David Safier: Pocsék karma, Ulpius, 2010
6. fejezet
A Foton M3 űrállomás 1993 óta végzett orvosi, anyagtudományi és biológiai kísérleteket az orosz tudomány javára. A díjátadás napján a Bajkonur űrrepülőtérről a földi atmoszférába vezették az elöregedett űrállomást. Itt kellett volna elégnie. A mérnököknek azonban rá kellett jönniük, hogy a becsapódási szög némileg eltér az előzőleg kalkulálttól. Ahelyett, hogy az űrállomás teljesen elégett volna az atmoszférában, csak kilencvennyolc százaléka semmisült meg. A maradék két százalék szétszóródott Észak-Európa fölött.
Hogy miért mesélem el ezt a zagyvaságot? Mert ennek az átkozott űrállomásnak a mosdója a fejemen landolt!
A szálloda tetőteraszán álltam, bámultam az éjszakai Kölnt és egyedül voltam zavaros gondolataimmal. Komolyak Daniel szándékai? Elváljak Alextól? Hogyan fog reagálni Lilly? Még negyven év múlva is az én meztelen hátsómat fogják mutogatni a bakiparádékban?
Ekkor valami felvillant az égen. Szép volt. Mint egy hullócsillag. Ránéztem, becsuktam a szemem és azt kívántam, legyen újra minden rendben.
A zárt szemhéjamon át is láttam, hogy egyre világosabb lesz. Erősödő zajt hallottam. Csaknem megsüketültem. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy tűzlabda éppen felém tart.
Tudtam, hogy esélyem sincs kikerülni. Ezért aztán csak erre gondoltam: micsoda ostoba módja ez a halálnak!
Következett az életem filmje. Kár, hogy nem csak a boldog pillanatok merülnek fel ilyenkor. Az alábbi dolgok jelentek meg előttem:
• Apám hintáztat az ölében. Ősbizalom tölt el iránta.
• Apám hintáztat a játszótéren. Még mindig ősbizalom van bennem iránta.
• Apámnak zsemleszaga van.
• Apám elhagy minket a pék feleségéért. Ennyit az ősbizalomról.
• Reggelit készítek anyámnak – hétéves vagyok.
• Az iskolában kívülállóként kezelnek.
• Megismerkedem Ninával. Olyan, mint én. Mindketten kívülállók vagyunk.
• Fogadok Ninával, ki veszíti el korábban a szüzességét. Tizenhárom évesek vagyunk.
• Egy évvel később. Én nyertem. Bárcsak veszítettem volna.
• Apám elköltözik. Fogalmam sincs, hova.
• Ninával csavargunk. Sok alkohol. Ecstasy, fejfájás.
• Végre érettségi. Átölelem Ninát.
• Megismerkedem Alexszal Velencében. Beleszeretek.
• Alex, Nina és én közösen nyaralunk. Megállapítom, hogy Nina is beleszeretett Alexba.
• Alex is kedveli Ninát.
• Mégis engem választ.
• Ráüvöltök Ninára, hogy többé nem akarom látni.
• Hozzámegyek Alexhoz a San Vincenzo templomban Velencében. Szétvet a boldogság.
• Megszületik Lilly. Érzem a bőrét a hasamon. Életem legszebb pillanata. Miért nem tarthat örökké?
• Elfelejtem a házassági évfordulónkat.
• Veszekszünk Alexszal. Terhes tengerimalacot vesz Lillynek.
• Megesküszöm a lányomnak, hogy hamarosan meseszép napot töltünk együtt.
• Ulrich Wickert az én nevemet mondja.
• Hatmillió embernek mutatom meg a pucér hátsómat.
• Lefekszem Daniellel.
• Azt kívánom, hogy legyen újra minden rendben.
• Egy orosz űrállomás izzó mosdója száguld felém.
Ezen képek után megláttam a fényt. Úgy, ahogy azt azok az emberek szokták leírni, akiknek néhány percre leáll a szívük, aztán visszatérnek az életbe.
Láttam a fényt.
Egyre világosabb lett.
Csodaszép volt.
Körbefont.
Lágyan.
Melegen.
Szeretettel.
Átöleltem és feloldódtam benne.
Istenem, olyan jól éreztem magam.
Olyan biztonságban.
Ismét tele voltam ősbizalommal.
Aztán a fény eltaszított magától.
Elvesztettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, feltűnt, hogy hatalmas a fejem.
És a testem hátsó része is.
És hat lábam van.
És két iszonyatosan hosszú csápom.
