Büky Dorottya-Feldmár András: A barna tehén fia, Jaffa kiadó, 2010, Budapest
Két dolgot a mesékről fontos tisztáznunk, ahhoz, hogy tovább mehessünk. Az egyik az az evidencia, hogy a mese eredendően nem gyerekműfaj, és mi egy pillanatig sem gondoltunk rá úgy, mintha gyerekeknek volna címezve. A beszélgetéseink is csak nagykorúaknak való olvasmányok, a nagykorúság pedig nem életkor kérdése. A másik fontos axiómánk, hogy a mese lényege az élő kommunikációban van. A mese adja magát, hogy használjuk, éljünk vele. Egy elméleti ábrát fontosnak tartok itt, ez a kommunikáció nagyon egyszerű sémája, ami azt mutatja, ahogy elindul az üzenet, módosítja maga körül a világot, aztán visszamegy a feladóhoz.
Ezzel az ábrával szeretném aláhúzni, hogy kultúrateremtő, közösségformáló folyamattal van dolgunk, és, hogy lehet a mesemondást-mesehallgatást spirituális kommunikációként is értelmezni (1) , ahogy ezt teszik is néhányan.
FA: – „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (2)– ezt Jézus mondja, és azt jelenti, hogy nem csak te vagy és én vagyok, hanem kinyílunk a Mi-re, és ezzel közöttünk lesz valami, ami több, mint, amit egyenként, külön-külön tudnánk. Az igazi beszélgetésben nem egymást akarjuk meggyőzni, hanem megjelenik közöttünk ez a valami, egy meghökkentő új gondolat, vagy igazság, és ez megváltoztatja mind a kettőnk életét.
BD: – A mese a hagyományok, tapasztalatok, szokások, sokféle tudás raktára. Csak a körvonalakat őrzi, a lenyomatát valaminek, ami valaha igazi volt, de mára már csak emlék. A bronzkorig vagy az ázsiai rokonokig futhatunk ősi hitvilágok nyomán (3), és kereshetjük a magyar népmesékben a sámánok, táltosok nyomait. „Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna.” – írja Anonymus a Gesta Hungarorum elején, és ebből az egy mondatból is pontosan tudjuk, hogy neki ehhez nem volt kedve. A jelentések felhígultak, a tartalom homályosulásával dísszé, szórakoztató elemmé vált az, ami egykor egy világkép volt. Mégis a nyomait fellelni a mesében borzongató izgalom. Legalább is nekem. A mesekutatás amúgy érdekes hetevenhét ágú fa, rengeteg nemes- és vad hajtással. A bibliográfiában és a website-on összegyűjtöttük a fontosabb olvasnivalókat, akit érdekel, nosza.
FA: – Én úgy nézem a mesét, mint egy álmot, amiben semmi sem véletlen. Hüpnosz az alvás istene Thanatosznak a halálnak az öccse. Ez a mese már az első mondataival hipnotizál minket. Felszínes hipnózisban nincs „kikapcsolva” a realitásorientáció, azaz az ember tudja, hogy mi történik körülötte. Ilyenkor is megtörténhet sok minden, de mégis más, mint a mély transz, amikor a hipnotizált ember teljesen elveszíti a realitás-orientációját, halvány gőze sincs, nem is lehet, hogy mi történik körülötte. A hipnózis arra szolgál, hogy átsegítsen más tudatállapotokba, ahol bármi lehetséges, minden megtörténhet. A hipnotikus indukciónak számtalan módja ismert. A legegyszerűbb a visszaszámlálás, a tudat fókuszálása a csökkenő számokra: 20-19-18, egészen a 0-ig. Ezt használhatjuk önhipnózisban, autogén tréningben is. De az is jó, ha erősen koncentrálunk a hetvenhét ágú cserfára. A mesemondó fraktális képet vetít, amivel a tudatot magához vonja, strukturálja, a csodára vagy borzalomra kinyitja. Alapvetően kétféleképpen lehet hipnotizálni: a jó hipnotizőr lehet anyai, de lehet apai is. Az anyai módon hipnotizáló elaltat, elringat, elandalít, míg az apai hipnotizőr parancsol, fenyeget, ahogy itt is. Mindkét út transzba visz, a tudatot a hétköznapiságból eltéríti. A fenyegetés, a félelem, a stressz, amit a mesélő használ, erős motiváció lehet.
BD: – Valami segítséget azért kéne adnunk, nem? Én nem akarom, hogy ennek a könyvnek az olvasói megijedjenek, vagy elborzadjanak, nem akarom, hogy fennakadjanak, mert nem akarnak, vagy nem tudnak olyan játszóteret berendezni az agyukban, ahol bármi lehetséges. Valamit mondanunk kéne, valahogy át kéne segíteni az olvasókat azokon a sokkokon, megbotránkozásokon, pironkodásokon, amiket ennek a mesének, meg a mi beszélgetésinknek az elolvasása jelent majd.
FA: – A jó terapeuta soha nem akar segíteni. A segítés viszi az embereket a pokolba. Legyenek idegesek, szorongjanak, botránkozzanak meg, fürödjenek az adrenalinban. Egy könyvet mindig be lehet csukni. Krisnamurti tiszteletére egyszer adtak egy vacsorát, ahol Laura Huxley felállt, és tósztot mondott. Többek között arról beszélt, hogy micsoda nagyszerű Krisnamurti, hogy ezrével segíti az embereket. Krisnamurti szerényen csak annyit mondott, hogy „Madame, én soha nem segítettem szándékosan senkinek“. Ha a segítés a cél, abból nem sül ki soha semmi jó.
BD: – Én nem azt mondom, hogy a könyv segítsen bárkinek, hanem, hogy mi segítsünk, hogy végig tudják olvasni a könyvet, adjunk valamit, amibe kapaszkodhatnak, hogy ne vágják félúton a sarokba.
FA: – Hát, ha már kifizették az árát, engem nem érdekel, ha a sarokba dobják.
1. Bódis Zoltán: Mese és szakralitás. A mesemondás szakrális lehetőségei
2. Mt.18.20
3. Diószegi Vilmos A pogány magyarok hitvilága, Akadémia Kiadó Budapest, 1983.
