K: Hazatartasz, testvér?
V: Hát nem mindig hazatartunk, testvér?
A szabadkőművesek kérdés-felelet jelszava egymás felismerésére
Roger
Pár éve megvilágosodott előttem, hogy bizonyos kor után – attól függetlenül, kívülről milyennek mutatja magát – mindenki szinte állandóan arról álmodik, hogy elmenekül az életétől. Nem akar már az lenni, aki. Ki akar szállni. Ezek közé tartozik III. Thurston Howell a Gilligan szigeté-ből, a színész-énekesnő Ann-Margaret, a Rent musical teljes szereplőgárdája, Václav Havel, az űrkompos asztronauták és a Sütiszörny. Egyetemes érzés.
Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy: akinek állása van és családot tart el; akinek van egy viszonylag oké helye a világban, és mégis megpróbálja életben tartani a barátságokat? Más szóval az a te, aki nagyjából ugyanolyan marad a jelzálogtól a koporsóig?
Nincs azzal semmi baj, hogy én én vagyok, te meg te. És minden összevetve az élet azért tűrhető, de most nem? Á, megvagyok. Mind ezt mondjuk. Miattam ne aggódj. Esetleg leiszom magam, éjjel tizenegykor felmegyek az eBayre, és összeveszek minden szart, aztán másnap nem is emlékszem, hogy licitáltam rá: például ötkilós zacskó fémpénzt szerte a világból, vagy egy stikában felvett Joni Mitchell-szalagot, amin a Calgary Saddledome-ban játszik 1981-ben.
A „bizonyos kor” kifejezést használtam. Ezen azt a kort értem, amennyinek az ember belül érzi magát. Ez többnyire harminc és harmincnégy közé esik. Senki nem érzi magát belül negyvennek. A belső kor szempontjából a tokaránc meg a könyörtelen májfolt érdektelen.
Én belül stabilan harminckettő vagyok. Én belül sangriát szopogatok a tengerparton Waikikin; egy Kristal nevű nő flörtölt velem Bakersfieldből, mert Joan, aki még nem szülte meg a két gyerekünket, éppen felugrott a hotelszobába egy másik napszemüvegért, ami nem nyomja annyira az orrát. Estére közepesen leégek, aztán a nyaralásból hazaérve az irodában öt lepedő prémium és a legújabb számítógép vár. És ha leadnák hét-nyolc kilót, és a leégésből lebarnulás lenne, sac per kábé okés lennék. Sőt több mint okés: menő.
Sajnálkozom?
Na jó, talán picit.
Na jó, fogadjuk el: az elbocsátási beszélgetések királya vagyok. És Joan egy szent volt. Az én keresztem az, hogy jobban viselem a fájdalmat, mint a tévedést.
Az bánt, hogy elbaltáztam azt a pár esélyt az életben, amikor merész döntést kellett hoznom. Igyekszem megbékélni a ténnyel, hogy a lustaságom és a használhatatlan becsületkódexem miatt elszalasztottam az új lehetőségeket. Tessék, miket beszélek: elbaltázott esélyek meg kihagyott lehetőségek; egy lélegezettel átsiklok rajtuk. Akkor bezzeg nem siklottam, amikor minden összedőlt. Beletelt vagy – mennyi is? – öt évbe csak az, hogy hozzászokjam a gondolathoz, hogy elszúrtam. Gyászolok, nagy erőkkel gyászolok. Az életem legszebb részének annyi, a maradék meg úgy süvít el mellettem, mintha hozzá lennék pillanatragasztózva egy olyan automata rodeóbikához, ami egyben időgép is.
Még az álmaimba sem menekülhetek. Az álmaimat régebben rózsaszín üvegszál-szigetelés védte, de kábé úgy két állással ezelőtt a kudarcaim súlya átlyukasztotta a szigetelést, és tönkrevágott mindent. Ebben a kritikus álomban az a hétfő délután volt a ’90-es években, amikor a középiskolás haveromból lett tőzsdeügynök-vámpír, Lars felhívott anyám temetése után egy héttel – egy héttel! –, azzal, hogy mindent, amit örököltem, tokkal-vonóval fektessem Microsoft-részvényekbe. Megmondtam neki, hogy a barátságunknak vége. Megmondtam neki, hogy egy parazita. És ha a Microsoft lesüllyed egész a Föld középpontjáig, meg is bocsátottam volna Larsnak, de ugye nem ez történt. Az a rohadás operációsrendszerük meghódította a bolygót, és az anyám utáni 100 000 dolláros örökségem Microsoft-részvényben most hangyányival meghaladná a 13 milliót.
