Beleolvasó agave sansom

C.J. Sansom: Sötét tűz - részlet

Könyves Magazin | 2009. március 10. |

C.J. Sansom: Sötét tűz, Agave könyvek,Ford.: H. Kovács Mária, 2880 ft, 448 oldal, Megjelenés: 2009. március 12.


Első fejezet


Korán reggel elindultam a Chancery Lane-en lévő házamból egy megbeszélésre a Guildhallba; én képviseltem a városi tanácsot egy perben, ennek kérdéseit kellett tisztáznunk. Jóllehet dolgom végeztével egy sokkal súlyosabb ügy várt, aminek terhe ránehezedett az elmémre, mégis képes voltam egy kis örömöt lelni az enyhe reggeli levegőben, miközben végiglovagoltam a Fleet Streeten. Az időjárás nagyon forró volt május végéhez képest, a nap már izzó gömbként vibrált a tiszta kék égen, én is csak egy könnyű zekét viseltem a fekete ügyvédi talárom alatt. Öreg lovam, Chancery lassú poroszkálása, és a zöld lombozatú fák látványa az ügyvédkedéstől való visszavonulási szándékomra, és egyben a visszataszító londoni zsúfoltság magam mögött hagyására terelték a gondolataimat. Két év múlva betöltöm a negyvenet, ami az öregség kezdete. Ha elég jól megy az üzlet, akkor talán abbahagyhatom. Áthaladtam az ősi királyok, Góg és Magóg szobraival ékesített Fleet Bridge-en. Előttem felderengett a City városfala, és felkészítettem magam London bűzére és lármájára.
A Guildhallban Hollyes polgármesterrel és a városi tanács jogászával találkoztam. A tanács a szomszédjogi rendelet alapján eljárást indított a megszüntetett monostorokat – az utolsót 1540 tavaszán zárták be – felvásárló, pénzéhes ingatlan spekulánsok egyike ellen. Ez a nevezett spekuláns szégyenszemre egyik Lincoln’s Innbeli ügyvédtársam, egy Bealknap nevű, kétszínű és pénzsóvár gazember volt. Miután rátette a kezét egy kis londoni rendházra, ahelyett, hogy lerombolta volna a templomot, visszataszító, rendezetlen bérlakásokat alakított ki benne. A bérlőinek kiásatott ugyan egy közösségi pöcegödröt, de ez kontármunkának bizonyult, és a városi tanács tulajdonában álló szomszédos házak bérlői erősen szenvedtek a pincéikbe beszivárgó szenny miatt.
A tanács rendelete arra utasította Bealknapet, hogy tegye meg a megfelelő intézkedéseket, de ez a gazember tévedésre hivatkozó fellebbezéssel élt a királyi ítélőszéken, azt állítva, hogy a rendház az eredeti alapítólevél alapján nem tartozik a City joghatósága alá, és ezért őt sem kötelezhetik semminek az elvégzésére. Az ügy bírósági tárgyalása egy héten belül volt esedékes. A polgármestert megnyugtattam, hogy Bealknap esélyei igen csekélyek, és csak egyike azoknak az ügyvédi körökben jól ismert, dühítő gazembereknek, akik perverz örömöt lelnek abban, hogy időt és pénzt költsenek bizonytalan kimenetelű ügyekre ahelyett, hogy civilizált emberekhez méltón elismernék a vereségüket, és jóvátennék a hibájukat.


Azt terveztem, hogy ugyanazon az úton térek haza, amelyiken jöttem, a Cheapside érintésével, de amikor elértem a Lad Lane és a Wood Street kereszteződését, ez utóbbi utcát egy felborult szekér torlaszolta el, amit a St. Bartholomew perjelség bontásából származó ólomdarabokkal és tetőcserepekkel raktak meg. Az utat teljesen elborították a szétszóródott mohás cserepek. A nagy szekeret két megtermett igásló húzta, és bár az egyiket a hajtó már kiszabadította, a másik még tehetetlenül hevert az oldalán, a szekérrúd alatt. Óriási patái vadul rúgkapáltak, összetörve a cserepeket és hatalmas porfelhőt kavarva, miközben rémülten nyerített, és a tekintetét ide-oda kapkodta az összegyűlt tömegen. Hallottam, amint valaki azt mondja, hogy még több szekér torlódott fel, majdnem a Cripplegate-ig.
