Iain M. Banks: Ellentétek, Borítóár: 2980, Terjedelem: 384 oldal Megjelenés: 2010. szeptember 30., Agave Könyvek
ELŐHANG
Nincs nagyobb bűn az önzésnél. Így mondta a doktor, sosem felejtem el. Éretlen tacskó lévén akkor még nem értettem őt, csak bámultam, és arra gondoltam: istenem, bárcsak én is tudnék ilyen szépeket mondani.
Sok-sok évvel később döbbentem rá (hol volt már akkor a doktor?), hogy ennek az ellenkezője éppúgy igaz: az életnek létezik olyasfajta olvasata is, amely szerint az önzés a legfőbb erény. Az ellentétek egy magasabb nézőpontból szemlélve kioltják egymást, vagyis az önzés fogalma semlegessé válik – sőt, egyenesen irrelevánssá, súlytalanná –, ha nem adott a morális keretrendszer, amelyben elhelyezhetnénk. Mégis, ahogy az évek múlásával bölcsebb, vagy ha úgy tetszik, vénebb és elmeszesedettebb lettem, egyre inkább igazat kellett adnom a doktornak. Minden porcikám berzenkedik az efféle általánosítások ellen, az eszemmel mégis belátom, hogy az önzés minden rossz forrása ezen a világon és a következőn – az azt követőről nem is beszélve…
Azzal persze tacskó koromban is tisztában voltam, hogy aki a saját boldogulását mások elé helyezi, előbb-utóbb rossz útra téved. Lelkiismeret-furdalás és lelkiismeret-furdalás között tulajdonképpen nincs különbség; mindegy, hogy egy kisgyerekről van szó, aki rossz fát tesz a tűzre, vagy egy királyról, aki henteskötényben pózol vérbe fúló országa fölött. Bárhol helyezkedjenek is el saját tetteink a fent említett szélsőségekhez képest, ha saját örömünket előbbre valónak tartjuk mindazok szenvedésénél, akiknek út közben akarva-akaratlanul a tyúkszemére lépünk, azzal voltaképpen a világba kiáltjuk: itt csak én számítok, én, én és csakis én!
Mi tagadás, fiatal koromban magam is jeleskedtem a tyúkszemek taposásában. Azt gondoltam, csak úgy teremthetem meg magamnak a megérdemelt jólétet, kényelmet és boldogságot – arról a nehezen meghatározható valamiről nem is beszélve, amit a doktor a maga ködös módján „haladás”-nak titulált –, ha vágyaimat használom iránytűnek, és a hosszú távú célok zászlaját magasra tartva átgázolok mindenen, ami az utamba kerül.
Bár továbbra is fenntartom, hogy a doktor kijelentése némi finomításra szorul, vénségemre kénytelen vagyok meghajolni az igazsága előtt. Az emberi társadalmakban az önzés természeténél fogva bűnnek számít, de legalábbis kísértésnek, nem pedig erénynek. Szeretjük azt képzelni magunkról, hogy kitaszított angyalok vagyunk, akik ellen az egész világ összeesküdött. Azt pedig kifejezetten rosszul tűrjük, ha valaki rámutat erkölcsi hiányosságainkra. A rendszer a hibás, amely lépten-nyomon megalkuvásra kényszerít. Mi mást tehetnénk? Igyekszünk lekenyerezni a Mindenhatót, hogy a végső órán a javunkra ítéljen – vagy legalább legyen elnéző szegény, nyomorult szolgájával.
Nem hiszem, hogy a doktor hitt volna a Mindenhatóban. Pedig valamiben hitt, ebben egészen biztos vagyok. Persze az is lehet, hogy mindannak ellenére, amit az önzésről mondott, egyedül önmagában hitt, és senki másban. Esetleg a nagybetűs Haladásban – vagy valami nyakatekert, számunkra megfejthetetlen módon bennünk, az idegenekben, akikkel együtt élt, és akiknek a gondját viselte. Ki tudná megmondani?
Néha azon tűnődöm, vajon sikerült-e megváltoztatnia minket, sikerült-e akár egy hajszálnyival is jobbá tennie a világot. Magamban valahogy mindig arra jutok, hogy: igen. Én legalábbis így érzem. És hogy az önzésével vagy az önzetlenségével érte-e el a célját? Nem számít. Ami a saját lelkiismeretét illeti, azzal neki kell elszámolnia. Ez a másik fontos dolog, amit megtanultam tőle: az vagy, amit teszel. Az égi Mindenható, a nagybetűs Haladás vagy bármely más felsőbb hatalom előtt (a lelkiismeretünkkel ellentétben) nem az számít, amit mondunk vagy gondolunk, hanem az, amit leteszünk az asztalra.