Hát ez volt a nap legpocsékabb pillanata.
7. fejezet
Ha az ember hirtelen hangyaként tér magához, csupán egyetlen normális reakció létezik: nem hiszi el.
Megpróbáltam rekonstruálni, mi történt: a fejemre pottyant az az idióta orosz mosdó, aztán fényt láttam, ami eltaszított magától – tehát még életben vagyok! Biztosan koponyasérülést szenvedtem. Hát persze! Nyilván kómában vagyok, és bármely pillanatban meghallhatom a megnyugtató hangokat:
– Stabil életfunkciók!
– Igen, de úgy tűnik, az agya sérült.
– Előkészítem a vértranszfúziót.
– Utána adjunk neki adrenalint.
– Istenem, milyen szép, ahogy itt fekszik.
– Maga meg kicsoda?
– Daniel Kohn.
A fenébe, még ebben a helyzetben is Danielre gondoltam.
De… ha kómában vagyok, miért gondolja az agyam, hogy hangya vagyok? Talán valami gyerekkori trauma miatt? És ha igen: milyen eszement gyerekkori trauma vezet ahhoz, hogy az ember később kómás állapotban azt gondolja, hogy hangya?
A bal mellső lábam tanácstalanul vakargatta a csápomat. Ezzel teljesen összezavarta az érzékeimet. Úgy tűnt, ezekkel a csápokkal ízlelek, tapogatok és szagolok. A lábam sós volt, kemény és büdös.
Az ingerek eme túltengése már-már elviselhetetlen volt.
Idegesen törtem a fejem, hogyan vegyem fel a kapcsolatot az orvosokkal és nővérekkel. Talán ha megpróbálnék ordítani, akkor hallanának valami suttogást. Észrevennék, hogy magamnál vagyok, és megszabadítanának ebből a rémálomból. Felüvöltöttem: – Segítség! Segítsetek már!
Hangyahangom megdöbbentően éles volt. Egy kicsit a volt angoltanárnőm hangjára emlékeztetett, röviddel azelőtt, hogy a pszichiátria zárt osztályára került.
– Segítség! Nem vagyok agyhalott! Hall valaki? – kiabáltam egyre élesebben.
– Naná, hogy hallak. Eléggé hangosan visítasz – válaszolta egy jóságos hang.
Megrémültem. Egyszersmind megkönnyebbültem. Tehát hallanak! Az orvosok felvették velem a kapcsolatot! Halleluja! Kis híján örömtáncot kezdtem lejteni a hat lábammal.
– Ki tudnátok hozni a kómából? – kérdeztem reménykedve.
– Nem vagy kómában – válaszolta a jóságos hang.
Ez az információ megdöbbentett. Akkor hol vagyok? És ki beszél hozzám?
– Fordulj meg.
Lassan megfordultam. Ez volt az első 180 fokos fordulásom hat lábbal, ami lényegesen komplikáltabb, mint például rükvercben, hullarészegen parkolni egy teherautóval.
Amikor sikerült kibogoznom a hátsó lábaimat, körülnéztem, és rájöttem, hol vagyok: közel a földfelszínhez, egy hangyák fúrta alagútban. És ebben az alagútban – milyen meglepő – egy hangya állt. Egy kimondottan dagadt hangya. Lágyan mosolygott rám. Mint valami Jézuska.
– Hogy vagy?
Egyértelműen a hangya szólt hozzám. Úgy látszik, tényleg becsavarodtam.
– Bizonyára össze vagy zavarodva, Kim.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem.
– Minden nevet ismerek – mosolygott a hájas hangya.
Ez a válasz több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
– Valószínűleg tudni akarod, ki vagyok – mondta a hangya.
– Igen. És azt is, hogyan ébredhetnék fel.
– Ez nem álom.
– Hallucináció?
– Nem.
– Akkor micsoda? – kérdeztem, sejtvén, hogy a válasz nem lesz kedvemre való.
– Az új életed.
Ezen mondat után vékonyka lábaim remegni kezdtek, a csápjaim pedig rémülten hajladoztak jobbra-balra.
8. fejezet
– Sziddhárta Gautama – mondta a hangya, még mindig jóságos hangon.
– Hogy micsoda? – kérdeztem a kiborulás határán.
– Ez a nevem.
A válasz elvonta a figyelmemet reszkető testemről. Sziddhárta – ez nem valami film volt Keanu Reeves-szel? Alex vitt el rá. Imádta a művészfilmeket, amelyeknél az ember húsz perc után vécére megy és inkább az ottani fal- és ajtófeliratokat olvassa. Ebben a Sziddhárta-filmben arról van szó, hogy…
– Buddha – mondta a kövér hangya. – Valószínűleg ez alatt a név alatt ismersz.
