Részlet Irvin D. Yalom Schopenhauer-terápia című kötetéből, mely 2010. októberében jelenik meg a Park Könyvkiadó gondozásában.
Fordította: Résch Éva
Julius Hertzfeldről, a jó nevű pszichiáterről egy rutinvizsgálaton kiderül, hogy gyors lefolyású bőrrákja van. A férfi rákényszerül, hogy szembenézzen a rideg ténnyel: hamarosan meghal. Ez arra készteti, hogy számvetést készítsen az életéről. Felkeresi egykori, szexfüggő páciensét, Philip Slate-et, akin húsz évvel korábban hiába próbált segíteni. Philip mégis gyógyultnak tekinti magát, felépülését pedig a nagy német filozófus, Arthur Schopenhauer pesszimista tanításainak tulajdonítja. Az érzelmeit kifejezni képtelen, kapcsolatfóbiás férfit Julius meghívja terápiás csoportjába. Csakhogy az idő vészesen fogy. Vajon jut-e még ideje arra, hogy valóban segítsen Philipnek? Sikerül-e megvívniuk egymással a csoport tagjainak szeretetéért és elismeréséért? Talán még nem késő.
Irvin D. Yalom 1931-ben született Washingtonban orosz zsidó bevándorló szülők gyermekeként. A Stanford Egyetem pszichiátria professzora, író. A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata, valamint az Egzisztenciális pszichoterápia című munkái szakterületének klasszikus alapművei közé számítanak. A fikciót, filozófiát és pszichoterápiát ötvöző ún. tanító regénye, A Schopenhauer-terápia eddig több mint 15 nyelven jelent meg.
Az utoljára maradt csoporttag – egy vonzó külsejű férfi, akinek korán megkopaszodott kobakját kétoldalt még világosbarna haj szegélyezte, és futballpartjelzőre emlékeztető, tagbaszakadt teste mintha kissé elnyűtt lett volna – ekkor meglepően lágy hangon így szólt:
– Helló, Gill vagyok. Philip, remélem, nem fogod azt hinni, hogy nem érdekelsz, de ma sürgősen igénybe szeretném venni a csoportot. Még sosem volt ilyen nagy szükségem rájuk, mint most.
Philip nem válaszolt.
– Nem bánod, Philip? – kérdezte Gill.
A megriadt Philip jó nagyra nyitotta szemét, és megrázta a fejét. Gill ekkor odafordult a csoport ismerős arcaihoz, és belevágott:
– Sok minden történt, de a vihar ma reggel robbant ki, miután jártunk a feleségem pszichológusánál. Az elmúlt hetekben már elmondtam nektek, hogy Rose egy gyermekbántalmazásról szóló könyvet kapott a terapeutájától, és azóta meg van győződve róla, hogy gyermekkorában szexuálisan zaklatták. Mint valami fix idea, így mondják, nem? – fordult Gill Juliushoz a kérdéssel.
– Fixa idea – szólt közbe váratlanul Philip.
– Ez az. Kösz – mondta Gill gyors pillantást vetve Philipre, majd hangját lehalkítva hozzátette: – Hú, ez gyors volt! – aztán visszatért az elbeszéléshez. – Szóval Rose-nak az a fixa ideája, hogy az apja zaklatta őt, amikor kicsi volt. Képtelen kiverni a fejéből. Vissza tud emlékezni bármilyen szexuális történésre a gyerekkorából? Nem. Vannak szemtanúk? Nincsenek. Ám a terapeutája szerint ha Rose depressziós, fél a szextől, koncentrációs problémái vannak, és irányíthatatlan dühkitörésekkel támad különösen a férfiakra, akkor egészen biztosan molesztálták gyerekkorában. Legalábbis az az átkozott könyv ezt sugallja, és a terapeutája esküszik rá. Ezért aztán – már biztos torkig vagytok vele, hogy folyton ezt hajtogatom – hónapok óta másról sem tudunk beszélni. A feleségem terápiája bekebelezte az életünket. Semmi másra nincs idő. És semmi más téma nem merülhet fel köztünk. A szexuális életünk megszűnt. Nulla. Felejtsd el. Pár héttel ezelőtt megkért, hogy hívjam fel az apját, mert ő persze nem akar beszélni vele, de én hívjam el a lánya pszichoterápiás foglalkozására. Rose azt akarta, hogy az órán én is vegyek részt, és védjem meg.