Nem ez volt mostanában az első ilyen jelenet a Cityben. Mindenhonnan kövek csattanása hallatszott, ahogy a régi épületeket lebontották; olyan sok terület vált szabaddá még a túlzsúfolt Londonban is, hogy az udvaroncok és más, zsákmányra éhes, kapzsi emberek, akiknek a kezébe hullottak, alig tudták ezeket ilyen mennyiségben kezelni.
Megfordítottam Chanceryt, és keresztülvágtam a Cheapside-ra vezető keskeny mellékutcák útvesztőjén, amelyek épphogy elég szélesek voltak egy ló és lovasa számára a házak kinyúló ereszcsatornái alatt. Bár még korán volt, a műhelyek már kinyitottak, és emberek zsúfolódtak az utcákon, lelassítva az utamat. Iparoslegények, utcai árusok, és hatalmas, kúp alakú kosaraik alatt görnyedő vízhordók mellett haladtam el. Utóbbiak jó üzletet csináltak manapság, mert az elmúlt egy hónapban alig esett az eső, a vizeshordók pedig kiürültek. Ismét eszembe jutott az előttem álló találkozó, ami aggodalommal töltött el, és amelyről most még el is fogok késni.
A forró időjárástól felerősödött, csatornából felszálló büdös szagok facsarták az orromat, majd hangosan káromkodtam, amint egy földet turkáló malac, orrára ragadt, meghatározhatatlan szeméttel visítva átrohant Chancery előtt, megugrasztva ezzel a lovat. Néhány kék zekés, a későig elnyúlt tivornyától felpuffadt arcú gyakornok fordult meg a szitkozódásomra, és egyikőjük, egy tömzsi, durva vonású fickó, szemtelen grimaszt vetett felém. Összepréselt ajkakkal ösztökéltem továbbhaladásra Chanceryt. Láttam magam az inas szemével: egy sápadt képű, púpos ügyvéd fekete talárban és sapkában, akinek oldalán tolltartó és egy tőr lógott kard helyett.
Megkönnyebbülést éreztem, amikor a Cheapside széles, kikövezett útjára értem. A Cheap Market standjai körül hömpölygött a tömeg; élénk színű vászontetőik alatt az árusok „mit tetszik?” kiáltásokkal szólították meg az embereket, vagy fehér főkötős háziasszonyokkal alkudoztak. Egy tehetősebb hölgyet fegyveres szolgák kísértek, arcát teljes egészében maszk takarta, hogy fehér bőrét megóvja a naptól.
A Szent Pál hatalmas tömbje mellett elhaladva egy röpiratárus hangos kiabálását hallottam. Foltos, fekete zekét viselő vékony fickó volt, karja alatt papírköteggel, s a tömegnek kiáltozott: – A walbrooki gyerekgyilkost a Newgate-be vitték! – Megtorpantam, és lehajolva odavetettem neki egy negyedpennyst. Megnyalta ujját, leválasztott egy lapot és átadta, majd folytatta rikoltozását: – Az év legszörnyűbb bűntette!
A Szent Pál épületének árnyékában megtorpantam, hogy elolvassam az iratot. A katedrális környéke szokás szerint tele volt koldussal; sovány, lerongyolódott gyerekek és felnőttek támaszkodtak a falaknál, az adományok reményében felfedve keléseiket és torzulásaikat. Elfordítottam szemem a könyörgő tekintetektől, és a papírra meredtem. Egy női arc fametszete alatt – bárki lehetett volna, csak egy rendezetlen hajú, vázlatos arcot mutatott – a következőt olvashattam:

Szörnyű bűntett Walbrookban;
Féltékeny unokatestvére ölte meg a gyermeket

Május 16-án, szombati napon este a walbrooki Sir Edwin Wentworth, a Selyemkereskedők Céhe tagjának tisztes házában egyetlen fiát, egy tizenkét éves gyermeket a kerti kút aljában törött nyakkal találták. Sir Edwin csinos lányai, egy tizenöt és egy tizenhat éves leány, elmondták, miként támadt a fiúra és lökte őt a mély kútba unokatestvérük, Elizabeth Wentworth, egy árva, akit apja halálakor Sir Edwin irgalmasságból befogadott házába. A lányt a Newgate-be vitték, ahol május 29-én áll a Bíróság elé. Nem vall bűnösségének kérdésében, ezért valószínűleg prés alá teszik, vagy ha vall és bűnösnek találják, a következő akasztási napon a Tyburnbe kerül.