Nem volt túl sok fogalmam Buddháról. Lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem a filmre, és nem arra gondolni, milyen ennivalóan néz ki Keanu Reeves meztelen felsőtesttel. Egyet azonban biztosan tudtam:
– Buddha nem hangya.
– Abban a formában jelenek meg, amelyben az ember lelke újjászületik. Te hangyaként születtél újjá, tehát neked hangyaként jelenek meg.
– Újjászületés? – dadogtam.
– Újjászületés – bólintott Buddha.
– Oké, oké, oké – állítottam meg –, tegyük fel, hogy elhiszem, amit mondasz, ami persze nem igaz, mert annyira abszurd, hogy lehetetlen elhinni, így aztán tényleg nem hiszem el, még akkor sem…
– Mit akarsz kérdezni? – szakított félbe Buddha, én pedig megpróbáltam lassan, világosan beszélni: – Ha… ha te vagy Buddha, én pedig újjászülettem… miért hangyaként?
– Mert ezt érdemled.
– Hát ez meg mit jelentsen? Talán rossz ember voltam? – kérdeztem felháborodva. Soha nem tűrtem, ha sértegetnek.
Buddha némán, mosolyogva nézett rám.
– A diktátorok a rossz emberek – tiltakoztam. – A politikusok, meg felőlem a tévé programtervezői, de én bizonyosan nem!
– A diktátorok nem is hangyaként születnek újjá – válaszolta Buddha.
– Hanem?
– Bélbaktériumként.
Miközben elképzeltem Sztálint és Hitlert bizonyos végbelekben, Buddha mélyen belenézett a három pontszemembe. – Azok az emberek, akik nem voltak jók embertársaikhoz, rovarként születnek újjá.
– Akik nem voltak jók?
– Pontosan – bólintott Buddha.
– Én nem voltam jó az embertársaimhoz?
– Ez a helyzet.
– Oké, oké, talán nem voltam mindig kedves. De hát ki az? – kérdeztem dühösen.
– Többen, mint gondolnád. – Aztán még hozzátette: – Hozd ki a legtöbbet az új életedből.
Ezzel megfordult, és derűsen fütyörészve elindult az alagút kijárata felé.
Képtelen voltam felfogni a dolgot. Nem voltam jó az embertársaimhoz? Én?!
– Várj! – kiáltottam, és utána rohantam. – Hadd mondjak még valamit!
Nem fordult meg, csak baktatott tovább.
– Én jó voltam másokhoz, nagyon is jó, tulajdonképpen eszméletlenül jó… – kiabáltam. – Egy csomót adományoztam…!
Egyre gyorsabban szaladtam felfelé, de a hátsó és a középső lábaim úgy összekuszálódtak, hogy megbotlottam és a falnak csapódtam. Egy halom föld zúdult rám. Mire kiszabadítottam a csápjaimat a nedves agyagból, Buddha már sehol sem volt.
9. fejezet
Egyedül maradtam hát az alagútban a gondolataimmal, szám szerint mintegy három millióval, amelyek egyidejűleg cikáztak át a fejemen és követelték a figyelmemet. Igazságtalannak éreztem Buddha döntését, hiszen vitathatatlan, hogy az elmúlt évben hét jótékonysági rendezvényen is részt vettem. És különben is: milyen jogon ítélkezik fölöttem ez a hájas hangya? Végül azonban csak egyetlen dolog visszhangzott az agyamban: basszus, tényleg meghaltam.
Még mielőtt azonban megállapíthattam volna, mit is jelent ez egészen pontosan, dübörgésre lettem figyelmes. Olyan volt, mintha katonák közelednének. Feltehetően azért, mert katonák közeledtek. Hangyakatonák. Abból az irányból jöttek, ahol Buddha eltűnt. Legelöl egy ellentmondást nem tűrő hangyahölgy menetelt, akit fejlett hallóképességemnek köszönhetően ebből a távolságból is kiválóan hallottam. Azt ordította, hogy „Gyorsabban, lusta dögök!”, „Majd én megmozgatlak benneteket!” meg „Ha nem igyekeztek, beletömöm a csápotokat a potrohnyílásotokba!”
