenésű, hogy ruhája, egész fellépése tökéletesen leplezte meztelenségét. És lám, a félelem hatalmas kés módjára egysze riben felhasította. Kitárulkozott nekem, mint a hentes kampón függő, kettévágott marha. A vécétartályba szinte szakadatlanul zubogott a víz, és hirtelen kedvem lett volna megerőszakolni a lányt. Úgy, ahogy mondom: megerőszakolni, nem szeretkezni vele. Nem kértem a gyöngédségéből. Brutálisan be akartam volna fogni a száját, és egy pillanat alatt magamévá tenni teljesen, összes tűrhetetlenül izgató ellentmondásával: min - taszerű öltözékét éppúgy, mint lázadó emésztőcsatorná ját, értelmességét éppúgy, mint rettegését, büszkeségét éppúgy, mint balsorsát. Úgy sejtettem, hogy ezek az el lent mondások együttvéve hordozzák lényegét: ezt a kin cset, aranyrögöt, rejtőző gyémántot. Egy másodperc alatt magamévá akartam tenni, a bélsara éppúgy kellett, mint a megfoghatatlan lelke. De láttam a riadtan rám szegeződő szempárt (az értelmes arcából rám néző riadt szemét), és e riadalom fokozódásával vált a kívánságom mindjobban abszurddá, ostobává, botrányossá, érthetetlenné és elérhetetlenné. 14Rosszízű, mentegethetetlen kívánság, de attól még va lóságos. Hiába tagadnám – és Francis Bacon arcképtriptichonjainak szemlélésekor, mondhatni, számot vetek ezzel. A festő tekintete, mint a brutális kéz, elkapja az arcot, hogy megragadja lényegét, a mélyén rejtőző gyémántot. Persze koránt sincs biztosíték arra, hogy a felszín alatt rejtőzik valami – de akkor is sajátja mindnyájunknak ez a brutális gesztus, hogy nekiesünk a másik ember arcának, mert azt reméljük, felfedhetjük, mit rejt magában, mi van mögötte.”
3
Bacon művészetét a legkülönbül maga Bacon kommentálta két interjúban: Sylvesternek 1976-ban, illetve Archimbaudnak 1992-ben. Mind a kétszer csodálattal szól Picassóról, különösen 1926 és 1932 közötti – hozzá kivé - telképpen személyesen is közel álló – korszakáról; sze - rinte új tartomány tárul itt fel, „szűzföld: szerves forma, mely összefüggésbe hozható az ember képével, de mindenestül torzítás” (kiemelés tőlem). Ezt a rövid korszakot leszámítva Picassóról egyébként elmondható, hogy a festő könnyű kézzel alakítja az emberi test motívumait kétdimenziós formává, amelynél nem számít a hasonlatosság. Baconnél a picassói játékos eufó ria helyében ott a döbbenet (sőt rettenet), hogy mik va gyunk, hogy mik vagyunk tárgyi, testi valónkban. Ez a rettenet mozgatja a festő kezét, ezért a „brutális gesztus” (régi írásom szavaival élve), mellyel egy testet, egy arcot illet, mert azt reméli, felfedheti, „mit rejt magában, mi van mögötte”. 15De mit rejt egyáltalán? Az „én”-jét? Na persze, mióta világ a világ, azért festenek portrét, hogy elkapják a mo dell „én”-jét. De Bacon élete már arra a korszakra esik, mikor az „én” kiszorulóban van mindenhonnan. Leghét köz - napibb tapasztalatunk (kivált ha túlontúl hosszú múlt ra tekinthetünk vissza), hogy az arcok siralmasan egyformák (az őrült demográfiai lavina csak erősíti ezt a benyomást), felcserélhetők, megkülönböztető jegyük egészen parányi, alig kimutatható, matematikailag, arányait tekintve gya - korta milliméter nagyságrendű mindössze. Vegyük hozzá ehhez történelmi tapasztalatunkat, miszerint az emberek konformisták, magatartásuk statisztikailag kiszámítható, véleményük irányítható, vagyis hogy az ember nem annyira egyén (alany), mint inkább a tömeg alkotóeleme. Ebben a kétségekkel terhes korszakban csap le a festő erőszaktevő keze – „brutális gesztussal” – modelljei arcá ra, hogy elkapja mélyben lappangó „én”-jüket. A baconi törek - vés a maga „mindenestül torzított” formáiból nem tünteti el az élő, organikus jelleget, megidézi a testi valót, az emberi húst, mindenkor háromdimenziósan mutatja meg. Ráadásul a modellhez való hasonlatosság sem vész el! De hogyan hasonlíthat egy arckép a modellre, ha szánt szándékkal torzít? Márpedig a portréalanyok fényképei bizonyítják: igenis hasonlít; tessék megnézni a triptichonokat – három portréváltozatot egymás mellett egy-egy személyről; ezek a változatok eltérnek, és mégis van bennük közös: „a kincs, az aranyrög, a rejtőző gyémánt”, egy arc „én”-je.