Beszéljenek tehát a szavak helyett a tettek!
A könyvet, amit az Olvasó a kezében tart, két különálló történetből gyúrtam össze. Az egyik hitelességéért jót állok, hiszen az abban elbeszélt eseményeknek magam is részese voltam. Ami a másikat illeti… nos, annak megítélését az Olvasóra bízom. Merő véletlenségből botlottam ebbe az irományba, hosszú-hosszú idővel az után, hogy a szedett-vedett lapokon feljegyzett eset megtörtént (már ha megtörtént egyáltalán). Amikor átrágtam magam rajta, rögtön tudtam, hogy ezt kerestem: bár a szerzőnek láthatólag halvány fogalma sincs a történelmi hitelességről – hogy az objektivitás filozófiai finomrétegeiről ne is beszéljünk –, burjánzó szóvirágaival és sötét színeivel mégis keretet ad az én történetemnek. Rögeszmémmé vált, hogy a kettő valahogy összetartozik, és ha egymás mellé helyezem őket, olyasféle többletjelentéssel gazdagodnak, amit megfejteni nem tudok, legfeljebb ha sejtek, érzek…
Sorsfordító időket éltünk, ez tény. Egy forrongó világban mindig több a csorba, mint az ép – legyen szó országról vagy lélekről. De hát nem locsogok tovább, a következő oldalakon úgyis minden kiderül.
Még valami! Bár borzasztóan igyekeztem, hogy egyetlen sorom se legyen túlzó vagy igazságtalan, lelkem mélyén mégis az Olvasó részrehajlására apellálok: szeretném, ha nem gondolna ránk rossz szívvel, és tetteinket nem ítélné meg túl szigorúan.
És ha már a vallomásnál tartunk, volt egy sokkal önzőbb célom is. Ezért toldoztam-foldoztam és egészítettem ki itt-ott saját régebbi feljegyzéseimet, s társszerzőm dagályos stílusából is faragtam kissé – helyenként vésővel és kalapáccsal. Azt akartam, hogy az Olvasó megkedveljen, noha ez, lássuk be, egy magamfajta tisztességben megőszült tudósemberhez mindenféleképpen méltatlan dolog. Egyetlen mentségem, hogy önzésem végső soron jót tett a könyvnek, máskülönben (talán mondanom se kell), hagytam volna az egészet a csudába.
Talán hagynom kellett volna.
Nos, ennek megítélését is az Olvasóra bízom.
De most már tényleg átadom a szót egy lendületes és ügybuzgó fiatalembernek, aki alig várja, hogy belekezdhessen élete legképtelenebb meséjébe.
1. A DOKTOR
Mint arról egyéb forrásokból bizonyára magad is értesültél, jó gazdám, a gyümölcsoltó főn havának harmadik napján az udvari főpribék elküldte segédjét a doktorhoz azzal az üzenettel, hogy haladéktalanul jelentkezzék nála a vártömlöcben.
Magam éppen a tisztaszobában ültem, és egy ósdi rézmozsárban porítottam a hozzávalókat a doktor legújabb csodapirulájához. Homlokráncolva összpontosítottam, hogy a mozsár ki ne csússzon elgémberedett ujjaim közül, és a gyógynövények se keveredjenek a földre, így beletelt némi időbe, mire eljutott a fülemig az egyre türelmetlenebb dörömbölés. Lélekszakadva szaladtam az ajtóhoz, s út közben véletlenül feldöntöttem az egyik füstölőtartót.
Ha hanyagsággal vagy egyenesen kötelességeim elmulasztásával akarnál vádolni, jó gazdám – esetleg megalapozatlan következtetéseket vonnál le fojtott szitkozódásomból, s az azt követő csapkodásból és csörömpölésből –, kérlek, vedd figyelembe, hogy a káromkodás nem a váratlan látogató, s végképpen nem nemes és tiszteletre méltó személyed ellen irányult. Nem, alázatos szolgádnak esze ágába sem jutott ilyesmi! (És részeg sem voltam, akármit állít is Unoure, a fogdmeg, akiről köztudomású, hogy sunyi, alattomos fickó, s mint ilyen, teljességgel megbízhatatlan.)