Az írást rossz minőségben, silány papírra nyomtatták, tintafoltokat hagyott az ujjaimon, amikor a zsebembe gyűrtem, és ráfordultam a Paternoster Row-ra. Az ügy tehát nyilvánosságra került, egy újabb félpennys szenzációként. Ártatlan vagy bűnös, hogy’ kaphatna ezek után a lány tisztességes tárgyalást egy londoni esküdtszéktől? A nyomtatás elterjedése elhozta számunkra az angol nyelvű Bibliát, amelyből előző évben minden templomba rendeltek egyet, de egyúttal az ilyen röpiratokat is, a zugnyomdászoknak pénzt, a hóhérnak pedig munkát biztosítva. Ahogy a régi nagy öregek is tanították, nincs semmi dolog e világon, bármilyen nemes is legyen, amely ne lenne kitéve a korrupciónak.


Majdnem dél volt, mire Chancery hátán a házam elé értem. A nap a zeniten járt, a sapkám szalagjának kioldása után az állam alatt izzadságcsík maradt. Éppen leszálltam a nyeregből, amikor házvezetőnőm, Joan jelent meg az ajtóban, kerek képén aggódó arckifejezéssel.
– Itt van – suttogta, maga mögé pislogva. – Annak a lánynak a nagybátyja…
– Tudom. – Biztosan Joseph is átlovagolt Londonon, talán már a röpiratot is látta. – Milyen a hangulata?
– Komor. A fogadószobában van. Adtam neki egy kis pohár sört.
– Köszönöm. – Átnyújtottam a kantárt az odaszaladó Simonnak, a pálcikavékony, szőke hajú kölyöknek, akit Joan nemrég vett fel, hogy segítsen neki a ház körüli munkákban. Chancery még nem szokott hozzá, tapodta a kavicságyat, és majdnem rálépett a fiú egyik meztelen lábfejére. Simon megnyugtatta pár szóval, majd sietve meghajolt felém, és elvezette a lovat az istállóhoz.
– A gyereknek cipő kell – jegyeztem meg.
– Nem akarja hordani, uram – rázta meg Joan a fejét. – Azt mondja, dörzsöli a lábát. Szóltam már neki, hogy egy úriember házában cipőt kell viselnie.
– Mondd meg neki, hogy ha egy hétig hordja, kap egy hatpennyst. – Mély lélegzetet vettem. – Most pedig megyek Josephhez.

[kereszt]

Joseph Wentworth zömök, pirospozsgás arcú, az ötvenes évei elején járó férfi volt. Kényelmetlenül feszengett jellegtelen, barna zekéjében. Valószínűleg a legjobb ruhája volt, de gyapjúból készült, ami túl meleg volt ehhez az időjáráshoz, és Joseph erősen verejtékezett. Annak látszott, ami valójában is volt: egy essexi földbirtokos, aki maga is dolgozott kevéske sovány földjén. Két öccse Londonban próbált szerencsét, de Joseph a birtokon maradt. Először két évvel ezelőtt védtem az érdekeit, amikor egy nagy földbirtokos követelést támasztott a földjére, amelyen birkákat akart tartani. Megkedveltem Josephet, és a szívem majdnem megszakadt, amikor néhány nappal azelőtt megkaptam a levelét. Hajlottam rá, hogy őszintén válaszoljak neki, és közöljem vele a kételyemet, hogy nemigen tudnék neki segíteni, de sorai kétségbeesésről tanúskodtak.
Amikor meglátott, arca felragyogott, odasietett hozzám, és megrázta a kezemet.
– Shardlake úr! Jó napot, jó napot! Megkaptad a levelemet?
– Igen. Londonban szálltál meg?
– Egy fogadóban, lent, Queenhithe mellett – felelte. – A fivérem megtiltotta, hogy betegyem a lábam a házába, mert pártját fogtam unokahúgunknak. – Mogyoróbarna szeme kétségbeesetten nézett rám. – Segítened kell nekem, uram, kérlek. Segítened kell Elizabeth-nek.
Úgy döntöttem, hogy nincs értelme tovább kerülgetni a forró kását. Kivettem a röpiratot a zsebemből, és átnyújtottam neki.
– Ezt láttad már, Joseph?
– Igen. – Beletúrt göndör, fekete hajába. – Szabad nekik ilyeneket írni? Nem számít ártatlannak mindaddig, amíg nem bizonyítják a bűnösségét?
