Régi rovatunkat élesztjük újra, ismét bekértünk rengeteg könyvrészletet a kiadóktól, így a Könyvesblogon is olvashatók lesznek frissen megjelent vagy a közeljövőben megjelenő regények részletei. Elsőként a Garbó Kiadónál ősszel megjelenő Jeruzsálem fölött az angyalok című regényből olvashattok részleteket.
Corelli Gréta: Jeruzsálem fölött nevetnek az angyalok. Gargó Kiadó. 2008. 170 oldal
Jeruzsálem, napjainkban
A lőrésnyi méretű ablakok, melyeket a hajdanvolt lakók vájtak a vastag falakba, most is csak néhány karcsú fénynyalábot eresztettek át. Az óvárosban bérelt szállás alig emlékeztetett Armin Friedmann szüleinek nagyvonalú manhattani lakására. Kicsi, szőnyegekkel bélelt szobácska volt, amely bár a nyári forróságban hűvös menedékül szolgált, ám most decemberben szokatlanul zárt és sötétvolt.
Persze választhatott volna egy igazán modern apartmant is, beköltözhetett volna egy minimál stílusú condomíniumba, lehetnének akár európai szomszédai is, de szentföldi tartózkodásának mindössze harminchat hónapját ebben a kiszámíthatatlan feszültségben kívánta eltölteni. Ütközni akart, szabályokat mérlegre tenni, ítélni, elvetni és befogadni.
- Jeruzsálemben soha ne járjon rövidnadrágban - tanácsolta nevetve a nagykövetség sajtótitkára még a repülőtéren, ideérkezése alig ötödik percében. - Az itteniek azonnal kiszúrják, hogy maga amerikai. Jobb, ha megpróbál beolvadni, már ha egyáltalán át akarja élni ezt a... - de nem fejezte be a gondolatot. Gyors váltással a város felé bökött, de a mozdulat nem az épületekre vagy a látványra vonatkozott, és Armin így is tudta mire céloz. Mindennél jobban kívánta ezt a kimondhatatlan érzést, ami formátlanul néha megzendült benne, és aminek létezéséről sokáig nem tudott, de később mikor már tudatosan foglalkozott önazonossága feltárásával, még akkor is szívesebben letagadott mások előtt. Egyedül csak valami félidegen lánynak vallotta be, mikor szorosan egymás mellett, hanyatt feküdtek az eilathi strandon, hogy nem kifejezetten az Al-Aksza mecset alatti ásatások miatt vállalta ezt a munkát. Ügyetlenül beszélt erről az érzésről, és nagyon óvatosan. Nem szabad azt hinniük, hogy ő is egy romantikus, gyökérkereső amerikai itt, Izraelben. Ráadásul csak félig meddig az, anyai ágon ír vér csordogál az ereiben, s ennek a dupla genetikai megerősítésnek köszönhető élénkvörös üstöke, amely kisiskolás korában jelentősen megosztotta az ellenkező neműek érdeklődését iránta. És bár nincs meg-megrángó húr lelke mélyén, de akarja ezt a mindennapi misztériumot, aztán majd végleg visszamegy a Fifth Avenue-ra, és elmeséli másoknak, feltétlenül továbbadja majd, hogy van az a kis kávézó a Jaffa úton, és mellette meg az arab képeslap üzlet a régi metszetekkel.
- Ébredj, kifelé az ágyból ásós ember! Főzz kávét szaporán, és ne lapíts nekem a lubovicsi takaró alatt!
Edit áll a gyenge fényfolyamban. A szemközti szomszéd. Kulcsa van a lakáshoz, bár valószínűleg ezúttal nem kellett használnia, tegnap éjjel ugyanis Armin sokkalta többet ivott a kelleténél és még a zárról is megfeledkezett.
- Rém megalázó – gondolja, miközben feltápászkodik, és sorra ropogtatja hosszúra nőtt végtagjait, majd belövi az útirányt a szekrénnyel egyesített konyháig. Egy viszonylag egyenes vonal mentén.
- Kár érted. Szép nagy állat lehetett volna belőled - summázza a látványt a nő – mondjuk, lehetnél oroszlán vagy puma...
- Köszi. Még hogy puma – morgolódik amaz, és vizet csorgat a kávéfőző rézedénykéjébe. Nem festhet túl jól a képe.
Edit mögé áll, és meleg tenyerét rásüti a hátára.