Miután Unoure előadta magát, foltos ingujjába törölte az orrát, és egy született tolvaj sandaságával nézett körbe. Bárhogy is vonakodtam magára hagyni a gazembert, nem tehettem mást; sarkon fordultam és igyekeztem nem gondolni rá, mi mindent süllyeszt majd a zsebébe, amíg távol vagyok. Siettem a doktorhoz, aki az estét szokásához híven visszavonultan töltötte. A zsúfolt műhelyben türelmetlenül kerülgettem a gyógyító balzsamokkal, krémekkel, kenőcsökkel és pasztillákkal teli vasládákat, szerszámos komódokat, s iménti szeleburdiságomból okulva mellényemet összefogva óvakodtam át a két vaskos, olykor műtőágynak is használt asztal között, amelyek roskadoztak a legkülönfélébb főzőlapoktól, állványoktól, lombikoktól, fioláktól és egyéb orvosi szerkentyűktől. Halkan, de annál sürgetőbben kopogtattam a dolgozószoba ajtaján.
– Oelph? – hangzott odabentről. – Te vagy az?
– Igen, úrnőm.
– Gyere be!
Hallottam, ahogy sietve összecsapja a naplóját. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a nyugtalanító körülményekről; önkéntelenül is elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem.
Az elsötétített szobát az istrafa édeskés illata lengte be, a szárított levelek a tetőgerendákról alácsüngő füstölőkből illatoztak. A hálófülkeként használt alkóv teljes láthatatlanságba burkolózott. A doktort bizonnyal meglepné, hogy – gazdám remek összeköttetéseinek és előrelátó gondoskodásának hála – milyen alapossággal ismerem a szobáját. Ugyanakkor hajlamos rá, hogy a legváratlanabb terepakadályokat gördítse a látogató útjába egy-egy könyvzsámoly, sámli vagy gyanúsan ingatag feljegyzéskupac formájában, így kénytelen voltam lépésről-lépésre tapogatózni a szoba átellenes sarkában verdeső gyertyaláng felé, mint valami világtalan.
A doktor az íróasztalnál ült, a sűrűn elfüggönyözött ablak előtt. A bordázott gerincű, hatalmas napló ott hevert előtte, vasalt pántja lelakatolva. A barlangi félhomály ellenére sem kerülte el a figyelmemet, hogy az apró lakat ide-oda himbálózik. A tintatartó kupakja nyitva, benne frissen vágott lúdtoll. A doktor nyújtózott és a szemét dörgölte, aztán megigazgatta a nyakában lógó finom mívű láncot, amelyen a naplóhoz való kulcsot tartotta.
Amint azt előző jelentéseimben már említettem, a doktor meglehetős gyakorisággal készített feljegyzéseket a fent említett csatos könyvbe. Mivel mindezt a legnagyobb titokban tette, gyanítom, hogy szülőföldje, Drezen népeinek okulására készített összefoglalót itteni élményeiről. Néha olyannyira beletemetkezett a munkájába, hogy egészen megfeledkezett rólam – különösen, ha valamely kutatási feladattal bíbelődve hosszú ideig böngésztem a pókhálós könyvespolcokon sorakozó fóliánsokat. Ha alkalom adódott, mindig vetettem egy futó pillantást a naplóra a válla fölött. Legnagyobb meglepetésemre nem a haspidi nyelvjárást használta, még csak nem is a császárit – bár mutatóba mindkettőből akadt benne egy-két bekezdés. Egészen sajátságos írásjeleket használt; boszorkányos mirniksz-dirnikszekkel rajzolta tele a papírt, amikhez foghatót még soha életemben nem láttam.
Gazdám világi jártasságát és csavaros észjárását ismerve már bizonyára utánajárt, hogyan lehetne a napló értelmét egy másik drezeni hathatós közreműködésével megfejteni – vagy legalább megbizonyosodni afelől, egyáltalán drezeni írás-e, amit ilyenkor a doktor művel. Én minden estre megígérem, hogy ha lemásolni nem is tudom, igyekszem emlékezetembe vésni a különös jeleket. Sajnos ez alkalommal erre sem nyílt lehetőségem, lévén a naplót a doktor már a szobába lépésemkor gondosan becsukta és lelakatolta.
Szabadjon ismét felvetnem szerény ötletemet, miszerint a napló időleges eltávolítása lehetővé tenné, hogy másolatot készítsünk róla, s így a kérdést végleg el lehetne dönteni. Ehhez mindössze egy ügyes kezű lakatosra és egy gyakorlott írnokra volna szükség. A doktort napi rendszerességgel hívják a palotába, emellett a városban is gyakran akad dolga. Megítélésem szerint akár a szokásos esti fürdő alatt is el lehetne készíteni néhány oldalnyi másolatot, mivel ezek a fürdők még egy asszonyszemélyhez képest is meglehetősen hosszúra szoktak nyúlni. (Az egyik ilyen pancsolás alkalmával csentem el a táskájából azt a szikét is, amelyet később annak rendje s módja szerint eljuttattam gazdámnak. Sietve hozzáteszem, hogy mindezt az után hajtottam végre, hogy a szegények ispotályában jártunk, s így a doktornak esze ágába se jutott engem gyanúsítani a lopással.) Természetesen csak remélem, hogy a naplóra vonatkozó javaslatom kedvező fogadtatásra talál. Semmiképpen sem szeretném tisztemet feledve túllépni a hatáskörömet, így gazdám bárhogy is határozzon, hű szolgájaként meghajlok bölcsessége előtt.