– Ezt mondja a jog, de a gyakorlatban ez nem sokat segít.
Kivett egy finoman hímzett zsebkendőt a zsebéből, és megtörölte izzadt szemöldökét.
– Reggel meglátogattam a Newgate-ben Elizabeth-et – sóhajtotta. – Az irgalmas Istenre, micsoda szörnyű hely. De még mindig nem beszél. – Végigsimított kövérkés, rosszul borotvált arcán. – Miért nem szólal meg, miért? Ez az egyetlen reménye arra, hogy megmentse magát. – Könyörgő tekintettel rám nézett, mintha én tudnám a választ. Felemeltem a kezem.
– Gyere, Joseph, ülj le. Kezdjük az elején. Csak arról tudok, amiről a leveledben tájékoztattál, s az csak kicsivel több, mint ami ebben az ostoba pamfletben áll.
Leült egy székre, bocsánatkérő tekintetet vetett rám.
– Sajnálom, nincs nagy gyakorlatom az írásban.
– Nos, a két testvéred közül egyik annak a fiúnak az apja, aki meghalt, igaz? A másik pedig Elizabeth édesapja volt?
Joseph bólintott, láthatóan megpróbálta összeszedni magát.
– Peter fivérem volt Elizabeth apja, aki még fiatal fiúként Londonba jött, és kelmefestő inasnak állt. Meglehetősen jól végezte a dolgát, de a francia hajózár óta… hát, a kereskedelem nagyon visszaesett az elmúlt években.
Bólintottam. Amióta Anglia szakított Rómával, a franciák megtiltották a ruhafestő mesterséghez alapvető timsó exportját. Azt mondják, hogy még maga a király is csak fekete térdnadrágot visel most.
– Peter felesége két évvel ezelőtt meghalt – folytatta Joseph. – Amikor a vérhas elvitte az öcsémet a múlt ősszel, alig maradt utána annyi, amennyi a temetés költségeit fedezte; Elizabeth-nek semmi nem jutott.
– Ő volt az egyetlen gyermekük?
– Igen. Ő velem akart jönni, hogy nálam éljen, de én úgy gondoltam, hogy sokkal jobb dolga lenne Edwinnél. Hiszen én sohasem nősültem meg. És Edwinnek van pénze meg lovagi címe. – Keserűség csengett ki a hangjából.
– És ő az a kereskedő, akit a pamflet említ?
Joseph bólintott.
– Edwinnek jó érzéke van üzlethez. Amikor még fiatal fiúként követte Petert Londonba, egyenesen a ruhakereskedelembe vetette bele magát. Tudta, hogy lehet a legnagyobb hasznot szerezni, s most egy szép háza van Walbrookban. Igazság szerint Edwin magától felajánlotta, hogy befogadja Elizabeth-et. Már a házába vette anyánkat is, aki akkor költözött el a birtokról, amikor tíz évvel ezelőtt a himlő miatt elvesztette a szeme világát. Mindig Edwin volt a kedvenc fia. – Fanyar mosollyal nézett fel rám. – Amióta Edwin felesége meghalt öt évvel ezelőtt, anyánk vaskézzel irányítja a háztartását, noha hetvennégy éves és vak. – Egyik kezében a zsebkendőt gyűrögette, a hímzés már szakadozni kezdett.
– Tehát Edwin is özvegy?
– Igen. Három gyereke van. Sabine, Avice és… és Ralph.
– A röpirat szerint a lányok tizenévesek, idősebbek, mint a fiú.
Joseph bólintott.
– Igen. Csinosak, szőkék, és finom bőrűek, mint az anyjuk. – Szomorúan elmosolyodott. – Mindig csak a divatról és a selyemkereskedők céhénél rendezett bálokon megismert fiatalemberekről beszéltek, kedves, lányos dolgokról. Legalábbis múlt hétig.
– És a fiú? Ralph? Ő milyen volt?
Joseph megint a zsebkendőjét gyűrögette.
– Ő volt az apja szeme fénye. Edwin mindig akart egy fiút, aki majd átveheti tőle az üzletet. A feleségének, Marynek három fia is született Sabine előtt, de mindegyik meghalt még csecsemőkorukban. Aztán jött a két lány, majd végre egy fiú, aki végre életben maradt. Sok gondja volt vele szegény Edwinnek. Talán túl keveset használta a pálcát… – elharapta a mondatot.