- Kétszer kell visszaforralni.
- Tudom, de én még félig alszom. Éjjel másztam haza. Úgy, hogy csak egyszer fogom. Év végi buliztam a múzeumban.
- A múzeumban? Aha - szűri a szavakat a vendég, letagadhatatlanul jellegzetes közép európai akcentussal. - Ez nem mentség. Akkor is kétszer kell visszaforralni a vizet. Egyébként leves, és nem kávé. És veszel fát?
- Milyen fát?
- Karácsonyfát! Tudod, angyalkák lógnak rajta…
Armin ezen még nem gondolkodott. Minek Jeruzsálemben egy zsidónak karácsonyfa? New Yorkban mindig a bátyja vagy az anyja intézte az ilyesmit. De odahaza, a tengerentúlon lehetséges, hogy összeérjenek bizonyos vallási szokások, ők is mindenféle ünnepet megtartanak, hanuka gyertyát is gyújtanak, aztán vásárolnak egy plafonig érő fát, áttolakodnak vele a városon, és végül maceszgombóc levest szürcsölnek alatta huszonnegyedikén. . És egyébként egy nőtlen régésznek nincsenek elvárásai ezzel kapcsolatban. Mindegy. Majd ahogy hozza az este. És egyébként is álmos.
Edit a hajába túr, és anyáskodó gúnnyal szemrevételezi arcán a tegnap éjjel nyomait…
Shoa
Anyám sokat beszélt rokonunkról, a Fáraóról. Voltaképpen többet beszélt róla, mint bárkiről a családban.
Anyám a legtökéletesebb összekötőm azzal a korral, ahová tartozom, s minden megtörtént szörnyűség dacára szüntelenül vágyakozom.
Ez a képtelen gyönyörűséggel száguldozó gondolat, a gyermekkori eszmélésem előtti időben gyökerezhet. S ha létezik közös tudatalatti, akkor az én eltemetett Atlantiszom egyik különösen delejes figurája, hosszú fekete kabátban, lobogó szakállal rohan át a Szent Anna utcán. A Fáraó!
Faragó sógor, akit a makóiak Fáraónak csúfolnak, s aki bár dicsőséges egyházi karriert befutott katolikus felmenőkkel dicsekedhetett volna, és mégis negyvennégy nyarán önként felszállt a soha vissza nem térő vagonok egyikébe.
Faragóról senki nem akar tudni. Ő maga a holokauszt, az önként vállalt áldozat. De nem illik a struktúrába.
- A Fáraó bolond, és kész – zárta le a vitát nagyanyám - Imádja a zsidókat! Ki hallott még ilyet! És az én asztalomnál nem beszélünk róla többé!
Na és micsoda viccek vannak itt Makón! Csak be kell lopózni a sakter udvarába. Hogy kifigyelték a csavargó kölkök, mi van ott! Az állatvér kifolyik az árokba. Na, abba mártják a rongyokat, aztán felcsavarják egy botra, és úgy ütik a zsidó fiúkat!
Vérbe mártott rongyos bottal verik őket. Meglesik őket hazafelé az iskolából. Csak most látni, mennyien vannak itt nálunk. Az a sok gyerek csillaggal!
Negyvennégy nyarán, Szent Margit napja után aztán mindenkit elvittek. Ezerhatszáz embert.
„A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani.”
Istenem, ez a város. Hová jutottunk?
A csengő csontgombja megsárgult. Körülötte zsírfoltok, itt nem festik a falat. A magas dupla ajtó megnyílik. Éva apja a kommunista párt szegedi hatalmassága. Nagy ember. Nagy szemét. Utálom, ahogy engem bámul. Ennek nem lakás kéne, hanem ól.
- Elkészült már? Félóra múlva a színháznál kell lennünk…Bocs, de kifulladtam. Teccik tudni az osztályfőnök agyoncsap bennünket. - lecövekelek a küszöbön. Nem szeretnék bemenni.
Editke! Editke! Gyere, gyere. Nem, még öltözködik, de várd meg – mondja, és mégis belépek. Átmegyünk a lakáson. A fenébe, szorosan jön a nyomomba, mintha követne, vagy figyelne. Hosszú és sötét előszoba, egy kitömött sas szétfeszített szárnyakkal ügyeli a nappali ajtaját.