A doktor összevont szemöldökkel nézett rám. – Te reszketsz – állapította meg.
Valóban. A pribéksegéd megjelenése váratlanul ért, mint derült égből a villámcsapás. A doktor a műhelybe vezető ajtóra pillantott, amelyet nyitva hagytam. Abban reménykedtem, hogy ha Unoure hallja a hangunkat, talán nem tömi degeszre a zsebeit. – Ki az? – kérdezte, fejével az ajtó felé bökve.
– Kicsoda, úrnőm? – hebegtem. A doktor az asztalra fektette a tollat, és akkurátusan becsukta a tintatartó fedelét.
– Valaki köhög odakint.
– Ó, az csak Unoure, a pribéksegéd.
– Nocsak. És mit akar?
– El kell kísérnie téged a rejtett kamrába. Nolieti mester parancsára.
Egy pillanatig némán bámult maga elé. – A főpribék – bólogatott elgondolkodva, aztán rám pillantott. – Szerinted bajban vagyok, Oelph? – Karját a napló durva bőrborításán nyugtatta, mintha védelmet remélne tőle. Vagy mintha ő akarná védeni a naplót.
– Hová gondolsz, úrnőm! – siettem a válasszal. – A táskádat is magaddal kell vinned. És az orvosságos fiolákat. – Az ajtó felé intettem, ahonnan átszüremlett a tisztaszoba fénye. A segéd egyre idegesebben harákolt és krákogott, olyasformán, mint amikor valaki kezd kifogyni a béketűrésből. – Úgy vélem – suttogtam –, hogy meglehetősen sürgős az ügy.
A doktor a fejét csóválta. – Talán megfázott a jó Nolieti mester. – Felállt és magára kanyarította hosszú, fekete kabátját, amely addig a szék karfáján lógott.
Lovagiasan felsegítettem rá a bő lebernyeget. – Nem hiszem, úrnőm. Úgy vélem, inkább az igényel orvosi segítséget, akit éppen, hmm… vendégül lát.
– Az más. – A doktor belenyomta a lábát a csizmába, aztán ismét felegyenesedett és körülnézett, mint aki keres valamit. Bár már hónapok óta ismerem, mindig csodálatra késztet a megjelenése, a tartása, maga a jelenség – máshogy nem is igazán tudom kifejezni. Az itteni asszonyokhoz képest magasnak számít, de nem aránytalanul. Bár széles a válla, minden bizonnyal eltörpülne egynémely feltűrt ingujjú halászfeleség és kofaasszony mellett. Nem, a doktornak nem a megjelenése rendkívüli, hanem a viselkedése, az élethez és a világ dolgaihoz való hozzáállása.
Borzasztóan restellem, olykor mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, és meglesem őt, amikor a szokásos esti fürdője után vékony leplében végigsiet a folyosón; felemeli a karját, hogy törölközőt csavarjon hosszú, vörös hajára, majd eltűnik a szobája ajtaja mögött, púderillatú páraörvényt hagyva maga után. Nem tagadom, az udvari bálok alkalmával előszeretettel legeltetem rajta a szemem, ahogy estélyi ruhába öltözve táncol kecsesen és könnyedén, éppolyan szende, szűzi mosollyal az ajkán, mint bármelyik másik, üvegbura alatt nevelkedett udvari virágszál. Bevallom, látása olykor testi vágyat is ébreszt bennem – de hisz’ melyik egészséges férfi tudna ellenállni egy ilyen szemrevaló, sőt, kifejezetten kívánatos fehérnépnek? Csakhogy van egy kis bökkenő; van valami a viselkedésében, amelyet lehangolónak, sőt már-már visszataszítónak találok – és gyanítom, hogy férfitársaim többsége ugyanígy van vele. Nőietlen őszintesége és szókimondása olykor-olykor a durvasággal határos, s bár látszólag elfogadja az élet alapvető szabályait, mint például a férfiúi lét felsőbbrendűségét az asszonyéhoz viszonyítva, időnként az a gyanúm, hogy az alázatosságot mímeli csupán, s titokban kacag rajtunk.