– Miért mondod ezt?
– Hát, Ralph egy rosszcsont gyerek volt. Mindig ravaszkodott valamit. Szegény anyja sosem tudta féken tartani. – Joseph beharapta a száját. – Mégis, olyan boldogan tudott nevetni. Tavaly hoztam neki egy sakk-készletet, nagyon szerette, hamar kitanulta a játékot, és meg is vert benne. – Szomorú mosolyában megéreztem Joseph magányosságát, amit a családjával való szakítás jelentene. Nem volt ez könnyű neki.
– Honnan értesültél Ralph haláláról? – kérdeztem csendesen.
– Edwin írt egy levelet, gyors futárral küldte a történtek másnapján. Megkért, hogy jöjjek Londonba, és legyek mellette a vizsgálat alatt. Meg kellett néznie Ralph holttestét, és nem volt rá képes egyedül.
– Tehát úgy egy héttel ezelőtt jöttél Londonba?
– Igen. Elmentem vele az azonosításra. Szörnyű dolog volt. Szegény Ralph ott feküdt azon a koszos asztalon a kis zekéjében, fehér arccal. Szegény Edwin sírásban tört ki, még sosem láttam korábban könnyezni. A vállamon zokogott, és egyre csak azt hajtogatta: – A fiam, a fiam! Az a gonosz boszorkány…
– Ezalatt Elizabeth-et értette.
Joseph bólintott. – Aztán a bíróságra mentünk, és meghallgattuk a halottkém bizonyítékait. Nem tartott sokáig, meg is lepett, hogy milyen rövid volt.
Bólintottam. – Igen, Greenway szereti siettetni a dolgokat. Ki tanúskodott?
– Legelőször Sabine és Avice. Furcsa volt őket együtt látni azon az emelvényen, mozdulatlanul; az hiszem, szegény kislányok megdermedtek a félelemtől. Azt mondták, délután történt, amikor odabent gobelineztek. Elizabeth kint ült a kertben, egy fa alatt olvasott a kút mellett. A szalon ablakán át látták. Aztán Ralph odament, és valamit mondott neki. Majd egy sikolyt hallottak, egy szörnyű, mélyről jövő hangot. Mire felnéztek a kézimunkájukból, Ralph már nem volt sehol.
– Nem volt sehol?
– Eltűnt. Kiszaladtak. Elizabeth a kút mellett állt, arcán haragos kifejezéssel. Féltek közel menni hozzá, de Sabine megkérdezte tőle, mi történt. Elizabeth nem válaszolt, és uram, azóta sem szólalt meg. Sabine azt mondta, lenéztek a kútba, de túlságosan mély, nem láttak le az aljára.
– A kutat még használják?
– Nem, a talajvíz Walbrook alatt évek óta szennyezett. Edwin nem sokkal a ház megvétele után talált egy öntőmunkást, aki csöveket készített neki, amiben a vizet a házhoz hozzák a városi vízvezetéktől. Abban az évben, amikor a király elvette Nan Bullent .
– Ez biztosan sokba került.
– Edwin gazdag. De be kellett volna fedetniük azt a kutat. – Megrázta a fejét. – Be kellett volna fedetniük.
Hirtelen a sötétbe zuhanás képe villant fel előttem, nyirkos téglafalakról visszaverődő sikoly hangja. A hőség ellenére kirázott a hideg.
– Mit mondtak a lányok, mi történt ezután?
– Egy szolga elrohant az inasért, Needlerért. Ő kerített egy kötelet, és lemászott. Ralph a kút alján hevert, törött nyakkal, szegény kis teste még meleg volt. Needler hozta fel.
– Az inas is tanúskodott a meghallgatáson?
– Ó, igen. David Needler is jelen volt – Joseph elfintorodott. Éles tekintettel néztem rá.
– Nem kedveled?
– Arcátlan fickó. Mindig megvető tekintettel nézett rám, ha látogatóba jöttem vidékről.
– Szóval a vallomásuk alapján egyik lány sem látta ténylegesen, hogy mi történt?
– Nem, csak akkor néztek fel, amikor a kiáltást hallották. Elizabeth gyakran üldögélt egyedül a kertben. A család többi tagjával való kapcsolata… nos… nem volt egyszerű. Úgy tűnt, Ralphot különösképpen nem kedvelte.
