A Nobel-díjas portugál szerző legújabb regénye a Palatinus gondozásában jelent meg. a kötet rendhagyó, mert nem regény, nem fikció, hanem emlékirat. Az író gyermekkorából hozza felszínre emlékeit, belekóstolunk a portugál falusi életbe és persze elkalauzol bennünket a 20-as, 30-as évek Lisszabonjába is.
José Saramago: Kicsi emlékek. Palatinus Kiadó. 2008. Forította: Lukács Laura. 172 oldal, 2700 Ft
ELSŐ FEJEZET
Pilarnak, aki még meg sem született akkor,
és oly sokat váratott magára
Engedd, hogy magával ragadjon a gyermek,
aki voltál
TANÁCSOK KÖNYVE
AZINHAGÁNAK HÍVJÁK A FALUT, ÉS MONDHATNI, a nemzet hajnalától fogva ugyanazon a helyen áll (már a tizenharmadik században kiváltságlevelet kapott), jóllehet e nagyszerű régiségből nem maradt semmi, csupán a szélén (úgy képzelem, a világ teremtése pillanatától) kanyargó folyó, s az, amióta csak az eszemet tudom, sosem tért más irányba, bár számtalanszor kilépett a medréből, és elárasztotta tulajdon partjait. Ha dél felé indulunk, talán egy kilométernyit sem kell menni az utolsó házaktól addig, ahol az Almonda, így hívják ugyanis falum folyóját, találkozik a Tejóval, amelynek (vagy akinek, ha megengedtetik ez a kis szabadság) a régmúlt időkben a maga szerény kis víztömegével segített elönteni az árteret, valahányszor lezúdultak a felhőkből a viharos téli esők, és a folyó felső szakaszán a felduzzadt, csordulásig telt tározók kénytelenek voltak megszabadulni a temérdek felgyűlt víztől.
Lapos a föld, mint a tenyér, domborzatnak nevezhető felszíni változatosság nélkül, így az itt-ott emelt gátak inkább a víz terelgetését szolgálták, semmint az áradó folyó hatalmas lendületének megfékezését, ott folyjon a víz, ahol kevesebb kárt tesz. Falum népe, mind, akik itt születtek és éltek, réges-régen megtanultak hát bánni a nép arculatát meghatározó két folyóval, a lábaiknál kanyargó Almondával, és távolabb, a partot szegélyező nyár-, kőris- és fűzfák fala mögött félig megbújó Tejóval, és egyiket is, másikat is nemcsak emlékezetükben tartották meg a családok, jó vagy éppenséggel rossz okokból, hanem sûrûn emlegették is őket. Ezen a helyen jöttem világra, s mielőtt betöltöttem volna a kettőt, innen vittek el szükségből vándorrá lett szüleim Lisszabonba, ahol máshogyan érez, gondolkodik, és él az ember, mintha az, hogy éppen ide születtem, véletlen tévedés, a sors egy szórakozott pillanatának következménye lett volna, melyet még módjában áll jóvátenni. Nem így volt.
Jóllehet nem vette észre senki, már nyújtózó indákat, gyökeret növesztett a gyermek, már volt ideje a törékeny magocskának, aki akkor voltam, apró, bizonytalan lábával taposni az agyagos földet, mely kitörölhetetlen ősnyomot hagyott rajta, megjelölte a mérhetetlen levegőóceán mindig változó fenekének hol száraz, hol nedves iszapja, melyet növényi és állati maradványok, minden és mindenki törmeléke, szétmállott, porladó sziklák alkottak, kaleidoszkópszerű, sokszoros anyagrészecskék, amelyek megjárták már az életet, s visszatértek belé, amint vissza-visszatérnek a napok és holdak, árvizek és aszályok, hidegek és forróságok, szelek és szélcsöndek, fájdalmak és örömök, létezések és a semmi. Csak én tudtam, noha sejtelmem sem volt e tudásomról, hogy meg van írva a sors olvashatatlan nagykönyvében és a véletlenek vak útvesztőjében, vissza kell még térnem Azinhagába, s végérvényesen meg kell születnem. Ez a szegény kis falu, ez a csobogó vizek és zöldellő növények határolta paraszti világ, az olajfák ezüstszürkéjével körülkerített, alacsony házak tere, melyet hol nyári forróság perzselt, hol gyilkos téli fagyok jártak át, vagy elöntött az ajtókon is betóduló árvíz, ez volt hát egész gyermekkoromban és kamaszkorom első éveiben a bölcsőm, itt ért véget kihordásom, ebben a zsebben, ahol meghúzhatta magát a kis erszényes, hogy jól vagy talán rosszul, de azzá a személlyé változzék, akivé csöndben, titokban, magányosan, csak ő formálhatta önmagát.