– Felhívtam hát az apósomat, aki tüstént beleegyezett, hogy eljön. Tegnap felszállt Portlandban egy buszra, és reggel ott volt idejében a pszichiáternél ócska bőröndjével, mivel utána rögtön a buszpályaudvarra akart menni. Az ülés rettenetes volt, kész őrület. Rose mindent ráborított az apjára, és csak mondta és mondta a magáét. Szünet nélkül zúdította vádjait az apjára, még csak meg sem köszönve, hogy több száz kilométert buszozott a lánya kedvéért egy kilencvenperces terápiás ülésre. Mindenféle szerepelt a vádak közt, hogy még a szomszédait, a kártyacimboráit és a tűzoltóhaverjait – merthogy tűzoltó volt az öreg – is meghívta magához, hogy keféljék meg a kislányát.
– Mit csinált erre az apja? – kérdezte Rebecca, egy magas, karcsú, kivételes szépségű negyvenes nő, aki egészen előrehajolt, annyira odafigyelt Gillre.
– Úriemberként viselkedett. Kedves öregember, az az igazi jóságos fajta, hetven körül lehet. Most találkoztam vele először. Elképesztő volt, bárcsak nekem volna ilyen apám! Csak hallgatta Rose-t, és azt mondta, ha ennyi harag gyűlt össze benne, akkor az lesz a legjobb, ha kiereszti magából a gőzt. Rose minden újabb őrült vádját csendesen tagadta, és aztán amikor megszólalhatott, azt mondta, Rose feltehetően azért dühös rá ennyire, mert amikor tizenkét éves volt, akkor ő elhagyta a családját. És hozzátette, hogy Rose haragját valószínűleg az anyja szította, aki kislány kora óta mérgezte a gyerek elméjét. Aztán elmondta, hogy muszáj volt elmennie, hogy szinte elmenekült Rose anyjától, mert már levegőt sem kapott mellette, és ha ott maradt volna, már nem is élne. Én ismerem Rose anyját, és csak annyit mondhatok, valószínűleg igaza van: már rég nem élne. Az óra végén megkért bennünket, vigyük ki a buszpályaudvarra, de mielőtt felelhettem volna, Rose rávágta, hogy ő nem érezné magát biztonságban, ha egy kocsiban kéne utaznia vele. „Értem” – felelte az apja, és szótlanul elindult kifelé, a bőröndjét cipelve.
– Tíz perccel később, amikor Rose és én a kocsiban ültünk, megláttam az öreget az utcán, szegény nehezen húzta maga után a bőröndjét. Épp akkor kezdett esni, mire azt mondtam magamnak, „Na ezt már nem!” Nem bírtam megállni, és kimondtam: „Idejött miattad, a te terápiás órádra, végigbuszozta az utat Portlandtól idáig, ott csoszog, és esik rá az eső! Hát én nem hagyom! Igenis kiviszem a buszpályaudvarra!” Lehúzódtam a járda mellé, és kiszóltam az öregnek, hogy elviszem. Erre Rose rám támadt: „Ha ő beszáll, én kiszállok!” Azt feleltem, meghívom egy kávéra a Starbucksba, várjon meg ott. Pár perc, és visszajövök érte. Kiszállt, és elviharzott. Ez kábé öt órával ezelőtt történt. Persze nem találtam ott a Starbucksban. Elhajtottam a Golden Gate Parkba, és azóta ott sétáltam fel-alá. Azon tűnődöm, hogy soha többé nem megyek haza hozzá.
Ezzel Gill kimerülten hátradőlt foteljében.
A többiek – Tony, Rebecca, Bonnie és Stuart – szinte kórusban biztatták: „Helyes, ez az, Gill! Na végre! Végre a sarkadra álltál!”
– A mindenit! Ez aztán a nagy lépés! – szólt Tony. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre elszakítod magad attól a ribanctól!
– Ha nincs hol aludnod – mondta Bonnie, idegesen futtatva ujjait göndör barna haján, és kényelmetlenül igazgatva úszószemüveg formájú, sárga tónusú szemüvegét –, van egy vendégszobám. Ne aggódj, biztonságos! – tette hozzá kuncogva –, túl öreg vagyok hozzád, és a lányom is otthon van.
