Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai Athenaeum Kiadó, 2009, 232 oldal, 1990 Ft
Zed jelen pillanatban műanyagkacsa
Amikor sok-sok évvel ezelőtt szüleim bemutattak nagyapámnak, az öreg szörnyülködve nézett rám:
– Robbanna fel a Tejút! Mondjátok, hogy ez a csigapolip-fejű nem az én unokám!
Staupaurosi kinézetem ellenére azonban idővel megkedvelt, hisz tapasztalhatta, hogy semmit sem örököltem szüleim természetéből és gondolkodásmódjából.
Freddy nagyapám sokat beszélt arról, hogyan éltek az emberek több ezer évvel ezelőtt, mennyivel elégedettebbek voltak, mint a jelenlegi, mesterséges világ lakói. Egyszer aztán elém állt, és így szólt:
– Egyetlen kis unokám! Ezt a világot nem nekem találták ki. Ha még egy napot maradnom kell, megfulladok…
– Mitől fulladsz meg nagyapa?
– A kötéltől, amit a nyakam köré tekerek, fiam. Elmegyek, olyan messzire, amennyire csak lehet. Nem kenyerem a búcsúzkodás, csak azt akarom, hogy tudd, hosszú életem során, te ocsmány csigapolip, te vagy a legemberibb ember, akivel találkoztam. Látogass meg a Potre¬onon, ha lesz rá időd!
Ezután elutazott a világegyetem távoli csücskébe.
Miközben forgott körülöttem a mindenség, a galaktikus utazók védőszentjéhez fohászkodtam, hogy minél közelebb kerüljek nagy¬apámhoz.
Ha megkérdeznének, milyen a dimenziótehén űrsztrádán való uta¬zás, így felelnék. Úgy képzeld el, mintha egy ulberti óriás felkapna és betenne egy hatalmas turmixgépbe, amitől két perc múlva csak egy nagy vödörnyi gusztustalan pép lenne belőled. Bár ebben az állapotod¬ban életfunkcióid leállnának, most a példa kedvéért tegyük fel, hogy mégsem veszítenéd el az eszméletedet. Szóval émelyegsz a centrifugális erő okozta megpróbáltatásoktól, miközben a poklok poklát éled át. Az ulberti óriás a szájához emel, és lenyel. Nyállal keveredve, a nyelőcsö¬vén keresztül, a gyomorszájon át a gyomrába jutsz. Ezután nem éppen kalandos, hónapoknak tűnő utazás vár rád, melynek során végigjárod az óriás bűzös bélcsatornáját. A sósav és a különböző emésztő enzimek, illetve a bélférgek lebontják tested használható anyagait. Az utóbélben minden maradék folyadék felszívódik belőled, míg végül az ulberti óriás gyűrű alakú záróizmainak segítségével kitessékel az ánuszán. Fogalmad sincs, hova érkezel. Időbe telik, mire összeszeded magad, és tudatosul benned, hogy nem székletté sűrűsödött massza vagy, hanem utazó, aki a dimenziótehén űrsztrádát használta.
Valahogy én is így voltam vele, mikor odakenődtem az idegen boly¬gó rideg szikláinak egyikéhez. Van, aki lobogó zászlóval jelöli, ha új területet fedez fel, én orálisan kiürítettem testem korántsem erre a célra szánt savtartalmát.
Miután ellenőriztem, minden testrészem a helyén van-e, figyelme¬met a környezetemnek szenteltem.
Az égen kékes villámokkal tarkított tölcsér örvénylett – ennek az aljából estem ki az imént, úgy három-négy méter magasról. A levegő¬ben parányi, villogó részecskék milliárdjai repkedtek, melyek nappali fényességet kölcsönöztek a tájnak. Fogalmam sem volt, hogy mik le¬hetnek. Talán túlméretezett mikrobák.
Örülnöm kellett volna, hogy olyan helyre kerültem, ahol nem pré¬selt dobókocka méretűre a nyomás, nem hullottam atomjaimra, és ugyanakkor nem is égtem vagy fagytam meg. Azonban ez még nem jelentette azt, hogy a következő pillanatban nem tűnik fel egy hegynyi magas lény, aki fejcsápjaival a szájába tuszkol.
Fölém magasodó dombok vettek körül, melyekről hamar megál¬lapítottam, hogy szakértő kezek által készített, félgömb formájú épít¬mények.
„Hála a Szent Koordinátornak!” – gondoltam, mivel a látvány magas fejlettségi fokon álló civilizáció jelenlétére utalt. Felcsillant bennem a remény. Ha szerencsém van, a bolygó az intergalaktikus szövetség tagja, és nem kell évezredeket itt dekkolnom, míg az űrkorszak megfelelő fejlettségi fokára érnek.
A félgömb alakú objektumokon derekamig érő kitüremkedések vol¬tak, melyek valószínűleg ajtóként funkcionáltak.