Mondják a hozzáértők, hogy egy ösvény vagy mélyút mentén keletkezett és nőtt ki a falu, amint a neve, Azinhaga is mutatja, ugyanis a „keskeny út” jelentésű arab aszűz inaik szóból származik, ami persze a kezdet kezdetén aligha volt lehetséges, hiszen akár keskeny, akár széles egy út, mégiscsak út marad, míg az ösvény nem több, mint átvágott, lerövidített távolság, szakasz, melyen gyorsabban érhetünk el úti célunkhoz, de amely nem akar sem túl hosszú lenni, sem igényt tartani bármiféle jövőre. Nem tudom, mikor terjedt el a térségben az olajfa nagymérvű termesztése, de nem kétlem, mert így állítja a hagyomány a vének szájával, hogy a legöregebb olajfaligetek legalább két-három évszázadot megértek már. Többet nem fognak megérni.
Néhány éve olajfákkal beültetett földek hektárjait tarolták le kíméletlenül, százezerszám vágtak ki fákat, kitépték őket a föld mélyéből, vagy hagyták elkorhadni benne az öreg gyökereket, amelyek nemzedékeken át a mécsesnek fényt, a levesnek ízt adtak. Minden egyes kiszaggatott olajfáért jutalmat fizetett az Európai Közösség a földek tulajdonosainak, többségükben nagybirtokosoknak, így ma már gyermek- és serdülőkorom titokzatos, kissé nyugtalanító olívaligetei helyett, moha és zuzmó borította, gyíkok lakta üregektől lyuggatott, girbegurba fatörzsek helyett, fekete olajbogyóktól súlyos ágak baldachinja és madarak helyett hatalmas, egyhangú, végeérhetetlen hibridkukorica-táblát lát a szem, csupa egyforma magas növényt, talán levelük is ugyanannyi nő a száron, s holnap talán már ugyanolyan elrendezésben, ugyanannyi lesz rajtuk a kukoricacső is, és minden csőben talán ugyanannyi lesz a kukoricaszem. Nem panaszkodom, nem siratom az elvesztését valaminek, ami nem volt a birtokomban, csak igyekszem megmagyarázni, hogy már nem az enyém ez a táj, nem ezen a helyen születtem, nem itt nevelkedtem.
A kukorica fontos haszonnövény, ki ne tudná, embermillióknak van rá sokkal nagyobb szüksége, mint az olívaolajra, s én magam is, kisfiúként, zöldfülű suhanc koromban, nemegyszer jártam a kukoricaföldeket, miután az aratómunkások betakarították a termést, hogy megszedjem a nyakamba akasztott vászonzsákot a néhol ottfelejtett kukoricacsövekkel. Bevallom, mégis érzek valami gonosz kis elégtételfélét, a nem keresett, nem kívánt, de önkéntelenül megtapasztalt megtorlás gyönyörét, amikor azt hallom a falu népétől, hogy bizony óriási hiba, nagy ostobaság volt kitépni az öreg olajfaligeteket. Igaz, hasztalan siratnánk a kiömlött olajat. Azt beszélik, újra fogják telepíteni az ültetvényeket, de új fajtájú olajfával, olyannal, amelyik ha sok évet él is, mindig kicsi marad. Gyorsabban nő rajta az olajbogyó, és könnyebb leszedni. Most már csak azt nem tudom, hová fognak bújni a gyíkok.
A gyermek, aki voltam, persze nem olyannak látta a tájat, mint amilyennek hajlamos elképzelni a férfikorból visszatekintő felnőtt, akivé lettem.
A gyermek, amíg gyermek volt, egyszerűen benne volt a tájban, része volt a tájnak, nem faggatta, s nem mondta, nem is gondolta ezekkel vagy más szavakkal: „Milyen gyönyörű táj, milyen csodás panoráma, milyen lenyűgöző kilátás!”
