A 2008-as Irodalmi Nobel-díj nyertesének, J. M. G. Le Clézionak egyik legismertebb regénye, A láz jelent meg most újra, ezúttal az Ulpius-ház Kiadó gondozásában.
J. M. G. Le Clézio: A láz, fordította Rónay György, Ulpius-ház kiadó, 2008, 284 oldal, 2999 Ft.
Szó ami szó, Roch inkább abba a bizonyos kiugró lapockájú fajtába tartozott; nagynak éppen nem volt nagy, csontvázát mindenütt ki lehetett venni a bőre alatt, de kiváltképp mellkasban, ahol a bordák egy sor körívet rajzoltak ki. Válla, könyöke, térde hegyes volt; izmai inkább ványadt inakhoz hasonlítottak; hosszú, éhenkórász képe, kampós orra, mélyen ülő szeme, beesett arca még csak fokozta lénye karikatúraszerűségét. Mégse volt csúnya; végtére még szépnek is lehetett volna tartani, akármilyen csont és bőr volt is. Járás közben esetlenül, összevissza himbálta a karját, és ezzel szétzilálta a léptei ritmusát. Soha nem nevetett, de ajka körül állandóan enyhe kis mosoly játszott, mintha valami tréfa járna az eszében, és nem bírná elfelejteni. Beszélni alig beszélt, úgyhogy erre vonatkozólag semmi biztosat nem lehetett mondani. Inni sem ivott; időnként elszívott egy amerikai cigarettát. Igazában senki nem ismerte, még a felesége, Élisabeth sem; barátja nem volt. Délután és este dolgozott, egy utazási iroda információs osztályán, délelőttjei ilyenformán szabadok voltak. Télen aludt, nyáron kiment a tengerpartra.
Abban az időben történt, amikor Roch reggelente fürdeni ment; mint rendesen, ezen a napon is kilépett a házból, mely a város szélén állt, fogta a kerékpárját, és elindult a tenger felé. Sokáig pedálozott a part mentén, a tűző napban. Aztán mikor az országút egyik kanyarulatához ért, a fok közelében megállt, és leszállt a kerékpárról. Fölcsatolta az első kerék abroncsára a biztosítóláncot, átvetette magát a korláton, és lefutott a kavicsos, cserjés domb lejtőjén a vízig. Ahogy leért, balra tért, s elment egy sor meredek szikla mellett. Pár méterrel odább kis öbölféle nyílt, vizén mindenféle szemét lebegett. Itt fürdött meg, nagyon gyorsan; száradni kiült egy lapos kőre a tűző napban. Kora délelőtt volt még; ameddig a szem elláthatott, ha egyáltalán el akart volna látni valameddig, egyetlen lélek sem mutatkozott.
A nap forrón sütött; bőrén, arca körül a kis csöppek gyorsan elpárologtak. Parányi holdudvarok maradtak a helyükön szikkadt sóból, csípték a bőrét. Kellemetlen volt; mintha hangyák lepnék el meztelen testét, s ezer meg ezer kis állkapocs rágná dühödten a húsát.
Roch fölkelt és újra megfürdött. Mikor kijött a vízből, megállapította, hogy szél támadt. Keleti szél volt, az évszakhoz képest elég hűvös, és hirtelen rohamokban fújt. Roch hátradőlt a kőlapján, és cigarettára gyújtott; öngyújtóját háromszor is kioltotta a szél. Elszívta a cigarettát, aztán visszafeküdt a hátára, és lehunyta a szemét. Szemhéján piros és lila buborékok kezdtek táncolni. Összevissza úszkáltak, időnként furcsán balra siklottak, máskor meg egybetolultak, bizonytalan alakzatokká halmozódtak, lófejjé, Afrikává, éjjeli lepkékké, virágcsokorrá, polippá, vulkánná, halálfejjé.
Mikor elege volt belőle, Roch fölállt, fölöltözött, és elindult visszafelé. Amint fölült a kerékpárjára, távolban, a város fölött megszólalt a déli sziréna. Gomolygó pára emelkedett föl a látóhatáron, egészen közel a hegyekhez; a nap vékony ködfüggöny mögött fehérlett.