Egyelőre egyetlen bolygólakó sem vette a fáradságot, hogy megtisz¬teljen jelenlétével, és elsőként gratuláljon érkezésemhez.
A bejáratok magasságából ítélve kerti törpe méretű helybéliek meg¬jelenésére számíthattam. Ahogy azon töprengtem, melyik galaxishal¬mazba kerültem, hirtelen aranyhörcsögök kezdtek hullani az égből. Aztán a tölcsér alja egy kicsit kitágult, és a legjobb barátom esett ki rajta három kékes villám kíséretében.
– Csak nem hiányoztam? – kérdeztem meglepődve, miközben fel¬segítettem a földről.
– Az a divathernyó barátnőd belökött a tehénbe! Nem komplett a csaj.
– Majdnem kettő mázsát nyomsz. Hogyan lökött át a korláton?
Tom nem válaszolt rögtön. Ruhájával kezdett foglalkozni, melyről a landolásnál szerencsétlen balesetet szenvedett aranyhörcsög marad¬ványait kapargatta le éppen.
– Az az igazság, Nordy, hogy magam másztam át a korláton. Ismersz, tudod, hogy néha máshogy jár az eszem, mint ahogy az egy normális embertől elvárható. Ahogy ott álltam a verem felett, és a dimenziótehén a puffadt szemével rám nézett, furcsa gondolatom támadt. Úgy éreztem, hogy nagy tettekre vagyok hivatott, történelmi jelentőségű, világméretű események kimenetele függhet attól, hogyan cselekszem. Úgy gondol¬tam, nem vallhatok szégyent. Tom Loxophthdrom nem futamodik meg a kihívások elől. Átbújtam a korláton. Aztán rögtön meg is gondoltam magam. Vissza akartam mászni, de Katrina rám förmedt, hogy nem hagyhatlak cserben, segítsek neked. Aztán se szó, se beszéd, lelökött a korlátról. Ha még egyszer találkozom vele, kikapom az agyából az összes mikrochipjét, hogy az elsődleges szükségletek kielégítésén kívül semmi máson ne járhasson az esze – dühöngött levegő után kapkodva. Aztán égre meredő, üveges szemekkel elhallgatott…
A tölcsérből Katrina zuhant ki, és egyenesen ráesett Tomra.
Míg barátom a földön fetrengett, és kábultan dúlt-fúlt, Katrina fel¬pattant, és engem kezdett el szidni.
– Hogy lehettél ilyen felelőtlen, Nordy?! Gondoltál a következmé¬nyekre, amikor beugrottál a tehénbe? Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg nem akarunk magadra hagyni? Gondoltál arra, hogy milyen veszélynek teszel ki bennünket, konkrétan engem?
– Köszönöm Katrina, hogy utánam jöttél – mondtam nem túl nagy lelkesedéssel. Aztán hozzátettem: – A dimenziótehénen keresztül utazni 99%-ban biztonságos dolog. Bár a sztrádáról véletlenszerűen lehet le¬jönni, ezt szinte mindig csak ott lehet megtenni, ahol a szervezetednek megfelelőek az életkörülmények.
– Ez engem mind nem érdekel – fakadt ki utazótársnőm. – Nem tud¬hatom, hogy ez az űrtehén mit művelt a hajammal és az arcbőrömmel. Nincsenek ráncok rajtam, ugye?!
Miközben Tom a tarkóját dörzsölgetve a földön ült, Katrina a kezét kezdte el szagolgatni, és kétségbeesve közölte velem, hogy bőrének elmúlt a levendulaillata, sőt egyáltalán nincs semmilyen szaga, és ezt ő nem képes elviselni, bele fog őrülni.
Engem mindez hidegen hagyott. Úgy tettem, mintha rá figyelnék, valójában azt néztem, hogyan szűkül össze felette mindjobban a tölcsér.
– Nordy, rengeteg galaktikus mikroorganizmus telepedhetett meg rajtam. Azonnal keríts egy sterilizátort! – utasított Katrina.
Más körülmények között megőriztem volna higgadtságomat. Most azonban nem sikerült.
– Katrina, hogy fagyna le a mikrochiped! Fotonizáljon meg a jó Koordinátor, miért nem tudsz csendben maradni?!
– Igazságtalan vagy, Nordy! Azért jöttem utánad, hogy figyelmeztes¬selek, nem kell menekülnöd. Szüleid nem értik, miért nem mentél haza. Fogalmuk se volt róla, hogy nem sikerült a vizsgád. A Zöld mozgalom szélsőséges irányzata, az Ultrák, a megaweben keresztül megsemmisí¬tették több jelentős intézmény, köztük az Űrtudományok Egyetemének adatbázisát. Elszálltak a bizonyítékok. Mindenkinek meg kell ismételnie a vizsgát! Hazatérhetünk!
