Gene Wilder: A nő, aki nem, Athenaeum kiadó, Fordította: Bíró László, Terjedelem: 160 oldal, Ár: 2490 Ft
Első fejezet
Minél hihetetlenebb egy történet, annál inkább elhiszem. Harminchárom éves vagyok. 1903-ban ideg-össze- roppanást kaptam, és kényszerzubbonyban elmegyógyintézetbe vittek. Az egész dolog háttere még mindig homályos, de azért elmesélem, mire emlékszem. Koncerthegedűs vagyok, legalábbis az voltam az idegösszeomlásom előtt. 1903 májusában az Ohio állambeli Clevelandben Csajkovszkij D-dúr hegedűkoncertjét játszottam, amikor is – pontosan annak a kadenciának a közepén, amit hetek óta gyakoroltam – hirtelen leraktam a hegedűmet és nekiálltam összetépni az első hegedűs kottáját. Amilyen gyorsan csak tudtam, fecnikre szaggattam, aztán vizet öntöttem az egyik tuba tátongó szájába és ököllel püföltem a zongorabillentyűket – de csak a feketéket –, majd sírva lekuporodtam a földre. A közönség tátott szájjal bámulta ámokfutásomat egészen addig, amíg a biztonsági őrök be nem rohantak és ki nem vonszoltak a színpadról. Néhány hét múlva, amikor már annyira lehiggadtam, hogy akár három vagy négy összefüggő és értelmesnek tűnő mondatot is képes voltam elmondani, a főorvos kikérdezett. Beosztottjai a közelben ücsörögtek s figyelmesen hallgattak. – M eg tudja mondani a nevét? – Jeremy Spencer Webb – válaszoltam. – Boldog ember! – kiáltott fel a főorvos. – N agyon kérem, hagyjuk a fölényeskedést. – Bocsánat – vált hirtelen alázatossá. – Nős? – N em, hál’ istennek. – E zt hogy érti? – N éhány éve még nős voltam, de ha maga vette volna el a feleségemet, akkor most maga lenne ebben a kényszerzubbonyban és én faggatnám. – E miatt roppant össze? – N em, természetesen nem – az már csak egy rossz emlék. Már elváltunk. – Szereti a munkáját, Mr. Webb? – Az életemnél is jobban. – Akkor miért tépte darabokra a másik hegedűs kottáját… és miért verte ököllel egy nagyon drága Steinway zongora billentyűit? – N em tudom. Tényleg fogalmam sincs. – És azt esetleg tudja, hogy miért öntött vizet a tubába? – Úgy rémlik, olyasmire gondoltam, hogy biztos szomjas. – T réfál, Mr. Webb? – N em, nem tréfálok. Bárcsak így lenne! A főorvos hosszú másodpercekig bámult rám. Két nap múlva beutaltak egy németországi szanatóriumba, a Fekete-erdőben, a francia és a svájci határ mentén található Badenweiler nevű faluban. Otto Gross, a clevelandi zenekar művészeti direktora írásbeli nyilatkozatomat óhajtotta a beutalóhoz. Kérését egészen addig visszautasítottam, amíg meg nem említette, hogy az orosz író, Anton Csehov – aki tüdőbajban szenvedett – szintén a badenweileri fürdőhelyen tartózkodik. Korábban láttam egy Csehov-darabot, a Ványa bácsit, ami annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elmentem a New York-i közkönyvtárba, s elolvastam tőle még egy darabot, a Sirályt. Csehov éleslátása és művészi tökéletessége felkavart. Amikor Otto Gross azt is közölte, hogy a zenekar állja a költségeket, aláírtam a szükséges papírokat. Csak halkan jegyzem meg: szerintem azért akarták állni a kiadásaimat, mert tartottak egy esetleges pertől. Elképesztő, hogy elküldenek Clevelandből a német Fekete-erdőbe. De hát végül is, mi beleszólásom lehetett?