Roch hajtani kezdett az úton. Időről időre lágy zajjal kocsik haladtak el mellette. Tömény hőség volt, legyőzhetetlen. Vastaggá tette a levegőt, és Rochnak minduntalan tapadós, fojtó rétegeken kellett átvágnia, melyek szembehömpölyögtek vele. Elkarikázott egy platánsoros bulvár mentén, jobbra fordult, fölment egy lejtős utcán, balra fordult, át-ment egy fél tucat keresztezésen, közben két piros lámpa, megint jobbra fordult, egy üres grundokkal szegett kis utcába, és megállt a házuk előtt.
Föltette az első kerékre a biztosítóláncot, az épület falának támasztotta a kerékpárt, és fölment a lépcsőn. A negyedik emeleten megállt a jobbra nyíló ajtó előtt, csöngetett, és várt. Néhány másodperc múlva motozás hallatszott a zárban; egy nő jelent meg, hosszú fekete haja volt.
– Te vagy az! Gyere…
Roch bement utána a lakásba. Gondosan bezárta az ajtót, a konyha felé indult, a biztosítólánc kulcsait útközben egy asztalra tette. A konyha meglehetősen tágas helyiség volt, északra nézett, fehér faasztal állt benne. A redőnyt leengedve, a félhomályban látszott a gáztűzhely kék lángja, valami főtt rajta egy nagy lábosban. A fiatalasszonyon kigombolva nejlonkötény. Roch elment az asszony előtt, kezet mosott a lefolyó fölött. Arcát is bevizezte, hogy leszedje róla a sót.
– Jó volt a víz? – kérdezte közben az asszony.
– Nagyon jó volt – dünnyögte Roch. – Lejöhettél volna.
– Ebben a hőségben…
Roch megtörülte a kezét meg az arcát a konyharuhával. Aztán visszament az előszobába, az újságot kereste.
– Hol az újság? – kiáltotta, anélkül hogy hátrafordult volna.
– Mi az? – kérdezte az asszony.
– Hová tetted az újságot? – ismételte Roch.
– A szobába – mondta az asszony. – Az ágyra a szobában. Leveled is van.
Roch bement a szobába; a vetetlen ágyon ott volt az újság meg a levél. Roch visszament a konyhába, leült egy konyhaszékre, letette az újságot egy tányér mellé az asztalra, és fölbontotta egy késsel a borítékot.
– Hamarosan eszünk? – kérdezte, és szétnyitotta a levelet.
– Öt perc – mondta a felesége. – Éhes vagy?
– Hm…
– Öt perc alatt megsül a krumpli.
Roch olvasni kezdte a levelet. Töltőtollal írták, apró betűs, finom írással, kockás papírra.
Kedves Rochom, kedves Élisabeth!
Itáliai körutamról küldöm ezt a pár sort. Megjártam Milánót és Bolognát, és most Firenzében időzöm. A borítékban egyébként találsz egy képeslapot, Firenzében vettem. Itt igen nagy a hőség, de a vidék annál szebb. Megnéztem minden műemléket és múzeumot, és mondhatom, minden látnivalót láttam. Nagyon szép. Remélem, rövidesen neked is lesz alkalmad ilyen olaszországi utazásra; azt hiszem, megéri. A napokban mamának is írtam, hogy tudja, mi van velem. – Remélem, nem szenved túl sokat a zsábájával. Remélem, nálatok minden rendben van, és nem szenvedtek sokat a melegtől. A napokban, Milánóban, Emanuellel találkoztam; átutazott ott a feleségével. Fölemlegettük az emlékeinket. Azt mondta, úgy számítja, szabadsága végén meglátogat benneteket, mielőtt visszamegy Párizsba. Most valami hűtőszekrénygyárnak dolgozik, és jól keres. Hát ez az újság. Jövő kedden már Velencében leszek, és mintegy két hétig maradok ott. A címemet nem adom meg, kedves Roch, mert tudom, hogy úgysem írnál. A mielőbbi viszontlátásig mindkettőtöket sokszor csókol:
Antoinette
Roch előrehajolt a konyhaszéken, megkereste a borítékot, és kivette belőle a képeslapot. A fénykép kertet ábrázolt, tele pázsittal, vörös virággal, egy cédrussal és a pázsit körül sárga oszlopokkal, árkádosan. A cédrus árnyéka az árkádok alatt szabályos csíkokkal sávozta a napfényt; a kép bal sarkában a szögletnyi égbolt rikítóan kék volt. A lap fonákján, a levél szövegének szánt hely fölött ez állt:
FIRENZE
Museo S. Marco – Il Chiostro
Musée de S. Marc – Le Cloître
Museum of S. Marc – The Cloister
Markus Museum – Der Kreuzgang
Roch, miután mindent elolvasott, letette a levelezőlapot meg a levelet az asztalra, a boríték mellé. Élisabeth kivette a krumplit a serpenyőből, és a tányérokra tálalta; aztán kibontott egy vastag papírcsomagot, két szelet sonkát csomagolt ki, és mindegyik tányérra tett egyet-egyet, a krumpli mellé.
