Kornis Mihály: Nekem az ég – Hazafutás, Kalligram, 2009, 90 oldal
Részlet:
Azért világgá menés előtt összeölelkeztünk. Meg is bántuk közben, bár talán csak én. Ünnepelni nincs idő, és hát nem is igaz. Innen el kell rohanni, de gyorsan. Amint Péntek mellett álltam, már sokkal távolabb voltam tőle, mint bezárva addig. Mondtam, rohanjunk, nehogy meglássanak. Nem lát minket senki, Buci, itt téeszcsébe vannak, lappogatta vállam csitítva a Péntek, de hiába, én nyargaltam, az egy horgolt alsómban, amerre láttam. Ő csak kettőt lépett, azzal előttem járt. Hátra is szólt, no akkó lépjünk ki! Legalább hamarabb Nagyimánál leszünk, innéj egéjsz köze futasz Új út. Fájt a talpam a kavicsos járdától, mindentől, de nem számított. Jó volt.
Van barátom.
Boldog voltam azon az pár percig, ami a szabadulásom és aztán az országútra kifordulásunk közt iramlik el, épp most. Szökni jó. A kilépésünk is jó. És jó, hogy együtt szökök az első barátommal. Nem egyedül szökök, mint általában szoktam. Már úgy is szíttam be a levegőt, mint a kettőnk együttes és titkos erejét.
Kell, sokat egyszerre!
Járjon át az ég engem is jó nagyra, csináljon vasegészségesre. Akkor a végén hazatalálok Pestre. Sok kanyargás után, de haza kell érnem és kerek perec meg kell mondanom nekik, hogy innen nekem haza kellett futni. Le se kellett volna hoznotok ide.
És már kinn is voltunk a szabadban.
Mintha lebegtem volna a szakadék közepén, fenn.
Egy iciripiciri kismacskaidőre együtt éreztem magamat Péntekkel. Ezt meg kell majd beszélnünk. Barátok lettünk. A többi már biztosan magától fog menni. Az a közös, amit csinálni se kell. Egymásba gabalyodva úsznak fenn a felhők. Mi is együtt gyalogolunk az aszfaltút közepén. Ragyog a Nap. Tiszta a levegő. Irdatlan forróság. Oldalról ránéztem. Felnéztem a nagyra. Valamit kérdeztem, mint aki épp a legjobb barátjával sétál, sétafikál, hát beszélgessünk kicsit a várható dolgokról. Azt hittem, nem hallja, amit kérdezek, és újra megkérdeztem. Már nem emlékszem, hogy mit. A legfontosabbat. De másodszorra sem válaszolt rá. Mintha meg sem hallotta volna. Nem nézett rám. Azt mutatja, nyilallt belém, hogy túl sokat beszélek.
Minek a beszéd? Hallgassak!
Átjárt a hideg a tűzforró aszfalt közepén is. Indulásunk után alig valamivel máris azt éreztem, én el vagyok hagyatva mellette is. Ami természetes. A legjobb indulattal. Még azt se tudja felfogni, hogy miatta vállaltam. Nem érti. Ő csak lemegy Nagyimához. Oda szok.
Foggama sincs, hogy utána mi lesz.
Hát hiszen nekem sincs! Na de én azt hittem, hogy ő meg velem jön. Miattam. Hogy ő engemet választott. De ő nem engem választott! Ő csak átmegy mostan - vagyis átmenne, ha tudna, az se biztos, hogy tud - valahova, egy jó messzi városba, az ő elképzelt nagyikájához. De honnan lenne nagyi? Pláne ilyen kuglófos, hókiflis, villanyvonatos… és hogy mi lesz azután, hol van Nagykanizsa, és mi lesz, ha nincsen ott – arról neki nincs mit mondania nekem. Semmiről sincs mit mondania. Nem tud. Csak megy, és azt élvezi. Neki én nem barátja vagyok, hanem a kiskoma. Egy dedós, aki hajlandó menni vele. Akkorát fordult velem a világ, mint a hajóhinta.
Pörgött is sokáig.