Most már hetente jön a Microsoft-álom.
De azért vannak jó dolgok is az életemben. Szeretem a spánielemet, Wayne-t, és ő is szeret engem. Ez aztán kutyanév, Wayne – mintha a könyvelőm lenne. Az igazság az, hogy a kutyák csak a magánhangzókat hallják. Ez tény. Amikor este behívom Wayne-t, nem hallja se a W-t, se az N-t. Azt is vijjoghatnám, hogy Ayyyyyy, akkor is odajönne. Sőt ha jól tévedek, azt is kiálthatnám, hogy Éééééééén, akkor is odajönne, merthogy ugyanúgy hangzik. Az utolsó munkahelyemen elmondtam a könyvvizsgáló Mindynek, hogy mennyire szeretem Wayne-t, és tudod, mit válaszolt? Azt mondta: „A kutya tisztára ember, csak a kutyát legálisan kinyírhatod, ha meguntad.” Ami azért elgondolkodtató: minden harmadik háztartásban van kutya, pedig (Mindy szerint) igazából csak amolyan eldobható családtag. Törvényileg kellene tiltani a kutyák megölését. Na és a macskák? Oké, a macskákét is. Na és a kígyók? Vagy a sóférgek?
A sóférgeknél azért meghúzom a határt. Mindenben húzok határt. Ezért tartanak az emberek Mister Keményfejűnek. Például ha a bankautomatánál várva valaki túl messze áll, elveszíti a jogos helyét. Tudod, kire gondolok: aki tizenöt méterre áll, nehogy véletlen azt hidd, hogy ki akarja lesni a PIN-kódodat. Ne már. Ránézek és az fut át a fejemen: Öreg, neked aztán súlyos bűntudatod lehet valami miatt, és ezt a bűntudatot a kretén sorban állási filozófiáddal akarod a világ tudtára adni. És beállok eléje. Ebből majd tanul.
Mi van még? Hiszek abban is, hogy ha valaki az autópályán mögénk ér és a reflektorral villogtatva akar átterelni a lassabb sávba, az megérdemel bármilyen büntetést, amit kiszabunk rá. Én ilyenkor azonnal lelassítok, és ugyanannyival megyek, mint a másik sáv mellettem, így büntetem a Speed Racert a szemtelenségéért.
Vagyis nem a szemtelenségét büntetem, hanem hogy mások tudtára adta, mit akar.
Speed Racer, barátom, soha de soha ne hagyd, hogy mások tudják, mit akarsz. Mert annyi erővel akkor már dombornyomásos meghívót is küldhetsz nekik, hogy „Helló. Ez az, amit ne engedjetek soha elérnem”.
Keserű.
Nem vagyok keserű.
És még ha az volnék is: ha keserű vagy, legalább tudod, hol állsz.
Jó, az utolsó mondat félresikerült. Hadd fogalmazzam át:
Ha keserű vagy, legalább tudod, hogy olyan vagy, mint mindenki más.
Ezt is húzzuk ki. Talán ez: Ha keserű vagy, legalább tudod, hogy része vagy az ember nagy családjának. Tudod, hogy nem vagy túl menő, de azt is tudod, hogy amit megtapasztalsz, az egyetemes. Az „egyetemes” olyan nagy szó. Tudod, hogy a keserű különcök világában élünk… a korosodó keserű különcök világában, akik kudarcot vallottak és belül örökre harminckét évesek maradnak.
Csődtömegek.
Pedig a keserűség nem feltétlenül jelent kudarcot. A legtöbb gazdag ember, akit ismerek, szintén megkeseredett. Vagyis igazam volt, egyetemes. Örvendezzünk!