Amikor felment a harangtoronyba, vagy felmászott egy húszméteres kőrisfára, természetesen érzékelni és értékelni tudta fiatal szemével az előtte kitáruló nagy, nyitott tereket, de meg kell mondani, hogy mindig szívesebben fordította, összpontosította figyelmét a közelben található élőlényekre és tárgyakra, olyasmire, amit kézzel megérinthet, olyasmire is, ami szinte kínálja magát, s arra ösztönzi, noha persze fogalma sem volt róla, hogy megértse, és beépítse a lelkébe (mondani sem kell, nem tudta a gyermek, hogy efféle kincset rejthet önmagában), legyen az csúszó-mászó kígyó, búzakalász bajszát cipelő hangya, vályúból lakmározó disznó, görbe lábain imbolygó béka, vagy éppen kő, pókháló, ekevas húzta barázda, elhagyott fészek, őszibarackfa törzsén lecsorgó gyantakönny, kúszófüveken csillogó zúzmara. Vagy a folyó. Évek múlva a felnőtté lett kamasz felnőtt szavakkal verset ír majd a folyóról – e szerény, ma már szennyezett, büdös vízfolyásról –, amelyben fürdött, csónakázott. Ősvers, ezt a címet adta neki, és így szólt: „Az emlékezet gubancos gombolyagából, matrózcsomók sötét közepéből kihúzok egy meglazult szálat. / Lassan kiszabadítom, nehogy szét találjon foszlani ujjaim között. / Hosszú, zöldeskék, moszatszagú fonál, meleg puhasága az élő iszapé. / Egy folyó. / Zúdul alá vizes kezeimen. / Két nyitott tenyerem árkában áramlik mind a víz, s hirtelen nem tudom, belőlem fakad-e, vagy felém igyekszik. / Húzom tovább, már nem csak az emléket, hanem a folyótestet magát. / Bőrömön csónakok közlekednek, s én vagyok minden csónak, és a föléjük boruló égbolt, és a magas nyárfák, melyek kényelmesen siklanak tova a szem ragyogó hártyáján. / Halak úsznak a véremben, s ingáznak két víz között, mint az emlékezet pontatlan hívószavai. / Érzem karjaim erejét és az õket meghosszabbító rudat. / A folyó s önmagam mélyére ér a rúd, mint lassú, határozott szívdobogás. / Most közelebb az ég, színe megváltozott. / Zöld az égbolt, és hangos, mert ágról ágra ébred a madárdal. / És amikor tágas térben időzik a hajó, csupasz testem csillog a nap alatt, a vízfelszínt meggyújtó nagyobb tündöklés közepette. / Ott olvadnak egyetlen igazsággá az emlékezet zavaros képei és a jövő hirtelen előbukkanó alakja. / Névtelen madár ereszkedik le, nem tudom, honnan, és a hajó szigorú orrára száll. / Mozdulatlanul várom, hogy kékben fürödjék mind a víz, s mondják meg az ágak közt fészkelő madarak, miért magasak a nyárfák, s miért susog rajtuk a sok levél. / Akkor aztán, emberi dimenzióba bújt hajó- és folyótest, megyek tovább az aranybarna állóvíz felé, melyet függőleges kardok vesznek körül. / Ott majd három tenyérnyi mélyre, a csupasz kőig ásva temetem el rudamat. / Nagy, ősi csönd támad, amikor a kezek kezekbe kapcsolódnak. / Utána mindent tudni fogok.” Nem tud mindent az ember, sosem fog mindent tudni, de olykor képesek vagyunk azt hinni, hogy igen, talán mert abban a pillanatban nem fér több a lelkünkbe, tudatunkba, elménkbe, abba, hívjuk bárminek, ami apránként többé-kevésbé emberré tesz. Nézem a magas folyópartról az alig mozgó, szinte megrekedt vizet, s képtelenül elképzelem, hogy minden úgy lenne megint, mint volt, ha ismét megmártóztathatnám benne gyermekkori meztelenségemet, ha ismét kezembe, mai kezembe vehetném, a hosszú, nedves rudat vagy az egykori csobbanós evezőket, s lökhetném a víz sima bõrén tova a rusztikus csónakot, siklanék vele az álom határáig, egykori magam, akit otthagytam valahol, zátonyra futva az időben.
Nincs már meg a szülőházam, de mert nem őrzök semmiféle emléket arról, hogy benne laktam, hidegen hagy ez a tény. Nagy halom törmelékben eltűnt a másik is, az, amelyik tíz-tizenkét éven át legfelségesebb, legbensőségesebb, legmélyebb otthonom volt, anyai nagyszüleim, név szerint Josefa és Jerónimo végtelenül szegény háza, ez a varázsos gubó, amelyben végbementek a gyermek és a kamasz döntő átváltozásai.
Ám ez a veszteség már régóta nem fáj, mert emlékezetem újjáépítő erejével bármely pillanatban fel tudom húzni fehér falait, odaültetem az árnyékot adó olajfát a bejárathoz, becsukom és kinyitom a kiskaput, behajtom a rácsot, zárva az udvar, ahol egyszer egy kicsi, összetekeredett kígyót láttam, odamegyek a disznóólhoz, nézem, hogy szopnak a kismalacok, bemegyek a konyhába, a korsóból csorba szélű zománcos bögrébe töltöm a vizet, mely azon a nyáron ezredszer oltja szomjamat. Akkor azt mondom nagyanyámnak: „Járok egyet, nagymama.” „Menj csak, menj”, mondja ő, de nem köti a lelkemre, hogy vigyázzak, akkoriban jobban bíztak a felnőttek a maguk nevelte gyerekekben. Darabka kukoricakenyeret, maréknyi olajbogyót és szárított fügét teszek a tarisznyámba, botot veszek magamhoz, hátha rossz természetű kutyával találkozva védekeznem kell, és nekivágok a mezőnek. Nem sok választásom van: vagy a folyó, a partjait borító és oltalmazó, szinte szétbonthatatlan növényi szövevény, vagy az olajfaligetek és a már learatott búza kemény szárai, vagy a tamariskacserjék, bükkök, kőris- és nyárfák alkotta sűrű erdő, amely a Tejo alsóbb szakaszán szegélyezte a partot, lejjebb, mint ahol beletorkollt az Almonda, vagy pedig, végül, észak felé, öt-hat kilométerre a falutól, a Boquilobo-láp: tó, mocsár, ártér, melyet a tájak teremtője elfelejtett magával vinni a Paradicsomba. Nem sokból választhattam, az igaz, de a mélabús gyermek, a merengő, nemritkán szomorú kamasz számára e négy részre oszlott a világmindenség, hacsak nem volt mindegyik rész maga is a teljes univerzum.