– Értem. – Mélyen a szemébe néztem. – És Elizabeth-ről mit tudsz mondani?
Hátradőlt, az összegyűrt zsebkendőt ölébe tette. – Sok szempontból hasonlított Ralphra. Mindketten a mi águnk sötét haját és szemét vitték tovább. Ő is szerette a maga útját járni. Megboldogult szülei elkényeztették, mert egyedüli gyermekük volt. Szemtelen is tudott lenni, nem túl nőies módon adta elő véleményét, és jobban szeretett olvasni, mint lányos dolgokkal foglalkozni. Fiatal, uram, fiatal még. És gyengéd természete van, mindig megmentette az utcáról a macskákat és a kutyákat.
– Értem.
– De nagyon megváltozott, miután Peter meghalt, ezt el kell ismernem. Nem meglepő, hiszen először az édesanyja, majd az édesapja hunyt el, végül el kellett adni a házukat is. Nagyon magába fordult, uram, már nem az a lelkes, beszédes lány volt, akinek ismertem. Emlékszem, Peter temetése után, amikor megmondtam neki, hogy a jövője szempontjából jobb, ha Edwinhez megy, mint hozzám a vidékre, dühös pillantást vetett rám, majd egy szó nélkül elfordult. – Az emlékre könnyek gyűltek a szeme sarkába, gyorsan pislogni kezdett.
– És a dolgok azután sem alakultak jól, hogy Sir Edwinhez költözött?
– Nem. Apja halála után párszor meglátogattam őket, aggódtam Elizabeth-ért. Minden alkalommal Edwin is és az anyám is azt mondta, hogy egyre nehezebben kezelhető, lehetetlen lett a viselkedése.
– Miben nyilvánult ez meg?
– Nem beszélt a családdal, sokszor a szobájában maradt, kihagyta az étkezéseket. Nem tartotta rendben a ruháit sem. Ha bárki megszidta, vagy nem felelt semmit, vagy üvöltve dühöngött, hogy mindenki hagyja békén.
– És mindhárom unokatestvérével rossz viszonyban volt?
– Azt hiszem, Sabine és Avice nem tudtak vele mit kezdeni. A halottkémi meghallgatáson elmondták, hogy megpróbálták nőies dolgokba bevonni, de Elizabeth elzavarta őket. Tizennyolc éves, kicsivel idősebb, mint ők, de mégiscsak mindhárman lányok. És Edwin gyerekei a magasabb körökben forogtak, sokat taníthattak volna Elizabeth-nek. – Ismét beharapta a száját. – Reméltem, hogy előrébb jut, ehelyett ez történt vele.
– És mit gondolsz, miért utálta ennyire Ralphot?
– Azt értettem a legkevésbé. Edwin mesélte nemrég, hogy ha Ralph közel került Elizabeth-hez, ő olyan gyűlölködő pillantást vetett rá, hogy riasztó volt látni. Februárban egy este magam is szemtanúja voltam, amikor a családdal vacsoráztam. Mindenki az asztalnál ült, és nagyon rossz hangulatban folyt az étkezés, uram. Mind marhasültet ettünk, a fivérem nagyon nyersen szereti, de nem hiszem, hogy Elizabeth-nek ízlett, csak piszkálta az ételét. Anyám megrótta ezért, de nem is válaszolt neki. Majd Ralph megkérdezte meglehetősen udvariasan, hogy élvezi-e azt a szép vörös húst. A lány elsápadt, letette kését, és olyan ádáz pillantást vetett rá, hogy azon töprengtem…
– Min?
Csak suttogott. – Azon töprengtem, hogy nem bolondult-e meg.
– Elizabeth-nek nem volt semmi oka a család iránti gyűlöletre, amiről tudnál?
– Nem. Edwin is tanácstalan, azóta nem érti, hogy hozzájuk került.
Eltöprengtem, mi történhetett Sir Edwin házában, zajlottak-e ott olyan események, amikről Joseph tudott, de nem beszélt róluk, mint ahogy ez a családi dolgoknál előfordul. Ámbár meglehetősen őszintének tűnt. Folytatta a történetet.
– Miután megtalálták a holttestet, David Needler bezárta Elizabeth-et a szobájába, és üzenetet küldött Edwinnek a selyemkereskedők céhházába. Miután hazalovagolt, és a lány nem válaszolt a kérdéseire, a konstáblerért küldetett. – Széttárta karját. – Mi mást tehetett volna? Féltette a lányai és idős anyánk biztonságát.