Julius nem örült túlságosan a csoport erőteljes nyomulásának (túl sok embert látott már kiesni, mert úgy érezték, nem tudják teljesíteni a csoport elvárásait), ezért közbeavatkozott.
– Komoly támogatást kaptál a csoporttól, Gill. Milyen érzés?
– Nagyon jó. Csak éppen… senkinek nem szeretnék csalódást okozni. Ez az egész olyan gyorsan történt, és mindez csak ma reggel!… Nagyon bizonytalan vagyok és ingatag… nem tudom, mit csináljak.
– Úgy érted – mondta Julius –, nem szeretnéd, ha mostantól a feleséged utasításai helyett a csoport utasításait kellene követned?
– Igen. Azt hiszem, igen. Értem, mire gondolsz. Igaz. De azért nem olyan egyszerű… Én tényleg akarom ezt, tényleg szükségem van a csoport biztatására… hálás vagyok érte, és némi irányításra is szükségem van, mert lehet, hogy életem fordulópontjához érkeztem. Szóval mindenki mondott valamit, csak te nem, Julius. És Philip, igaz?
Philip bólintott.
– Philip semmit nem tud a helyzetemről, de te a részleteket is ismered, Julius – mondta Gill, és szembefordult Juliusszal. – Mi a véleményed? Szerinted mit kéne tennem?
Julius akaratlanul is összerezzent, és nagyon remélte, hogy ezt senki nem vette észre. A legtöbb terapeutához hasonlóan ő is utálta ezt a kérdést. Érezte, hogy közeleg a „Menj a francba akkor is, ha igen, akkor is, ha nem!” típusú konfliktus.
– Nem fogsz örülni a válaszomnak, Gill, de tessék: nem mondhatom meg neked, mit csinálj. Ez a te életed, a te döntésed és a te feladatod, nem az enyém. Az egyik cél, amiért itt vagy ebben a csoportban, az éppen az, hogy megtanulj bízni a saját ítélőképességedben. Mindaz, amit rólad és a házasságodról tudok, rajtad keresztül jutott el hozzám, és a te értelmezésed szükségképpen, akaratod ellenére is elfogult. Én csupán abban segíthetlek, hogy jobban összpontosíts a saját szerepedre, amely ebbe a kutyaszorítóba juttatott. Rose-t nem érthetjük, és főleg nem változtathatjuk meg. Itt te vagy fontos, a te érzéseid és gondolataid számítanak, mivel egyedül azokat vagy képes megváltoztatni.
Nagy csend borult a csoportra. Juliusnak igaza volt: Gillnek nem tetszett a válasz, de a csoport többi tagjának sem.
Rebecca kivett két csatot hosszú, fekete hajából, jól megrázta, majd újra feltűzte sörényét, és váratlanul Philiphez fordult:
– Te nem ismered a történet hátterét úgy, ahogyan mi, de előfordul, hogy egy szűz szem sokkal tisztábban lát…
Philip csöndben ült tovább. Nem volt világos, hogy egyáltalán meghallotta-e Rebeccát.
– Igaz is, van valami véleményed az esetről, Philip? – kérdezte ekkor Tony, tőle szokatlanul kedves hangon. Kreol bőrű fickó volt, mély, aknés sebhelyekkel az arcán, de izmos, sportos teste igen jól mutatott a fekete San Francisco Giants pólóban.
– Van egy megfigyelésem és egyben tanácsom – mondta Philip összekulcsolt kézzel, fejét hátraszegezve, a mennyezetre irányítva tekintetét. – Nietzsche valahol azt írja, hogy a legnagyobb különbség az ember és a szarvasmarha között az, hogy a szarvasmarha tudja, hogyan kell az áldott jelenben szorongás, vagyis félelem nélkül élni, nem háborgatva a múlt által, nem ismerve a jövőben reá váró rémségeket. Minket, embereket azonban annyira fogva tart a múltunk és a jövőnk, hogy csak rövid ideig bírunk ellenni a mostban. Tudják, miért vágyódunk vissza annyira a gyermekkorba? Nietzsche szerint azért, mert akkoriban még szabadok voltunk, gondtalanok, gond nélküliek, akiket nem húzott le a fájdalmas emlékek ólomsúlya, a múlt hordaléka. Engedjenek meg még egy megjegyzést: én ugyan most egy Nietzsche-esszét idéztem, de ez eredetileg nem az ő gondolata volt, valójában Schopenhauertől lopta.