Borzongok ettől a halott madártól, bármikor lecsaphat, belecsíphet az ember nyakába. Feszengve ülök le. Ahogy tanították otthon. A francia bársony szoknyát nem szabad összegyűrni, a fehér blúzt is ropogósra vasalták. Egyenes háttal ülj benne, a karod véletlenül sem emeled föl, úrilány nem csapkod, nem könyököl nem fogad el semmit, és legfőképpen nem lohol az utcán. A mama mond ilyesmiket,
- Szépek a szemei - ül le mellém Éva apja. Nagyon mellém. Ülhetne máshová is.
- A szemem? Aha - menne már arrébb.
- A szeme. Sok udvarlója van?
- Nem. Egyáltalán nem. (Hát ez egy szemét, ideliheg a számba, mikor jön már Éva. Ha sokáig tollászkodik, az apja még begerjed.)
- Zavarban van, amiért ennyire nézem?
- Nem, dehogy… nagyon… persze.
- Kislány… maga is tudja…
- Mit?
- Viccel velem?
- Maga egy nagyon szép zsidó lány - mondja Éva apja, és nagyon közel húzódik hozzám. Hányingert kapok. Rám akar mászni.
- Te mit csinálsz? Apa! Mi van, mi a fenét csinálsz?
Éva áll az ajtóban. Én nem tehetek róla, hogy ilyen hülye az öregje. Az kivágja magát a helyzetből.
- Milyen csinos ma az én lányom! Na és a barátnőd, drágám nem is mondtad, hogy zsidók is járnak az osztályodba. Látszik a szemén.
Megfordul velem a világ. Zsidó? Ki a zsidó? Én Klein Edit zsidó? Már az arcokról is olvasnak? Ott hordozzuk az árulkodó jegyeket? És hol van egy ilyen tükör? Már gyűlölöm magam, Edit, gyűlöllek téged minden tükörben, amennyire tudlak, és ahogyan csak lehetséges.
Most elmondom, az anyám születését.
1923. június 4. Makó, mézillat árad az ablakon át.
A bútorok mindegyike igazi műremek, látszik a mesteri hozzáértés, az apa igazi művésze szakmájának. Most a műhely, a méhes és a ház között járkál.
Ideges a várakozástól. Ő lesz majd az én nagyapám. Az ágyban egy fekete hajú asszony vajúdik, néha keservesen átkozódik, kezdettől gyűlölte ezt a terhességét s most, hogy alig nyolc hónapra megindultak a fájások, titkon reméli, a magzat nem éli túl a szülést.
A kicsi test most hang nélkül csúszik ki a napvilágra. Csúnya és fejletlen, de élni akar, s ökleit összeszorítva ítéletre várakozik a lepedő véres ráncaiban. Ő pedig az édesanyám. Most érkezett.
- Lány, de beteges, ha jót akar, ne tartsa meg - mondja a bábaasszony.
- Nem kell, vigyék ki, olyan, mint egy béka. Mint ha máris meghalt volna. Undorító, nem tudok hozzáérni - suttogja a kimerült, fekvő asszony
- Akkor?
- Ahogy Cini néni szokta. Azt mondjuk majd, holtan jött. Fiam, csak egy rántás a nyakán, azt annyi. Ha meggondoltad, senki sem jön rá. Azt megígérhetem, senki! Mondjad, van pénze az uradnak? Mennyi pénze van az uradnak?
Az anya elfordul. Most egy öregebb, apró nő lép az ágyhoz. Dédanyám. A három nő körül vaskos némaság leng. Az is rábólint, megfojtani.
- Hozzá ne érjen a lányomhoz! Takarodjon innen vagy feljelentem – kiabálja a szobába lépő apa. - Maga is kifelé, kifelé innen!
Túl jól ismeri, a hírhedt bábát. Cini néni régóta gyilkosságokkal foglalkozik. Ehhez ért. A makai temetők beszélhetnének, hány vékony kis nyakon hurkolta körbe már köldökzsinórt, s angyalcsinálás miatt nem egyszer állt a törvény előtt.
Amaz vállat von.
- Maguk tudják, a maguk baja. Én szóltam előre. Nem életre való ez. Az ilyet el kell pusztítani!
Az apa óvatosan felemeli a babát, és a bölcsőbe teszi. Ő készítette az új jövevénynek. A frissen gyalult fa jókedvűen illatozik.
