Julio Cortázar: 62/Kirakós játék, Ford. Imrei Andrea
Lementem a Wardour Streeten, kedvetlenül szívtam a cigarettám, hagytam, hadd vezessenek az utcák meg az este lejtője, de elkerültem a Temzét, aztán kinéztem egy pubot, inni kezdtem, és közben futólag arra gondoltam, hogy Nicole már biztosan lefeküdt, nem várt meg, jóllehet azt mondta, ma este fogja megrajzolni az első terveket az enciklopédiához: abrak, ábránd, ábrázat, abroncs, abszint. Miért nem engem kértek fel az elvont fogalmak illusztrálására, elbutulás, elgyötörtség, elhagyatottság, elhasználódás, ellágyulás, eltévelyedés? Olyan egyszerű lett volna, csak fel kellett volna hajtanom egy kis gint, és becsukni a szemem: minden ott volt, elhagyatottan, elbutultan, elgyötörten. Mégis, ha becsuktam a szemem, a város egyik képe jelent meg előttem bizonytalanul, az egyik kép azok közül, amelyeket félálomban szoktam látni, vagy amikor elbambulok, vagy valami másra koncentrálok, mindig meglepetésszerűen jönnek elő, sohasem hívásra vagy a reménynek engedve. Megint éreztem, hiszen abban, ahogy a város újra meg újra visszatért, része volt valami látomásnak és érzelemnek, állapot, múló interregnum volt, szóval, megint azt éreztem, amit akkor, amikor az árkádos utcán összetalálkoztam Juannal (újabb illusztrálandó szó, Nicole biztosan finom vonalakkal, mély perspektívával rajzolná meg, valószínűleg neki is eszébe jutnának a vörösköves, végeérhetetlen árkádok, ha járt valaha a városnak azon a részén, és meg is rajzolná őket az enciklopédiájában, de soha senki sem tudná meg, hogy az az árkádos utca a város egyik utcája), mentem Juan mellett, de nem szóltunk egymáshoz, csak mentünk mind a ketten a magunk útján, amely néhány háztömbnyi szakaszon párhuzamosan haladt, míg váratlanul el nem ágazott, és Juan, mintha egy ismerőst vett volna észre, hirtelen felugrott egy villamosra, a nagy tér irányába, én meg balra fordultam, hogy bemenjek a nádverandás szállodába, és keressek egy vécét, ahogy annyiszor máskor is. Abban a pubban, ahol a fény túlságosan is emlékeztetett a sötétségre, szerettem volna újra összefutni Juannal, elmondani neki, hogy várnak rá egy londoni szállodában, szerettem volna barátságosan közölni vele ezt, mintha épp csak illusztrálnám az eltévelyedés vagy az önfeláldozás szavakat, amelyek egyébként egyformán használhatatlanok. Előre lehetett tudni, hogy Juan, félig meglepetten, félig szórakozottan (újabb elvont fogalom) felhúzta volna a szemöldökét, és a következő nap a Nicole iránt érzett szeretetteljes és udvarias barátsága kerek vagy hosszúkás formát öltött volna, aszerint, hogy milyen alakú bonbonos dobozt vásárol a nagyszámú repülőtér valamelyikén, ahol megfordul; de az is lehet, hogy egy olyan angol fejtörőjáték alakját vette volna fel, amilyenekért Nicole annyira bolondul, aztán, nem túl aggodalmasan, megint elutazott volna valamelyik nemzetközi konferenciára, bízva benne, hogy a távolság majd begyógyítja a sebeket, miként nem mulasztotta volna el megjegyezni Cinamomo asszony, akit annyit emlegettünk nevetve Polancóval, Calackal és Nicole-lal azokban a napokban.
Persze, ha már elvont dolgokról esik szó, nemcsak az volt az akadálya ennek, hogy Juan Bécsben volt, hanem az is, hogy én sem mondtam volna neki semmit, ha valami elképzelhetetlen útitervváltozás miatt Londonba talált volna jönni. Egyikünk se volt igazából komoly (talán Hélène, de valójában olyan keveset tudtunk róla), és éppen ez, a tízparancsolatok jókedvű, dacos lábbal tiprása hozott össze bennünket a városban, a zónában, az életben. Mindegyikünk a maga módján, a múlt megtanított minket, hogy mélységesen haszontalan dolog komolynak lenni, a válságos percekben a komolysághoz fellebbezni, az öltöny hajtókájába kapaszkodni, bizonyos magatartást vagy döntést vagy lemondást követelni; semmi sem volt annyira magától értetődő, mint az a ki nem mondott cinkosság, ami a paréderem köré gyűjtött bennünket, hogy más jelentést adjunk a létezésnek és az érzelmeknek, más utakon járjunk, nem azokon, amelyeken az adott helyzetben tanácsos lett volna, hagyjuk, hogy a körülmények magukkal sodorjanak, hirtelen ugorjunk fel a villamosokra, ahogy Juan tette a városban, vagy ágyban maradjunk, ahogy én meg Nicole, minden ok és különösebb érdekelődés nélkül, sejtve, hogy mindez a maga módján feszesebbé teszi vagy meglazítja azt, ami a józan ész szintjén magyarázkodásban, levelezésben, telefonálgatásban, esetleg öngyilkossági kísérletekben ölt formát, vagy váratlan politikai akciókban, utazásokban a csendes-óceáni szigetekre. Azt hiszem, a paréderem állította egyszer, hogy az együttlétünk alapja nem annyira egy legnagyobb közös osztó, mint inkább egy legkisebb közös többszörös, bár a jóisten tudja, mit akart mondani ezzel. Különös, az