Ifjúkoromban, mikor üde és ütődött voltam, akartam írni egy regényt. A címe az lett volna: Kesztyűk tava. Ez ám a cím: Kesztyűk tava. Nem emlékszem, honnét jött, de nekem úgy hangzott, mint egy angol regény vagy film címe – mint Dylan Thomastól A csontnak partjain, vagy akár egy Tennessee Williams-dráma. A Kesztyűk tavá-ba olyan szereplőket szántam, mint Elizabeth Taylor meg Richard Burton, két nemzedékkel ezelőtti filmsztárokat, akik keményen piálnak, a nemiségük ki-kihagy, a testük puha és kidolgozatlan… abból az időből, amikor a közönség még a stúdiók reklámfotói és nem az izomtónus alapján határozta meg a szexepilt. A Kesztyűk tava főhősei sziporkázó, csípős, gonosz dolgokat hörögtek, kiabáltak és üvöltöttek egymásnak. Vedeltek, mint a gödény, keféltek, akár a nyulak, aztán rajtakapták egymást, hogy idegenekkel kefélnek, akár a nyulak. És akkor még sziporkázóbban szellemeseket mondtak, mint előtte. Kész sziporkagépek voltak. Aztán a regény végén minden szereplő megőrült, és az emberiségnek annyi lett. Vége.
Az előbb beütöttem az Internetes keresőbe, hogy „Kesztyűk tava”, és ilyeneket kaptam:
…bőr és textilruházatot, kesztyűket… biológiailag aktív, termálvizű tava
Egyszerhasználatos kesztyű… hogy tava értékeit…
Tessék: még soha senki nem rakta közvetlen egymás mellé ezt a két szót. A Kesztyűk tavá-ért nekem jár a dohány!
Bethany
Én vagyok a halott lány, akinek a szekrényét leköpted valamikor a nagyszünet és az ebéd között.
Igazából nem vagyok halott, de úgy öltözöm, mintha az akarnék lenni. Van valami genetikus a hozzám hasonló lányokban: gyűlöljük a napot, feketét viselünk és úgy csapdába estünk a testünkben, mint egy nejlonszőrű kabalaállat a rögbimeccsen. Többnyire azt kívánom, bárcsak halott lennék. El se hiszem el, hogy milyen testtel vagyok kénytelen élni, meg hogy hol és kivel. Bárcsak kísértet lennék.
Csakhogy tudd, már nem járok suliba, de a köpködős dolog tényleg megtörtént: egy kurta pillanat, ami összefoglalja az egész életet. A Staples irodaszer nagyáruházban dolgozom. Hozzám tartozik a kettes sor: Iratvédő tasakok, Elválasztólapok és Regiszterek, Jegyzet- és kockatömbök, Öntapadó jegyzettömbök, Speciális papírok és Üdvözlőkártyák. Hogy utálom-e ezt a munkát? Most hülyülsz? Naná hogy utálom. Hogyan tudnám nem utálni? Aki itt dolgozik, az vagy már eleve sérült, vagy sérülés előtt álló embrió, frissen érettségizett és lassú, akár egy 1999-es modem. Csak mert megszülettél és valahogy kigörcsölted az érettségit, az nem jelenti, hogy a társadalom ne tudna akár még most is elvetetni téged. Ébresztő.
Hadd mondjak valami pozitívat is erről a helyről. Így tisztességes.
A Staples megengedi, hogy fekete rúzst viseljek munkában.
Ma reggel vártam a buszra, és egy fecske ült az azáleában a buszmegálló mellett. Ránéztem, és ásított: az ágak közül a fecske meleg ásításának parányi párafelhője emelkedett fel. És a lényeg, hogy erre én is ásítozni kezdtem – vagyis az ásítás nem csak emberről emberre, de fajról fajra is ragályos. Mennyire lehetett régen, hogy az ős-őseink két irányba ágaztak el, az egyik emlős lett, a másik meg madár? Ötszázmillió éve? Akkor már fél milliárd éve ásítozunk a Földön.
Ha már biológia: szerintem a klónozás király dolog. Nem értem, a szentfazekak miért akadnak ki annyira rajta. Végül is Isten készítette az eredetit, a klónozás csak fénymásolás. Nagy ügy. És hogyan akadhat ki valaki az evolúción, nem? Valakinek csak el kellett gurítani azt a labdát – szerintem tök természetes, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogyan volt a nagy gurítás. Nyugi. Az egyik elmélet még nem zárja ki a többit.
