Ekaterina Joszifova: Otthon, majdnem, Napkút, Fordította: Szondi György, Ára: 1290, Oldalszám: 136
Előszó
„A költészet? Minden másnál ősibb esély, hogy a lényeget megérintsd.
Az ismertet a sejthetővel összeköti, csirájában tapintja ki a mozgást. Jelzi a láthatatlant a láthatón át – s fordítva.
A versérzék hiánya ugyanoly fogyatékosság bárkinél, mint minden más érzék hiánya. De a legtöbben hagyják csak csököttnek magukban. Kívülről olyugyan nem látszik.
A költészet bennünk csöndet kíván, hogy hallhassuk. Részben ezért is mind mélyebben hallgat. A megírt vers szolgálata a csönd szólítása.
Üzenet? Igen, üzenet, mely inkább sarkall mint mond csak.
Az embert állapotában ma – küszöbön áll, nagy átalakulás vagy pusztulás küszöbén – a költészet igen-igen segítheti.
Ha nő a költészethez való kötődés – egy életnek lehet varázsa; a versírás hivatásig erősödhet, küldetésig; de se így, se úgy mentséged ez nem lehet. Ha a harcból, szerelemből, szenvedésből valami vagy valaki nevében hozott áldozatból nem vállalod részed, hasztalan törekszel a költészet felé: megvilágosulás csak az önzetlen szív tapasztalásából születhet.”
Ekaterina Joszifova 1986-ban foglalta össze így gondolatait a magyar olvasónak (akkortájt jelent volna meg mintegy hétszázötven sor tőle… s lát napvilágot csak most, huszonhárom esztendővel később; igaz, kötet) – verseiben is ekként vall költészetfelfogásáról. Következnek magyarul, száztizenegy. De ha nem is fogalmazná meg (ön)kérdésfeltevésre a metaforikusan tiszta választ – lényege a versválasztásból, s a versépítkezésből számára s ezúttal számunkra így is kifejezhető. A meghatározások körülírhatósága csak. Érdemes-e rendezni az állandó rendezetlenségben? A kétely és a „szinte” az ideiglenesség, a vendég-volt jelzésével – a befejezetlenséggel, a végig -nem-mondottsággal „írható le”. „Véletlen vagyok, mint a név, melyet nekem adtak” – pontosít Joszifova, …„hanyagul kezelt jel”. A névvel-foghatóság azt kellene hogy jelentse: ismerje el a költő az adottat, vagy új szóval helyezzen el, ő adjon értéket? A döntés keserves vagy játékos lehetetlensége verseinek egyik értelme.
Ívpontok közötti alkotó lélek: a „bőbeszédűség” s a lapidáris rövidség választásának titkát nem oszthatja meg velünk. Az érzelem s az értelem egymásba diktál nála – alapsora is ez: „Az értelemnél nincs semmi gyönyörűbb, az értelem értelme pedig érzelmeink.” Az egyszerű fensége épp oly fontos számára, mint a rebbenő mozdulatlanság, vagy az otthon, a világotthon keresése, benne helyünk meglelése. Ott van-e helyünk?
Ekaterina Joszifova kjusztendili. Ott is született 1941-ben, ott volt (a szófiai bölcsész évek után) tanár, újságíró, dramaturg, majd szerkesztő. Ha megrajzolnánk Bulgária geopoétai térképét, kitüntető egység lenne rajta és benne az evidékiség. Részletekbe nem menvén s neveket se hozván föl itt, kurtán azt mondhatnánk: közel a természethez, elabsztrahálódva tőle egyszersmind – ez jellemzi e különös nyelv- és gondolat-használatú költőket, alkotókat.
Tizenegy verseskötete jelent meg eddig: Kaszo patuvane (Kurta utazás, 1969); Nostem ide vjatar (Éjszaka szél támad, 1972), Poszvestenie (Ajánlás, 1979); Kasta v poleto (Ház a mezőn, 1983); Imena (Nevek, 1987); Nenuzsno povedenie (Haszontalan viselkedés, 1993); Podozrenija (Gyanakvások, 1994); Malko sztihotvorenija (Egy kevés vers, 1998); Nisto novo. 100 sztihotvorenija (Semmi új. 100 vers, 2001), Nagore, nadolu (Föl, le, 2004); Race (Kezek, 2006)
Szinte negyedszázaddal azután, hogy Ekaterina Joszifova papírra sűrítette fenti ars poeticáját, mely akkori dátummal bolgárul is e magyarnyelvű verseskötettel egyidejűleg most jelenik meg először – – a költőnő (korábbi verseket is finomítva) tovább egyszerűsítette poétikai készletét, szóban kifejezhető világlátását.