Most áthajolt az asztalon, és egy gyors mozdulattal széthúzta a függönyt. A Seigen halovány, ezüstös ragyogása elárasztotta a szobát. A holdfényben egy tányér csillant meg az asztalon, a napló mellett, rajta némi száraz sütemény és egy szelet sajt. A doktor régi, ütött-kopott tőre is a tányéron hevert, éle tompa és zsírmaszatos.
A doktor felkapta a kést, óvatosan végignyalta a pengéjét, és elégedetten cuppantott. Majd a zsebkendőjébe törölte, és a csizmaszárába csúsztatta. – Mehetünk – csapta össze a tenyerét. – Ne várassuk a főpribék urat!
– Nem tekinthetnénk el ettől? – A doktor összevont szemöldökkel méregette a kendőt, amelyet a pribéksegéd szorongatott szutykos markában. A fickó hosszú bőrkötényén vérfoltok éktelenkedtek, az inge koszos volt és szakadt, lötyögő nadrágja fénylett a zsírtól. A fekete kendőt egyik feneketlen kötényzsebéből kotorta elő az imént.
Elvigyorodott, és kivillantotta elszíneződött, szuvas fogsorát, amelyet itt-ott sötét hiátusok tarkítottak. A doktor elfintorodott. Az ő fogai bezzeg tökéletesek, akár egy gyöngysor; amikor először megláttam, azt hittem, valami külhoni ékszerész remekműve.
– A szabály az szabály. – Unoure a doktor kebleit fixírozta. A doktor fázósan összehúzta magán a kabátot. – Különben is, te idegen vagy itt – tette hozzá barátságtalanul.
A doktor felsóhajtott, és várakozóan tekintett rám.
– Nos, valóban – köszörültem meg a torkom. – Méghozzá olyan idegen, akire királyunk, sokáig éltesse a Mindenható, akár az életét is rábízná.
– Az nem számít – legyintett a fickó. Hangosan harákolt egyet, és már emelte a kendőt, hogy beletrombitáljon, de a doktor arckifejezését látva végül az ingujját választotta. – Nekem ezt parancsolták, és kész. Na igyekezzünk, nem érek rá egész nap! – mordult fel vészjóslóan, és az ajtó felé terelt bennünket.
A palota alatt húzódó pincetömlöc bejáratánál álltunk, mögöttünk a ritkán használt átjáró tátongott, amely a nyugati szárny konyháihoz és a borpincékhez vezetett. Sötét volt, csak a fejünk fölött derengő lanternából szitált ránk némi poros, híg fény. A homályban épphogy kivehető volt a penészfoltos kapu, távolabb a folyosón maroknyi fáklya rajzolt remegő árnyékokat a falra.
– Rendben – hagyta rá a doktor –, bekötheted a szememet, ha muszáj. – Közelebb lépett, és anélkül, hogy hozzáért volna, alaposan szemügyre vette a kendőt, aztán a pribéksegéd kezét. – De nem ezzel. – Egy tiszta zsebkendőt varázsolt elő a kabátzsebéből, és a kezembe nyomta. – Megtennéd, Oelph?
– De… – kezdte Unoure, amikor tompa harangszó kondult valahol a súlyos ajtószárnyon túl. A pribéksegéd összerezzent. Szitkozódva hátat fordított, és a fekete rongyot begyűrte a kötényébe. Amíg a virágillatú keszkenőt a doktor szemére kötöttem, Unoure a rozsdás retesszel bajlódott. Felkaptam a doktor táskáját, másik kezemet pedig támaszul ajánlottam neki. Belém karolt. Együtt léptünk át a küszöbön, és a segéd nyomába szegődtünk. Követtük a folyosón, majd le egy kanyargós lépcsőn, ajtók és átjárók hosszú során át, egyre közelebb Nolieti mester hírhedett tanyájához. Félúton járhattunk, amikor ismét megkondult a lélekharang. A doktor összerezzent, a tenyere nyirkos lett. Bevallom, az én hátamon is végigfutott a hideg.
A kínzókamrába keskeny, alacsony szemöldökű ajtón át léptünk be. Kétrét kellett görnyednünk; a kezemet a doktor fejére tettem, jelezvén, hogy hajtsa előre. A haja puha volt és márványosan hűvös. Alighogy beléptünk, mellbe vágott minket a bűz; édeskés és penetráns, talán égett emberi hús szaga. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, de utat talált a tüdőmbe. A fejem majd’ szétrobbant.