Az illető hangyahölgynek bizonyára jót tett volna némi továbbképzés arra vonatkozóan, hogyan motiválja a beosztottjait. Mögötte tíz hangyalány menetelt. Valamit cipeltek, ami úgy nézett ki, mint az a fajta gumimacis biocukorka, amit Lilly haverja, Nils annyira szeretett. Nils az „idegölő gyermekek” kategóriába tartozott. Eszembe jutott, amikor legutolsó beszélgetésünkkor lágy hangon elmagyaráztam neki, hogy ha még egyszer hülye ribancnak nevez, éjjel fel fogja keresni egy szörnyeteg és bevarrja a száját.
– Hé, te! Tessék beállni a sorba! – süvöltött rám a szakaszvezető hangyanőszemély.
Ránéztem.
– Igen, te! – ordította.
Nem tudtam, hogyan reagáljak. Elvégre nem minden nap üvölt rám egy hangya.
– Melyik egységhez tartozol?
– Én… nem tudom – válaszoltam őszintén, egyszersmind elképedve.
A szakaszvezető, látván zavarodottságomat, kissé enyhébben folytatta: – Aha, értem, tehát a nagy ködben voltál.
– Milyen nagy ködben?
– A nagy ködben, amely időről időre megjelenik odakint. A legtöbben szörnyűséges halált halnak benne. Akiknek szerencséjük van, mint neked, azok összezavarodnak vagy megvakulnak. Vagy mindkettő.
Nagyon úgy hangzott, mintha a nagy köd rovarirtó méreg lenne, amilyet én is többször használtam a teraszunkon a hangyák ellen. Megjegyzem, sikertelenül.
– Ööö… igen, a nagy köd áldozata vagyok – válaszoltam.
– Krttx parancsnok vagyok – recsegte a hangyanő.
Nem nagyon csodálkoztam rajta, hogy nincsenek magánhangzók a nevében. Inkább a testén húzódó számos sebhely vonta magára a figyelmemet. Csak nem harcban szerezte őket?
– Téged hogy hívnak? – kérdezte Krttx.
– Kimnek.
– Hát ez meg micsoda hülye név?
Hallottam, ahogy a katonalányok halkan vihognak.
– Nyugalom! – üvöltött rájuk Krttx. Úgy látszik, nem szerette, ha vidám a csapata.
– Állj be a sorba, Kim – mondta, és a nevem úgy hangzott a szájából, mint a legocsmányabb szitokszó.
– Nem, köszönöm – válaszoltam. Nem elég, hogy meghaltam, még gumicukrokat is cipeljek?!
– Azonnal áll be!
– Ez a hangnem egyáltalán nem kedvemre való. – Utálom, ha rám üvöltenek. Ha valakinek joga van hangosnak lenni egy szóváltás során, az én vagyok.
– Ó, hát milyen hangnem tetszene neked? – kérdezte Krttx negédes hangon.
– Udvarias – válaszoltam.
– ÁÁÁLLJ BE A SOOOOOOORBAAAA! – bömbölte Krttx, hogy belerezegtek a csápjaim.
Aztán még negédesebben megkérdezte: – Eléggé udvarias voltam?
– Nem igazán – feleltem.
Erre láthatóan feldühödött, és rám szisszent: – Most azonnal beállsz a sorba és segítesz cipelni.
– És ha nem?
– Akkor kitekerem a nyakadat.
Na, ezt nevezem meggyőző érvnek.
Megfélemlítve álltam be a sorba, és a többiekkel együtt a vállamra vettem a gumicukrot. Ragadós volt, és műeperszagot árasztott. Csak cipeltük és cipeltük a véget nem érő alagútban, amely egyre mélyebben vezetett lefelé a földbe. Hihetetlenül megerőltető volt. Régen nem izzadtam ennyire. Sose voltam sportos típus. Ha Alex megkérdezte, van-e kedvem kocogni vele, mindig ezt válaszoltam: – Ha a jóisten azt akarta volna, hogy az emberek kocogjanak, gondoskodott volna róla, hogy jól nézzenek ki futófelszerelésben.
Ott lihegtem tehát a zselatinos-cukros halom alatt, akárcsak a többi hangya, akik egyébként teljes mértékben kerülték a szemkontaktust. Úgy tűnt, őket is rettegésben tartják.
Egy idő után odafordultam az egyik apró, fiatal hangyalányhoz, aki mellettem menetelt: – Te is újjászülettél?
De még mielőtt válaszolhatott volna, Krttx ránk kiáltott: – Te, újonc! Tudod, mit teszek azokkal, akik beszélnek munka közben?
– Kitekered a nyakukat?
– Miután kitéptem a csápjaikat.