A költészet szókozmosz. Látásbeszéd.
Szepegő csend.
Szondi György
Részlet:
A MENEDÉK
nem menedék:
a menedék az ahol
érzed hogyan fogad el az élet
folyik körülötted
benned
és nélküled
A MEZŐ
Lépésnyire mindenünnen
a mező:
neszezés füttyszó
olyan időben mely
szél teleszórta
aratásra nem való
szilaj életek lakta
ugar.
A MUNKA
Amíg várok,
végezzek egy s más munkával.
Valamit a házban,
a gyerekkel, a kertben.
Pocsékba ment sok dolog.
A munka maradt.
Mi minden nem ment át a munka kezén,
mostanában alighanem öregedni kezdett
látom is a minap, üldögél a padon, megyek
a boltba, visszajövök, az csak ül ott.
Az udvar pedig öntözetlen.
A NÉVEN NEVEZÉS
időtlen időktől a költők
s a gyerekek kiváltsága
a költők lemondtak róla?
a gyerekek többen vannak.
A PARADICSOMBAN
van tó hogy átússzuk
csúcs hogy megmásszuk
felhő hogy nézzük
tavaszi illatok fűz viola
a paradicsomban
beszélgetek valakivel
ismeri a szavakat amelyeket én ismerek
meg néhánnyal többet
olvasta amit én olvastam
meg valamivel többet
magához vette amit én is
örökre.
Vagy valameddigre.
A PUSKÁZÓ
Halott kiválóságok puskázója
a szóárudák tolvaja én
papírdarabokkal a zsebekben a buta ész miatt
másolásra való papírdarabok
súgásra való papírdarabok
emlékeztető papírdarabok
uzsonnára való papírdarabok
kávéízű papírdarabok
fürdőszobában elázó papírdarabok
a fölébredés hideg vízétől
álomban elragadott papírdarabok
oda volt írva
nem tudok, soha nem tudok, hát sohasem én
Emlékezni nem tudok?!
A SAROK
Megyek a bűntudatok sarkába
Betapasztom számat
Bedugom kezem a gyerek csaknem bokszkesztyűjébe
Nem fogok írni
Ütni fogok
Balról a fal jobbról a fal
Nem töröm ujjaim ezzel a bokszkesztyűvel.
A SÍKSÁG
síkság
nincs honnan verődnie vissza a hangnak
egyedül az égről
A SZABADSÁG, SANCHO,
az, mikor nincs
már kit várhatnod,
csak önmagad
A SZAMÁR MELLETT
… menni megnyugtató. Nyugodtan henyél,
bolyg a lélek e hatalmas tenyér
zegzugaiban. Gömbölyded dombok, fut
a sok szamárnyom felettük, alattuk,
kanyarog az ösvény füstként fel, né!
bejárhatatlan másik tér felé.
Lépem egyetemben a teljes létem
a szamár járásával mérten.
Villanásra szinte agyamba lobban,
agyag miként voltam – sípnak, korsónak.
Zöld voltam a vérünkbéli vértől,.
melyet mintha a Nap éltetne régtől.
Villanásra majd ugyanaz: virágzik
csöpp fűszál, csaknem aszott, csak fázik,
fölébe magaslik uralkodón
pompázattal bolyhos katángkóró,
szamárszáj szélezugában mosoly
lenni kész siralmas paradicsom.
Kis falu a dombon – eső altatta,
hó vigyázta, bölcsőjét ringatta
hőrekkenet, tikkadt önhalálok
szelétől ölelt összebújt házak;
álmodik: terűvel rakhatja fel még
a málhanyereg csiszatos csipejét.
Nyugodt tenyér már
a nyugodt sors ott,
vígalomra emel áldomást, jó szót,
szemhéját a hőség már csukja le,
pilláitól szökken a nyúl, illan el,
fölvert madár rikkant a homályban fel,
a tücsök mind, a szél, a szamár még,
az, amit,
kölcsönbe adott nekünk
talán az ég.