– És a vizsgálat? Elizabeth akkor sem szólt semmit? Egy árva szót sem?
– Nem. A halottkém megmondta neki, hogy itt a lehetőség védekezni, de csak nézett rá azzal a hideg, üres pillantásával. Feldühítette őt is, és az esküdtszéket is. – Joseph felsóhajtott. – Az esküdtek úgy találták, hogy Ralphot Elizabeth Wentworth gyilkolta meg, a halottkém pedig elrendelte, hogy vigyék a Newgate-be, és majd bírói tárgyaláson kell szembenéznie a szándékos emberölés vádjával. Az esküdtszék úgy határozott, hogy a Veremben tartsák a bírósággal szembeni tiszteletlensége miatt. Aztán…
– Igen?
– Aztán Elizabeth megfordult és rám nézett. Csak egy pillanatra. Annyi nyomorúság volt a tekintetében, uram, már semmi düh, csak nyomorúság. – Joseph beharapta a száját. – Régen, amikor kicsi volt, nagyon kedvelt engem, gyakran átjött és ottmaradt a birtokon. Mindkét testvérem úgy tekintett rám, mint egy ostoba vidékire, de Elizabeth imádta a gazdaságot, ahogy megérkezett, mindig rohant megnézni az állatokat. – Szomorúan elmosolyodott. – Kislányként mindig megpróbált úgy játszani a birkákkal és a disznókkal, mintha az ölebjei vagy a cicái lettek volna, és mindig sírt, amikor azok erre nem voltak hajlandóak. – Kisimította a tépett, összegyűrt zsebkendőt. – Ezekből egy készletet ő hímzett nekem, két évvel ezelőtt. Hogy elcsúfítottam. Amikor meglátogattam azon a szörnyű helyen, csak feküdt ott, koszosan, mintha csak a halálát várná. Könyörögtem neki, kérleltem, hogy szólaljon meg, de úgy nézett át rajtam, mintha ott se lennék. Szombaton pedig tárgyalása lesz, alig öt nap múlva. – Hangja ismét suttogássá csendesült. – Néha azt hiszem, megszállta valami.
– Ugyan, Joseph, nincs értelme ilyesmire gondolni.
Esdeklő tekintettel nézett rám. – Tudsz rajta segíteni, Shardlake uram? Meg tudod menteni? Te vagy az utolsó reményem.
Egy pillanatig csendben maradtam, alaposan megválogattam a szavaimat.
– Erős bizonyítékok szólnak ellene, amelyek elegendőek lehetnek az esküdtszék számára, hacsak nem tud valamit felhozni védelmére. – Elhallgattam, majd megkérdeztem: – Biztos vagy benne, hogy nem bűnös?
– Igen – vágta rá. Öklével a mellére csapott. – Érzem idebent. Mindig jószívű volt, uram, jószívű. Ő az egyetlen tagja a családomnak, akitől igazi kedvességet kaptam. Még ha meg is zavarodott az elméje, és Istenre mondom, talán ez történt, nem tudom elhinni, hogy megölt egy kisfiút.
Mély lélegzetet vettem. – Amikor bíróság elé állítják, meg fogják kérdezni a bűnösségéről. Ha nem felel, a törvény szerint az ügyét nem tárgyalhatja az esküdtszék. De a másik lehetőség még rosszabb.
Joseph bólintott. – Tudom.
– Peine forte et dure. Erős és éles fájdalmak. Egy newgate-i cellába fogják vinni, és leláncolják a padlóhoz. Egy nagy, éles követ tesznek a háta alá, és egy fatáblát a testére. A fatáblára pedig súlyokat helyeznek.
– Bárcsak beszélne – nyögött fel Joseph, és fejét a kezébe temette, de ennek ellenére folytattam; muszáj volt, meg kellett értenie, mivel néz szembe a lány.
– Csak a lehető legkevesebb ételt és italt engedik neki. Minden nap egyre több súlyt tesznek a táblára, amíg beszélni nem kezd, vagy meg nem fullad a prés nyomásától. Amikor a ránehezedő súly elég nagy, a háta mögé tett kő nyomása miatt a gerince eltörik. – Kis szünetet tartottam. – Néhány bátor lélek nem nyilatkozott bűnösségéről, és hagyta, hogy halálra préseljék, mert ha nem állapítható meg a tényleges bűnösség, az érintett vagyona nem száll az államra. Van tulajdona Elizabeth-nek?