ötödik gin ellenére, amelynek aznap este valahogy szappaníze volt, a dolgok mögött, amiken gondolkodott, volt valami, ami az örömre emlékeztetett (illusztrálandó szó), a szinte ujjongó elfogadására annak (megint egy újabb, tényleg szerződtetniük kéne), hogy a nemboldognak sikerült végre betömnie egy rést, pontosabban nem is neki, hanem a nemboldog fogalmának, a szó tartalmának sikerült végre betömnie egy túlságosan is régóta létező rést. Aznap délután történt, hogy említette neki a „Nemboldogot”, ő pedig lehajtotta a fejét, és a kis ecseteit kezdte rendezgetni. Ezzel valamiképp felszámoltuk az elmúlt hónapokban keletkezett rést; rés a kétség, még nagyobb rés a remény, a rések rése a harag, és mindezek annak a nagy résnek a változatai, ami ellen egész életemben kalapáccsal és vésővel, pár nővel és több tonna elfecsérelt agyaggal küzdöttem. És most nem maradt semmi, elsimítottuk a talajt, most már határozottan rá lehet lépni az elmúlt, résekkel teli hetek után, amelyek akkor délután kezdődtek, amikor Velencéből Mantovába menet megálltunk az országúton, és megéreztem Nicole szomorúságát, amikor életemben először éreztem meg úgy igazán azt, ami most a nemboldogban nyert kifejezést. A többi a rések aprólékos kiötlése, először a reményteljes tagadás, a „nem” mindig lehetséges, folytassuk, még egy kicsit, aztán a rés betömködésére irányuló, helyettesítő próbálkozások, mint például a hermodactylus tuberosis szára vagy a névtelen neurotikusok. Miért jöttünk Londonba, miért vagyunk még mindig együtt? Kettőjük közül Marrast volt az, akinek volt némi érdeme benne (persze ezt ő gondolta így), hiszen ő megpróbált tenni valamit, hogy betömje a rést, párhuzamos cselekvéseket talált ki, jött-ment a Courtauld Institute és a szálloda között, figyelemmel kísérte az ötlet adta eredményeket meg Harold Haroldson viselkedését, Nicole meg csak ült továbbra is a manói mellett, olykor rádiót hallgatott, és egykedvűen elfogadott mindent, amivel Calac, Polanco és Marrast előálltak, moziba ment velük, vagy megnéztek egy musicalt, megvitatták a Telltől jövő híreket, aki az utóbbi napokban meglehetősen titokzatos volt, tiszta Sheridan Le Fanu. Ó, igen, Marrast-nak igen sok érdeme van, gondolta Marrast, miközben a némileg gyanakodva felszolgált hatodik gint itta, bár az igazi érdem az lett volna, ha a pokolba küldi az egészet, és kizárólag a szivacskővel foglalkozik, azt az átkozott rést azzal a szivacskővel tömi be végre, amelyet Mr. Whitlow a northumberlandi bányákban keres, ráveti magát kalapáccsal és vésővel, ahogy Hamlet belevetette magát az Ophelia jelentette résbe, ha a régi rés saját anyagából faragja ki Vercingetorix alakját, kalapácsütésekkel és munkával, rengeteg izzadtsággal és vörösborral, megtagadja és megszünteti, a francba is, felavat egy kizárólag szivacskőből és régvolt hősökből álló időt, ahol nincsenek vörös házak, se udvarias fejtörőjátékok, se asztalon száradó manók. És eközben Nicole? Talán sírnál miattam, igen, biztosan miattam sírnál, nem saját magad miatt, szegénykém, mert te is utálod a réseket, és az önsajnálat bármilyen fajtáját a lehető legundorítóbb résnek tartanád; a Juan iránt érzett egész szerelmedet (aki bonbonokat és fejtörőjátékokat ajándékozott neked, aztán elment), ki tudja, mióta, elnémította a félelem, hogy fájdalmat okozol nekem, hogy rájövök, és kétségbe esem, és arra se leszek képes, hogy örökre magam mögött hagyjalak, mint egy befejezett szobrot. Én pedig tovább nyújtottam a kínlódást, saját magamat kínoztam a reménnyel, aztán megint eljöttem, bevágtam az ajtót (volt, hogy végtelen türelemmel csuktam be, hogy fel ne ébresszem, vagy el ne vonjam a figyelmét), és a csavargással, a névtelen neurotikusokkal és a lerészegedésekkel újabb haladékot adtam magamnak, ahelyett, hogy nekiugrottam volna a szivacskőnek, és egyszer s mindenkorra átengedtem volna a Nemboldogot az enciklopédiának meg a jövőbeli bonbonos dobozoknak. „De ez most más”, gondolta, „most már nincs remény, kimondtuk az ördögűző szavakat. Most a Nemboldog az, ami van, ez az a szó, ami véglegesen kitölti a remény okozta rést, ez az igazi szivacskő. Már csak az van hátra, hogy elmenjek, mert tudom, hogy ha visszatérek, újra megcsókoljuk egymást, szeretkezünk, újabb haladék, az íj újabb végeérhetetlen megfeszülése, újabb sétákkal, udvariaskodással, sok szeretettel, manóval, hírrel, sőt tervvel feldíszített fegyvernyugvás, a rothadások rothadása, mikor pedig ez az egész a jobb lábam fékező mozdulatával a vörös házak mellett egy kedd délután befejeződött.” Amikor kijött a pubból, úgy érezte, mintha emelkednének az utcák, és már nem lenne olyan könnyű végigmenni rajtuk, mint azelőtt. Persze, hogy emelkedtek, hiszen megint, újra csak a szállodába vitték vissza.
