Csobánka Zsuzsa: Bog, versek, Szoba Kiadó, Miskolc, 2009, 110 oldal
„Talán nem is zárójel a halál”
e. e. c.
Bamba rögök tanulták a hullást,
idusán méla, törtarany nyárnak,
öntött vasba öltözött friss húst,
rovátkákat vésett a csönd.
Minél zártabb dekoltázst (a blúz még
valamire jó lesz), passzent a kosztüm,
fekete harisnya, mindegy is a hossz,
combtőig, ha ugyan, húzzák.
Kéthetes metsző, fémes íz a test
a számban, a tükörben egy párás
tekintet skálázik, merev, csikorgó,
szavaim őrli, mit nyelvem forgat.
Nagyanyám göcsörtös, nagypuha,
víztükörbe kaviccsal kacsáztam,
tajtékos viasz az arc, viaszsima,
nem ad nyugtot az éjjel.
Zárt peron
Már-már giccses jelenettel zárunk.
Az út vége egy metróállomás,
mintha csak a könyvtárba mennél.
A metróban ülők, hogy tudd,
semmit sem vettek észre,
bár a pályaudvarig követett egy nő
a vágott virággal. Tehát nem sírtam.
Ha nem fordulna fel a gyomrom,
azt mondanám, álljon más a strázsán,
álljon őrt, és vigye szét jó híred a szél.
De nincs fölöttem égbolt.
A szememből is kiloptad, naiv,
hogy helyettesíthető bármi bármivel.
Miért, hogy mindent újra meg újra el
Kell ismételnem? Akaratlanul,
szándéktalanul, gyanútlanul, bárhogyan?
Miért, hogy újra meg újra ugyanazok az utak,
mellékutcák, téveszmék, zsák a foltját, jönnek elő?
S ha épp nem azok, honnan veszed, hogy épp nem azok?
Ebben a csendben, ebben a tompa, fásult,
voltaképpen béna és giccses csendben
milyen morajt vélsz felfedezni?
Mi mocorog, mi szólal meg, már ha megszólal?
Miféle kalapácsütésre szólalnak meg
a vészharangok?
Csak oda
„Észak felé haladva tisztul s kihúny a szem.”
(A. Daudet)
A tévedéseim és a kétségeim is hozzám tartoznak,
nem csak a biztos dolgok.
Mindannyi esetben valami furcsa póz
hagyta el a szám, nem lehet büntetlenül faggatni,
mert nyomban felülkerekedik valami bizonytalanság,
s a végén már arra sem emlékszem, hogyan keveredtem
a karosszékbe vagy az ágyra, kitartó szűkölés közben.
Mintha régen esti mesét, ezt is mohón.
Van, mit nem nő ki az ember. A legót őszintén sosem szerettem.
Azzal inkább a húgom, a szoba közepére szórt elemek
közt királynő, máskor a túró rudié. Szóval őt kellene most is,
hogy ezt a kockát szerinted hova rakjam, mert bárhogyan
keresem, nem találom a helyét. Nem tudom, nagyapám
hideg vízben hosszan ázó lába vajon mikor újul ki bennem
reumaként, illetve mit kezd az ember azzal a sejtetéssel,
hogy szerintünk útban volt, és azért.
Aztán egy távolabbi részlet, amint egy velemkorú, nagyvilági nő,
művelt értelmiségi, ahogy akkoriban mondták, férje és anyja közt
felszáll a vonatra, Pest és Bécs között retúr, és fogalmam sincs,
meddig mehetett el, de át már nem lépte a határt.
Határon innen fogták, mert gyanús volt a sok szóbeszéd,
magyar, angol, német és francia, ezt ugye, már maga is bánja,
kedveském, és uram, talán nem kellett volna selyemharisnyát
és dohányt, mert azon idővel felfut a szem.
Évekig a halottlátó cella, karcer, ahogy apámtól meg kellett tanuljam,
szóval ott vannak ketten, a nő és a nagyapám,
mindkettő koruk kivételes hasítékja, álmatlanok,
csak déli szél van. Fényre ki a nőből ketten lépnek,
nagyapám csak fél.
Hogy a darabot mégis beillesztettem, drága zongorista,
évek óta készültem erre. Megyünk a medvékhez, vihogott apám,
pedig én azt akartam tudni, az elefántcsont billentyűkből
hogy lesz annyi illatos rózsa egy norvég fjord öblén.
Debrecenből szögesdróton át, el innen, el innen, mondogathatta,
déli szél van, elviszi messze, vigye messze, ne is lássam,
gondosan metszett minden szál rózsa, anyja azóta félrebeszél.
Én meg behívom egy szobába, négy fal közé, feszegeti, mit is jelent
a távoli vér. Nem vagyok én fából, mondja hetvenévesen,
és felkacag, kacsint a vér. Játszunk. A húgom legóval,
12 13
nagyapám kártyán, Móricz Éva saját árnyékával. Arról nem beszél,
némul napról napra a medveszomszéd, hogy csontosodnak ujjai.
A cipősdobozból, nem vagyok rá büszke, egyik utolsó éjjel
kiloptam egy képet. Egy kacagó nő van rajta, meg a fancsali férfi,
nagybátyám.
Egy tóban eveznek, tavi csónakázás, a hídból két lukat kitakar a táj,
a háttérben fák, házak, víztükör, bennük keresem a vonásaim.
A háttér felől kezdi az idő rágni, Behtyerev elvtárs előre köszön,
gondosan mossa el a homlok hullámos fürtjét, biztosra megy.
Nincs kétségem afelől, hogy a rózsák illatát elorozza
a déli szél, de remélem, tévedek.