– Semmi az égegyadta világon. A házuk eladásából befolyt összeg alig volt elég Peter adósságaira. Csak egy kevés pénz maradt utána, az pedig a temetésre ment el.
– Talán mégiscsak ő követte el ezt a szörnyűséget, Joseph, pillanatnyi őrület hatására, és annyira bűnösnek érzi magát, hogy meg akar halni, egyedül, a sötétben. Gondoltál már erre?
Megrázta a fejét. – Nem. Nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni.
– Tudod, hogy a megvádolt bűnöst nem lehet a bíróság előtt képviselni?
Komoran bólintott.
– A törvény úgy érvel, hogy a büntetőbírósági tárgyaláson az elítéléshez szükséges bizonyítéknak olyan egyértelműnek kell lennie, hogy nincs szükség ügyvédre. Ez persze ostobaság, az ügyeket gyorsan lezavarják, és az esküdtszék általában az egyik ember szava alapján dönt a másikéval szemben. Gyakran a megvádolt pártjára állnak, mert a legtöbb esküdtszék nem szeret akasztófára küldeni embereket, de ebben az ügyben – a gyűrött röpiratra néztem az asztalon – gyerekgyilkosságról van szó, a másik oldallal fognak szimpatizálni. A lány egyetlen reménye, ha vall a bűnösségéről, és elmondja nekem a történetét. És ha tényleg őrült pillanatában cselekedett, hivatkozhatok beszámíthatatlanságra. Ez talán megmentheti az életét. Bedlambe kerülne, de megpróbálhatnánk királyi kegyelmet kérni. – Ez azonban több pénzbe kerülne, mint ami Joseph rendelkezésére állt, gondoltam.
Felnézett, és első alkalommal láttam reményt csillanni a szemében. Rájöttem, hogy gondolkodás nélkül azt mondtam: „hivatkozhatok”. Elköteleztem magam.
– De ha nem beszél – folytattam –, senki nem tudja megmenteni.
Előredőlt, megragadta kezemet nyirkos tenyerével. – Ó, köszönöm, Shardlake uram, köszönöm, tudtam, hogy megmented…
– Egyáltalán nem vagyok ebben biztos – mondtam élesen, de hozzátettem: – Mindenesetre megpróbálom.
– Megfizetem, uram. Kevés pénzem van, de fizetek.
– Jobb, ha minél előbb elmegyek a Newgate-be, és találkozom vele. Öt nap… olyan hamar kell látnom, amilyen hamar csak lehet, de a Lincoln’s Innben van dolgom egész délután. A Newgate melletti Pápa Feje kocsmában találkozhatunk holnap reggel. Mondjuk kilenckor?
– Igen, igen. – Felállt, a zsebkendőt visszatette zsebébe, és megragadta a kezem. – Jó ember vagy, uram, istenes ember.
Inkább agyalágyult ember, gondoltam. De meghatott az elismerés. Joseph és családja elkötelezett reformerek voltak, mint amilyen valaha én is, és nem mondtak könnyedén ilyeneket.
– Az anyám és a bátyám bűnösnek hiszik, dühösek voltak, amikor megmondtam, hogy megpróbálok segíteni rajta. De muszáj kiderítenem az igazságot. Volt egy furcsa dolog a vizsgálat alatt, ami Edwinre és rám is hatással volt…
– Micsoda?
– Két nappal szegény Ralph halála után néztük meg a holttestet. Forró ez az idei nyár, de a halottkém vizsgálatáig egy mély, hideg pincében tartják a holttesteket. És bár szegény Ralph ruhában volt, a teste mégis úgy bűzlött, uram, mint egy vágóhídon kint felejtett tehénfej nyáron. Felfordult tőle a gyomrom, és a halottkémé is. Azt hittem, Edwin elájul. Mit jelent ez, uram? Próbáltam rájönni. Mit lehet a jelentősége?
Megráztam a fejem. – Barátom, a világon a dolgok felének nem ismerjük a jelentőségét. És néha nincs is nekik semmi.
Joseph megrázta a fejét. – De Isten azt akarja, hogy találjuk meg a dolgok igaz jelentését. Nyomokat ad nekünk. És uram, ha ezt az ügyet nem sikerül megoldani, és Elizabeth meghal, az igazi gyilkos szabadon marad, akárki is ő.