A boltíves termet olajlámpások világították meg, beteg sárgászöld fényt csorgatva a különböző méretű és formájú kádakra, asztalokra, ember formájú tartályokra, présekre, satukra és egyéb vallató eszközökre. Egyikkel sem szerettem volna közelebbi ismeretséget kötni, mégsem tudtam levenni róluk a szememet; megbabonázva bámultam Nolieti mester arzenálját. A fedetlen kémény alatt egy vasrostélyon parázs izzott. A terem közepén, a rozsdás szellőzőrács alatt reves kapcsokkal és hevederekkel tűzdelt szék állt, benne meztelen emberi alak. Vékonydongájú férfi volt, bőre fehéren világított a félhomályban. A széket egy gömb alakú, forgatható kerethez rögzítették, támlája most vízszintes helyzetben állt, mintha a szerencsétlen, aki benne ül, szaltóra készülne. A feje ernyedten csüngött.
Nolieti mester a szerkezet mellett állt, jobbjával egy durván ácsolt szerszámos állványba kapaszkodott, amin a legkülönfélébb edények és fémeszközök sorakoztak – ezek éppúgy származhattak volna egy kőműves vagy egy ács kelléktárából, mint egy mészároséból, vagy egy sebészéből. Nolieti csípőre tett kézzel bámulta ketrecbe zárt áldozatát, és rosszallóan csóválta a fejét. Arcát szürke borosta borította, durva vonásait sebhelyek torzították. A gömb alatt egy padlóba mélyített kőtálca sötétlett, a sarkában elhelyezett lefolyónyílásba sötét folyadék csordogált. A szanaszét heverő apró, hosszúkás foltok talán fogak lehettek.
Ahogy meghallotta a lépteinket, Nolieti hátrafordult. – Mi tartott ennyi ideig? – vakkantotta. – Asz’ttem, már sose értek ide. – Először engem mért végig, aztán a doktort, végül Unoure-on állapodott meg a tekintete. (Amint a doktor zsebre gyűrte a kendőjét, a segéd elővette saját fekete rongyát, és büszkén lobogtatott vele, jelezvén, hogy lám, sikerült teljesítenie gazdája parancsát.)
– Az én hibám – felelte a doktor hűvösen, és Nolietit megkerülve a fogolyhoz lépett. Leguggolt a háta mögé. Fintorgott, az orrát ráncolta, aztán felállt, és az egyik hevederbe kapaszkodva álló helyzetbe forgatta a széket. A mozdulatot fülsértő csikorgás kísérete. A rab borzalmas állapotban volt. Az arca elszürkült, a bőrét égett foltok tarkították, a szája formátlan lyukká torzult, az állkapocscsontja eltörött. A füléből szivárgó vér csíkokban száradt a nyakára. A doktor átnyúlt a rácsokon és felhúzta a férfi szemhéját, amire mélyről jövő hörgés volt a válasz. Hirtelen cuppanás szerű zaj hallatszott, mintha valami nedves dolog elpattant volna. A férfi levegő után kapkodva sikítani akart, de csak szánalmas vinnyogásra futotta. Lélegzete szaggatott, ritmikus bugyborékolásba fulladt. A doktor közelebb hajolt, aztán visszahőkölt.
– Ezt keresed, he? – Nolieti gúnyos mosollyal bökött egy közelben heverő vödörre. A doktor mintha meg se látta volna az edényt, vértelen mosolyt villantott a pribékre. Visszaforgatta a széket iménti helyzetébe, és a rab háta mögé lépett. Félrehúzta a véres rongyokat és újra elfintorodott. Hálát adtam a Mindenhatónak, hogy szemközt állok, és buzgón fohászkodtam, hogy akármit is tesz a doktor, ahhoz ne legyen szüksége az én segítségemre.
– Mi a panasz? – pillantott fel végül a doktor.
Nolietit láthatólag felkészületlenül érte a kérdés.
– Hát – köszörülte meg a torkát. – Csurog a vér a seggéből, mint a zápores’ső. Az a panasz.
A doktor bólintott. – Túlságosan kihűltek a spékelő vasak – állapította meg. A táskáját a kőtálca mellé tette, és hosszan kotorászott benne.
Nolieti a doktorhoz lépett és fenyegetően közel hajolt hozzá. – Hogy mit csinálok, ahhoz neked semmi közöd, ostoba némber – sziszegte a fülébe. – Neked az a dolgod, hogy rendbe hozd a senkiházit, és mi szépen kiszedhessük belőle, amit a király tudni akar.