- A neve Margit lesz - mondja megadóan az anya, de nem érinti meg a csecsemőt. És később sem.
- Margit Magdolna - teszi hozzá nagy keservesen. Ennyi telik tőle. Csak ne nézne rá úgy az ura. Ő tehet mindenről. Erről a sok gyerekről. Ő híresen szép lány volt, kaphatott volna különbet is mint ez a pesti Lévay. Ez a szabadkőműves Lévay. És ő nem akar egy ilyen ronda békát szoptatni. Egészséges nagy gyerekeket akar! És a bába tudja, mit kell csinálni. Miért nem hagyta Cini nénit? De meghal ez magától is majd. Olyan zöld. Hátha meghal magától még az éjjel! Hátha! Az ilyeneket elviszi a gyengeség!
Az apa órákon át nézi a lányát. Rákönyököl a bölcsőre. Egy tapodtat sem mozdul onnan. A szemével bíztatja, hogy élni kell. Élj KisMargit! Bármilyen kicsi is a remény rá. Élj!
Aztán üzen az öreg dajkájáért a Szent Anna utcába. Mondják meg Árva Viktornak, hogy siessen! Csak jöjjön! Jöjjön és imádkozzon, mert a felesége meg az anyósa el akarja pusztítani a babát.
- Így jöttem, így maradhattam életben - mesélte anyám sokszor. - Úgy kezdődött az életem, hogy meg akartak ölni. A bölcsőm felett apám és nagyanyám arca őrködött sokáig - Mikor idáig ér a történetben, felugrok. Ráüvöltök. Elég volt! Mama! Most már ne mondd el többször. Elegem van ebből.
Apával jó. Mert sokat beszélget vele. És neki, egyedül, megmutatta, hol vannak a családi papírok elrejtve. Abban az asztalban. Amin nem látszik, hogy fiókjai vannak belül. Apa valamikor kapott egy képet Szentföldről. Azt is a láthatatlan fiókban őrzik. Egy régi rokon hozta, tán valami zarándok. A képen egy messzi város látható, Jeruzsálem. Fölötte összefogózkodva nevetnek az apró kis angyalok. Szép rajz, de öregszagú, mint a többi holmi ott.
A fekete kislány is szereti a méhest. Bár nagyon sírt, amikor látta, hogy a méhek gyilkoltak és raboltak. Egyszer az egyik család megölte a másikat. Minden szúrás halálos párbajként zajlott. Kegyetlen csata volt, s a végkifejletben a gyenge család és a támadók is mind egyszerre hullottak el s nem voltak győztesek. Görcsös kis hullák hevertek mindenütt szanaszéjjel. Aztán egyszer csak megjelentek más, idegen méhek a levegőben és a testükön elhordták a kihalt kaptár mézét. A megölt családokét. Csak raboltak, raboltak egész nap.
A kislány szorosan az apja nyomában megy, ez a legjobb, mikor vasárnap délután ketten lehetnek. Minden más nap a kínok kínját állja ki.
- Csúnya fekete vagy, mind a cigány, mégiscsak jobb lett volna téged megfojtani - villant rá a nagyanyja. Ez nagyon fáj, napjában többször is megkapja, nem tehet róla, hogy ilyen kicsi, sovány maradt, meg, hogy sötét a szeme és a haja. A húga szőke, az anyja azt dédelgeti. Ebben a családban minden gyerek vörösesszőke, csak ő fekete. És az anyja.
A kislány emlékszik. Mint minden gyermek, pontosan tudja, ki akarta elvenni az életét, és ki az, akinek a szeretet-lámpásánál melegedhet. Ha nem emlékezne, akkor is emlékeztetnék.
Ne érj hozzám! - löki el az anyja. - Utálom, ha hozzám érsz. És fürödj egyedül, ha tudsz. Ne várd, hogy megmoslak egyszer is!
Néha ugyan megfésüli, de rángatja a haját, s olyankor is durván üti a fejét a hajkefével.
- Cselédnek adlak, zsidó cselédnek. És jól jegyezd meg, neked itt semmihez nincs jogod, de neked itt mindnyájan parancsolunk. Itt nem lesz olyan kényeztetés, mint a Marinál! Itt rend van. Majd megtanulod!
Apa nem tudja mit művel vele, amikor ő elmegy itthonról. Apa semmit sem tud a testi, lelki kínzásokról, amit az anyja talál ki. Válogatott dolgok.