Órákig eltarthatott a kaland, de sosem fejeződött be úgy, hogy el ne érte volna a kitűzött célt. Átkelni egyedül a forró, kiterjedt olajfaligeteken, fáradságosan utat vágni a bokrok, fatörzsek, tüskés cserjék, kúszónövények közt, melyek szinte áthatolhatatlan falat emeltek a két folyó partjain, árnyas tisztáson ülve hallgatni a csöndet, melyet csak a madarak csicsergése és a szél mozgatta ágak recsegése tört meg, járni a mocsár felszínén, a vízben álló szomorúfüzek ágain ugrálva, mondhatnánk, egyik se valami nagy hőstett korunkban, amikor a civilizált világban bármely öt-hat éves gyerek, még ha csak tunyán ül is egy helyben, már járt a Marson, szitává lőtte az összes útjába kerülő zöld emberkét, megtizedelte a Knox erőd aranyát védelmező gépsárkányok félelmetes hadseregét, szétkaszabolta a tirannoszauruszok királyát, már leszállt szkafander és búvárharang nélkül a legmélyebb tenger alatti barlangokba, s már megmentette az emberiséget a Föld elpusztítására törő, szörnyűséges meteorittól. E rendkívüli tettek mellett az azinhagai kisfiú csak azzal állhatna elő, hogy felmászott a húszméteres kőrisfa legtetejére, vagy szerényebben, de bizonyosan nagyobb íz-élményben részesülve az udvarban álló fügefára, korán reggel, hogy leszedje az éjszakai harmattól még nedves gyümölcsöket, és torkos madárként kiszippantsa a belsejükből előbuggyanó mézédes csöppet. Kevés, az igaz, ám igen valószínű, hogy a tirannoszauruszt legyőző hős még egy gyíkocskát sem tudna puszta kézzel megfogni.
Klasszikus idézetekkel alátámasztva sokan és komolyan vallják, hogy a táj lélekállapot, ami közönséges szavakba öntve azt akarná jelenteni, hogy egy táj szemlélése közben mindig attól függenek a benyomásaink, hogy a nyájas jókedvnek vagy a mogorva kedvetlenségnek, illetve a két véglet közötti változatoknak éppen milyen elegye hat kedélyünkre abban a szent pillanatban, amikor szemünk előtt van a táj.
Nem merem kétségbe vonni. Tételezzük fel tehát, hogy nagykorúság nélkül nincs lelkiállapot, vagyis kizárólag felnőttek rendelkeznek vele, olyan emberek, akik már hozzáértőn, több-kevesebb önállósággal tudják kezelni azon súlyos fogalmakat, melyek segítségével az efféle finom rezdüléseket elemezni, meghatározni és részletezni szokás. Felnőttekre tartozik a lelkiállapot, akik azt hiszik, mindent tudnak. Ettől a kamasztól például senki sem kérdezte, milyen kedvében volt, és miféle érdekes rezgéseket jegyzett föl lelki szeizmográfja, amikor egy felejthetetlen, még sötét hajnalon kilépett az istállóból, ahol a lovakkal aludt, és homlokán, arcán, egész testén s a testén túl is valahol megérintette a legtündöklőbben fehér holdfény, melyet emberi szem valaha látott. S azt sem, hogy mit érzett, amikor már egészen felkelt a nap, s õ hegyen-völgyön át terelgette a disznókat hazafelé menet a vásárból, ahol egyébként a többségüket eladta, s egyszerre csak azon kapta magát, hogy durván faragott, rosszul illeszkedő kőlapokon tapos a lába, ki hallott már ilyet, páratlan felfedezés ezen a kopár tájon, melyet a világ kezdete óta lakatlan, elhagyott tájnak hitt volna. Csak sokkal később, évek múlva értette meg, hogy bizonyára egy római út maradványán lépkedett akkor.