– A király tud erről? – kérdezte a doktor tágra nyílt, ártatlan szemmel. Megcsóválta a fejét. – Ő sohasem adna ilyesmire parancsot. Szerintem ennek a szerencsétlennek még a létezéséről sem tud. Sokkal valószínűbb, hogy Adlain parancsnokot ismét elragadta a vakbuzgóság, és úgy gondolta, összedől a világ, ha nem áldoz fel még valakit a paranoiája oltárán. Nemde bár?
Nolieti kihúzta magát. – Ez nem tartozik rád – mondta dacosan. – Tedd a dolgod, némber, ’oszt tágulj innét! – Ismét lehajolt, száját a doktor füléhez tapasztotta. – És ne gyere nekem a királlyal meg a parancsnokkal. Idelenn én vagyok a király, úgyhogy ne üsd az orrod a dógomba, ha jót akarsz!
– Ez most már az én dolgom is – felelte a doktor higgadtan, rá se hederítve a fölé tornyosuló alakra. – Ha elmondod, mit csináltatok vele, talán el tudom látni a sebeit.
– Meg is mutatom, ha akarod – felelte a pribék negédes mosollyal. A segédjére kacsintott. – Hölgyek számára különleges meglepetéseket tartogatunk, igaz-e, Unoure?
– Szívesen bájcsevegnék – felelte a doktor fagyos mosollyal –, de nem érek rá. Halljuk, mit műveltetek ezzel a nyomorulttal!
Nolieti szeme résnyire szűkült.
A rostélyhoz lépett, és a parázsból előrántott egy hosszú piszkavasat. Ahogy kikapta, felszikrázott a levegő. A vasrúd szélesedő, lapátra emlékeztető hegye sárgán izzott. – Legutóbb ezzel vettük kezelésbe – vigyorgott. Arcát túlvilági fénybe vonta a narancsvörös ragyogás.
A doktor a piszkavasra nézett, aztán a pribékre. Leguggolt, és matatni kezdett a rácsok közé zárt ember derekán, aztán a hátsóján.
– Erősen vérzett? – kérdezte.
– Sugárba’ jött – bólogatott a pribék, és a segédjére sandított –, mintha hugyált volna a koma…
Unoure a szája elé tette a kezét, úgy röhögött.
– Akkor jobb, ha benne hagyom – motyogta a doktor, és felállt. – Biztosan élvezettel végzed a munkád, Nolieti mester, de most az egyszer elvetetted a sulykot. Ez az ember haldoklik.
– Te vagy az orvos. Gyógyítsd meg! – Nolieti tett egy fenyegető lépést a doktor felé, és meglóbálta az izzó piszkavasat. Nem hinném, hogy bántani akarta volna, a doktor keze mégis önkéntelenül a csizmaszára felé indult, ahol a kicsorbult tőrt tartotta.
A pribékre szegezte a tekintetét, mintha az izzó vasdarab ott se volna. – Adok neki valamit, amitől talán magához tér, de csodát ne remélj. Ha meghal, nem az én hibám.
– Hát kié? – morogta Nolieti, miközben visszalökte a piszkavasat a tűzbe. Hamu és parázs szitált a koszos padlóra. – Ha jót akarsz, verj bele életet! Különben a király megtudja, hogy végzed a munkádat.
– A király mindenképp meg fogja tudni – felelte a doktor, és rám mosolygott. Bizonytalanul visszamosolyogtam. – Adlain parancsnok úgyszintén – tette hozzá. – Magam jelentem neki. – Ülő helyzetbe forgatta a férfit és előkapott egy fiolát a táskájából. Egy spatulával belekanalazott az üvegcsébe, aztán kinyitotta a férfi száját, és a kenőcsöt a rongyos fogínyre kente. A férfi fájdalmasan felnyögött.
A doktor egy darabig figyelte, aztán a parázsba dobta a spatulát. A fa sercegni kezdett és szikrákat hányt. A doktor a kezére pillantott, aztán Nolietihez fordult. – Van itt víz? Úgy értem, tiszta.
A pribék intett Unoure-nak, aki eltűnt a félhomályban, aztán egy tállal tért vissza. A doktor megmosdott, és éppen szárazra akarta törölni a kezét az illatosított zsebkendőben, amikor a rab ajkáról borzalmas sikoly tört elő, egész testében megrázkódott, aztán hirtelen megmerevedett, és elernyedt. A feje előrebukott. A doktor odalépett hozzá, de Nolieti egy haragos, kétségbeesett kiáltással félrelökte, és a nyaki verőérre nyomta az ujját.