Tegnap a melóhelyen ez a fickó, Roger, azt mondta, bizarr, hogy nekünk, embereknek, akik sokkal többet fejlődtünk minden másnál itt a Földön, meg kell osztoznunk a helyen az olyan lényekkel, amik nem fejlődnek, mint például a baktériumok, gyíkok meg bogarak. Roger szerint az emberi lényeknek kéne kapni egy elkerített VIP-szekciót. Annyira berágtam rá, amiért ilyen maradi tulok. Mondtam neki, hogy igenis léteznek már ilyen elkerített VIP-helyek, parkolónak nevezik őket – ha Roger ilyen környezettudatos dög, akkor szobrozzon pár napig egy parkolóban, és majd meglátja, az milyen buli.
Nyugi, Bethany. Nézz ki az ablakon.
Nézek ki az ablakon.
A természetre összpontosítok. A növények és a madarak lehűtik az agyamat.
Késő délután van, a varjak – legalább százezren mindenhonnét a városból – most repülnek az éjszakai mega-hálóhelyükre, egy égerfaerdőbe kint az országút mellett Burnabyben. Minden este odarepülnek. Gőzöm sincs, miért. Gondolom, állati nagy bulit csapnak. A varjak okosak. A hollók még okosabbak. Láttál már hollót? Olyanok, mint az emberek, olyan eszesek. Tizennégy éves voltam, kagylót szedtem a parton egyik délután, és két holló szállt le egy farönkre mellettem, és rönkről rönkre ugrálva követett végig a parton. Beszélgettek egymással – mármint csiripelve, érted –, és tutira rólam beszéltek. Azóta hiszem komolyan, hogy az univerzumban mindenhol létezik intelligens élet, sőt az univerzumot kifejezetten úgy tervezték, hogy segítse az életet, ahol és amikor csak lehet.
Azt is hiszem, hogy ha a hollók nem hét, hanem hetvenhét évig élnének, már több millió éve meghódították volna a bolygót. Annyira okosak. A hollók intelligenciája másképp fejlődött az ember intelligenciájánál, mégis elérte azt a szintet. Az idegenek talán úgy gondolkodnak és viselkednek, mint a hollók vagy a varjak.
Még egy tény a varjakról – gőzöm se volt, hogy ennyire belemelegszek –, éspedig hogy mi feketének látjuk őket, de a madarak szemében ugyanolyan rikítóak, mint a törpepapagájok vagy a pávák: az emberi színérzékelésből hiányzik egy kis sáv, amit csak a madarak látnak. Képzeld el, ha úgy látnánk a világot, mint a madarak, akár csak rövid időre is. Minden csodaszerű lenne. Többek közt ezért is hordok feketét. Ki tudja, mi marad ki neked, ha rám nézel.
Öt perccel később.
Anyám hívott, hogy elmennék-e vele megnézni a Hubble-teleszkópot Kaliforniában. Én azt hittem, a Hubble az űrben van, de kiderült, hogy van egy ikerpárja a kaliforniai Yrekában.
Anyám azt mondta, olyanok is elmentek oda, akik nem hittek semmiben, és a Hubble láttán büszkék lettek az ember voltukra. Azt mondta, hogy a hideg, üres, fehér csillagkazalból a világegyetem óriási, tisztán tartott akváriummá változott. A csillagok már nem merev fényfoltok, hanem angyalcápák, medúzák, tengeri csikók és anemónák. Belegondoltam, és a fene egye meg, igaza van.
Mondtam neki, hogy az emberek űrből jött idegenként kezelnek engem; mindig is erre számítottam, de ettől még nem fényes érzés.
Ez persze anyámban egyből fellobbantotta a harci kedvet. Hogyhogy nem is próbálok beilleszkedni?
Huszonnégy évesen még fekete rúzst viselek – szerintem már le kellett volna mondania arról, hogy valaha is normális leszek.
Amikor letettük, az futott át a fejemen, hogy mi lenne, ha most meghalna, ott a telefon mellett. Az utolsó, amit hallanék tőle, az lenne: Képzeld, Bethany, az univerzum igenis gyönyörű. Ha nekem nem hiszel, győződj meg róla a saját szemeddel.
