Feldmár András: Szabadság, szerelem, Jaffa, Budapest, 2009.
A pszichoterápia arról szól, hogy két ember mit tud egymásnak mondani, ha megállapodnak abban, hogy nem lesz közöttük szex. Ez szerintem egy nagyon érdekes mondat, amin érdemes elgondolkodni, mert egy terapeuta és egy paciens között olyan beszélgetések esnek meg, amelyek sehol máshol a világon nem történnek, mégpedig lehet, hogy azért, mert bárki mással beszélgetsz, nem állapodsz meg vele, hogy nem lesz közöttetek szex. A szex az mindig lehetséges. Hacsak meg nem állapodtok. Még egy terapeutának sem lehet mindig elhinni, hogy nem lesz vele szex. De abban a pillanatban, amikor ez lehetségessé válik, akkor az a beszélgetés nem ér semmit.
Na most még egy probléma van. Egy Vladimir Jankélévitch nevű filozófus – aki 1985-ben halt meg és a Sorbonne-on tanított – hívta fel a figyelmet arra, hogy amikor Henri Bergson 1927-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, azt mondta, hogy „ne arra figyelj, amit mondanak, hanem arra, amit tesznek”. Tehát nekem is vigyáznom kell arra, nehogy azt higgyétek, hogy én prédikálok. Mert senki sem akar prédikációt hallgatni. Valahogy ilyen, kötött körülmények között nekem valamit tennem is kell, nem csak beszélnem. Ez azért érdekes, mert Bergson egyike volt az elsőknek, akik azt mondták, hogy a tapasztalat és az élmény a fontos, nem pedig a hallomás vagy a mendemonda. Vannak bizonyos dolgok, amikről nem beszélni kell, hanem csinálni kell, amiért valamit tenni kell. És nagyon érdekes az a lista, amit leírt, épp a mai témánkhoz illik. Azt mondta, ilyen a szeretet: erről nem beszélni kell, azt csinálni kell. Ilyen a költészet – ki akarna beszélni a költészetről? Ilyen a zene, a művészet és a szabadság. Tehát például egy Tolsztoj, vagy egy szent, vagy egy hős, vagy egy művész nem azzal befolyásolja az embereket, amit mond, hanem azzal, amit tesz. Azzal, aki. A lényével, nem a szavaival. Vagyis a gyakorlás, a praxis a fontos, nem a retorika, nem a prédikáció.
A pszichoterápiában van egy mondás, hogy a jelentése, értelme annak, amit mondok, az azoknak a cselekedeteknek az összege, amelyeket létrehoznak a szavaim. Vagyis ha elmentek innen, miután meghallgattatok, és semmi olyant nem csináltok, amit eddig nem csináltatok, vagy nem hagytok abba valamit, amit eddig csináltatok, akkor minden, amit mondtam, csak üres, langyos levegő, semmi más. Minden, amit mondtam, abszolút értelmetlen. Mert nem csak az én cselekedetem a fontos, hanem az is, amit ti csináltok. A legjobb mód, ahogy az ember tanul, az utánzás. A mimézis. De csak azokat akarjuk utánozni, és csak azokat tudjuk utánozni, akik cselekednek. Aki beszél, azt nem lehet utánozni, mert ha utánzol valakit, aki beszél, akkor csak beszélsz. Az pedig unalmas. Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogy ha az a valaki cselekszik. És nem csak cselekszik, hanem örömmel csinálja azt, amit csinál, és boldogságot sugároz. Nemrég találkoztam egy fiatalemberrel, akinek az anyja meg az apja is orvos, és az anyja még most is csodálkozik, hogy a fiú mért nem akart orvos lenni. Hogy miért nem utánozta őket. Megkérdeztem a fiútól, hogy milyen volt a gyerekkora, azt mondta, hogy a szülei sajnos rengeteget dolgoztak, és nagyon nehezen viselték el azt a felelősséget, amit orvosokként el kellett viselniük. Ha ismertek orvost, akkor biztos ti is nagyon gyakran látjátok, hogy az orvos lót-fut, nincs ideje, nem tud aludni, és ha ezt valaki nem tudja sugárzó módon élvezni, akkor mért lenne a gyereke orvos, akkor mért utánozná? Nem hülye az a gyerek. Ismerünk olyan fiúkat, akik utánozták az apjukat, például David és Igor Ojsztrah, vagy Rudolf és Peter Serkin: a fiú valószínűleg látta az apját sugározni, és akkor viszont hülye lett volna nem utánozni, hiszen ott volt a kapu a boldogsághoz. Mindannyian szeretnénk utánozni valakit, aki boldog.