Aztán csak állt, mint akibe mennykő csapott. A segédje borzadva, hitetlenkedő arccal figyelte a történteket. A doktor szája megvető fintorra húzódott. Nolieti megpördült, és nekiszegezte az ujját. – Kígyó! – sziszegte. – Te ölted meg! Nem akartad, hogy szenvedjen.
A doktor közönyösen vállat vont, és tovább törölgette a kezét (pedig már csontszáraz volt. Talán reszketett is egy kissé). – Arra tettem esküt, Nolieti mester, hogy meggyógyítsam az embereket, nem pedig arra, hogy megöljem – felelte egykedvűen. – Arra ott vannak mások – tette hozzá.
– Mit adtál neki? – vonta kérdőre a főpribék. S mert nem kapott választ, leguggolt a doktor táskája mellé, és türelmetlenül kotorászni kezdett benne. Végül megtalálta az üvegcsét, és a doktor arcába nyomta. – Mi ez? He?
– Idegi serkentő – vont vállat a doktor. Az üvegbe dugta az ujját, aztán a magasba emelte. A tűz fényében viszkózus, aranybarna massza csillant. – Kipróbálod? – Nolieti felé nyújtotta a kezét.
A főpribék elkapta és megszorította a csuklóját. – Nem. Te próbálod ki, némber! Edd meg a kotyvalékodat!
A doktor lerázta magáról Nolieti kezét, kinyitotta a száját és a pasztát akkurátusan szétkente a fogínyén. – Az íze keserédes – magyarázta lassan és türelmesen, mint amikor engem tanít a medicina fortélyaira. – Perceken belül hat, és általában nincs mellékhatása. A súlyosan meggyöngült szervezetre azonban veszélyes lehet, különösen ha a beteg sokkos állapotban van. Ilyenkor fulladási roham léphet fel, amely szélsőséges esetben halált is okozhat. – Lenyalta az ujját. – Gyerekeknek nem ajánlott, mivel a javulás esetükben nem kimutatható, a mellékhatások viszont jóval gyakrabban fordulnak elő. Egyébként – folytatta az előadást – egy hímnős növény terméséből készül, amely vadon nő Drezen északi szigeteinek lakatlan hegységeiben. Ritka és értékes gyógynövénynek számít, ezért általában hígítva alkalmazzák, mivel ebben a formában hosszan eltartható. A király kezelésére is rendszeresen használom. Ami azt illeti, őfelsége az egyik leghatékonyabb szernek tartja. A készletem sajnos fogytán van, így szívem szerint nem pazaroltam volna haldoklókra és egészségesekre, de te kimondottan ragaszkodtál hozzá. A király biztosan megérti majd. – (Szabadjon közbevetnem, gazdám, hogy tudtommal a doktor sosem használta ezt a szert – amelyből egyébként több csupornyit tart a műhelyében – a király bajainak kezelésére. Ami azt illeti, abban se vagyok biztos, hogy használta-e bármire egyáltalán.) A doktor végigfuttatta a nyelve hegyét a fogínyén, aztán a pribékre mosolygott. – Biztosan nem kérsz belőle?
Nolieti hallgatott, széles járomcsontjai némán mozogtak, mintha a nyelvét harapdálná.
– Dobd ki innét ezt a boszorkányt – mordult a segédjére –, hogy a lába se érje a földet! – Azzal elfordult és dühödten taposni kezdte a fújtatót. A lángok szisszenve csaptak a magasba, táncoló szikrafelhőt köpködve a kormos kéménybe. A ketrecben lógó ernyedt alak felé bökött. – Azt meg hajítsd a savfürdőbe – dünnyögte.
Tovább zongorázott a fújtató pedáljain egyenletes, durva lökésekkel. Mielőtt kiléphettünk volna az ajtón, utánunk kiáltott. – Doktor?
Megfordultunk. Unoure előkotorta a fekete rongyot a kötényéből.
– Parancsolsz, Nolieti mester?
A pribék ránk vigyorgott, de a lábát nem vette le a fújtatóról. – Jössz te még az én utcámba, drezeni boszorka – suttogta fenyegetően. A szeme sárgán villant a parázs fényében. – És akkor nem szabadulsz innét. Arra mérget vehetsz!
A doktor egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán elfordult és vállat vont. – Vagy te kerülsz hozzám, a műtőbe – mondta. – Kivételes elbánásban lesz részed, garantálom.
A pribék beleköpött a tűzbe, aztán dühödten rátaposott a pedálra. A halál orgonája sivítva felzengett. Szinte megkönnyebbültünk, amikor a segéd kiterelt minket az ajtón.
Néhány perccel később ismét a palotába vezető fémkapu előtt álltunk. Még sosem örültem ennyire a király libériás inasainak.