– Ki írt? – kérdezte.
– Semmi, csak a nővérem – mondta Roch.
– Mit akar?
– Semmit. Olaszországban van.
– Ó! Nem is tudtam.
– Én se. Milánóban van, Velencében, valami ilyesféle helyen. Különben nézd meg, egy képeslapot is küldött.
És kése hegyével a képeslapra mutatott. Az asszony fölvette a levelet és a lapot, átfutotta őket, aztán visszatette maga mellé az asztalra.
– Firenzében van – mondta.
– Igen, persze, Firenzében – mondta Roch.
– Szép lehet.
– Aha – mondta Roch.
Az asszony enni kezdte a krumpliját. Roch már majdnem a végén tartott.
A joghurt után Roch fölkelt az asztaltól, fogta az újságot, átment a szobába, és végighevert az ágyon. A hőség most nagyon nehéz volt; a lehúzott redőnyökön lassan ömlött le a nap, és a levegőben zajok úsztak, buborékosan. A falak, a parkett, a mennyezet, az ágynemű, az újság papírja: minden nyirkos volt. Roch alig észrevehetően izzadt, a mellén és a hátán. Mintha nedves hártyán verejtékezett volna; ez a hártya odaragasztotta a matrachoz. Nem aludt, csak valami édeskés fáradtság nyűgözte le, valami tompa ernyedtség a tagjaiban. Nehézkesen forgatta a lepedőnyi újságlapokat, szeme kínosan vándorolt egyik sorról a másikra; ezért aztán folyton ugyanazt a mondatot olvasta, ugyanazt a mondattöredéket, ugyanazt a szót, újra meg újra, anélkül hogy megértené, kihüvelyezné, reménytelenül; jöttek a hírek, isten háta mögötti messzeségekből, átugorva óceánok és hegységek sorompóin, érte jöttek, egyedül az ő számára; és ő még csak arra sem volt képes, hogy fogadja őket. Látta a szavakat, távoli földrészek képviselőit, bizarr és rejtélyes kalandok sűrítményeit, ezeket a nyúlfarknyi eposzokat, melyeket a négy világtáj emberei löktek rejtvényként a papírlapra; de ő mindezt soha nem értheti meg. Örökre így marad, szinte rabul egy fürdőkádban, elveszve gőzbástyái mögött, beleszáműzve, belerekesztve, belezsugorítva ebbe a kánikulai délutánba, a fakuló újságlapra tapadt ujjakkal, fülében a lármával, amit a felesége csap a mosogatással a válaszfalon túl.
Pedig kívüle, a falakon túl, ezer meg ezer kilométernyire tőle, események történtek, ritka és képtelen sorsfordulatok, és visszhangjuk, mint egy haragos tömeg moraja, hozzá is elért. Óceánokon, síkságokon, völgyek mélyén lapuló falvakon kell átkelni, krátereket, vasúthálózatokat, magasfeszültségű drótokat, köpésnyi tavakat átrepülni, és az ember megérkezik a történet helyére. Mindent előkészítettek, mindent megérleltek, az eseményeket éppúgy le lehet olvasni a földről, mint az újság lapjáról, kereken, más események közé besorolva, melyek fájdalmasan, részvéttel más kalandokat és más mészárlásokat foglalnak össze.
