Böszörményi Zoltán: Az éj puha teste. Ulpius-ház, 2008, 655 oldal, 3999 Ft
(…) Henry gépkocsija nem indult be aznap reggel. Busszal kellett bemennie. Hallgatagon, magába zárkózva, szinte észrevétlenül surrant az irodájába, ahol legnagyobb meglepetésére József várta. Kivehetetlen köszönésfélét dünnyögött feléje, s indult az íróasztala felé.
József hallgatott. Megvárta, míg leveti könnyű vászonból készült zakóját, s a székének támlájára teríti.
– Elnézést, főnök, amiért elkéstem a reggeli gyűlésről. Nem tudom, mi történt a kocsimmal, nem akart indulni. Pedig szombaton elvittem a szervizbe, akkor minden rendben volt vele – szabadkozott Henry, és lopva József arcát figyelte.
– Nos, nem vesztettél semmit. Csak Walterre emlékeztünk. Nyilván, te is szeretted és tisztelted őt.
– Nagyon jó kolléga volt – rebegte Henry, de már nem mert főnőkének szemébe nézni. Minduntalan lesütötte szemét és kerülte a tekintetét. – Nekem legalább is nagyon sokat segített – mondta minden meggyőződés nélkül.
– Tudom, hogy sokat bábáskodott írásaid felett. Minduntalan azt bizonygatta, hogy tehetséges és fejlődőképes vagy.
– Megértettük egymást – hebegte.
– Igen. Megértettétek – hangsúlyozta a „megértettétek” szót a főszerkesztő.
– I-i-igen, jó-ól kijöttünk egymással – felelte szinte dadogva.
– Akkor is, amikor követted, fényképeket készítettél és jelentéseket írtál róla? Akkor is, amikor megzsaroltad? – kérdezte kemény hangon József, s érezte, képtelen tovább türtőztetni magát.
Henry elnémult. Lehajtotta fejét, mint gyerek, akit csínytevésen érnek, s már nincs mit felhoznia mentségül.
– Kérdem, akkor is?
Henry nem válaszolt. Cipőjével a padlószőnyeg mintáit súrolta.
József legszívesebben ökölre kelt volna vele, a földbe taposta volna. Amikor látta, mennyire szerencsétlen s elveszett az előtte álldogáló ember, kissé megenyhült, lecsillapodott hirtelen támadt dühe.
– Azt tanácsolom, írd meg a felmondásodat, s hozd be az irodámba. Három hétig folyósítom a fizetésedet. Holnaptól nem is kell bejönnöd. Ha másik lapnál keresnél állást, ne számíts az ajánlólevelemre, mert nem írom meg. Örvendj, hogy ennyivel és ilyen olcsón megúsztad. Gané vagy, semmi keresnivalód közöttünk – emelte fel a hangját József, s kifordult az ajtón.
A folyosón végighaladva Walterre gondolt és elszorult a torka. (…)
(…) A rossz különböző alakban ölt testet és az alkalomhoz illő jelmezt ölt, ezzel is palástolva igazi voltát és megnyilvánulásait, a benne rejlő negatív erőt. Mégis, miért van úgy, hogy a rossz kedvezőtlen befolyása a történésekre inkább meseszerű, mítosz-színezetű? A rossztól általában eltávolodik az ember. De ugyanakkor nem akarja elfogadni, beismerni, hogy a legtöbbször önnön cselekedeteivel termeli ki a rosszat, melynek gyökereit oly sokszor tudatlanul öntözgeti, ápolgatja magában. Mint megannyian közülünk, Vanda is meg volt győződve arról, hogy kilengései, szertelensége, határozatlansága másokra nem hat ki, nem befolyásolja életüket, a sötét erők nem diadalmaskodhatnak szerettei felett.
Az ágy melletti székről Vanda tűnődve figyelte, milyen nyugodtan fekszik jobb oldalára fordulva Pál, milyen egyenletesen veszi a levegőt. Találgatni kezdte, mikor érkezett meg az éjjel, mert egyszer csak ott érezte meleg testét, amint kéjesen az övéhez simul. Még ült egy darabig, bámult a semmibe. Nehezen vette rá magát, hogy zuhanyozni menjen. Végül felemelkedett, lábujjhegyen kiment a fürdőszobába. A tükörben megjelenő arcát nem találta vonzónak. Ujjbegyével az állán kivirágzott apró pörsenésen matatott, majd a gézre szeszt öntött, és többször végigsimította. Ügyködése közben észrevette a múlt héten vásárolt, s a mosdó fölötti polcon pihenő terhességi tesztet. Kettőt is ásítva nyújtózott egyet, majd levette a dobozt, kibontotta. Elvégezte az előírtakat, s a hosszúkás tesztcsíkot visszahelyezte a polcra. Közben megengedte a vízcsapot, levetette tüllszerű hálóingét, kezével ellenőrizte a vízsugár hőmérsékletét, s belépett a zuhanyozóba. Két-három percig masszíroztatta a hátát, becsukott szemmel élvezte, ahogyan átforrósodik a teste. Zénóra gondolt, arra, milyen jó lenne, ha most együtt zuhanyoznának.
Rövid időn belül újra a tükör előtt állt, s a haját igazgatta. Méla pillantást vetett a polcon fekvő tesztcsíkra. Hirtelen felkapta, s megnézte. A terhességet jelentő két csík kirívóan éktelenkedett előtte. Ekkor kirohant a hálóba, rávettette magát Pálra, s minkét öklével ütni kezdte.
– Ébredj! – kiáltotta –, ébredj, mert terhes vagyok.
Pál az alvástól összeragadt szemét próbálta kinyitni, miközben értetlenül könyökölt fel az ágyban, nem tudta elképzelni, mi váltotta ki Vanda heves kapálózását.
– Nem értem – dünnyögte, s megpróbált a másik oldalára fordulni.
– Állapotos vagyok, te állat, nem hallod? – kiáltozott tovább a lány.
Az állapotos szóra mintha jéghideg vízzel öntötték volna le, felült az ágyban, és hirtelen tágra nyílt szemmel tekintett Vandára.
– Állapotos? – hadarta. – Na, még ez hiányzott!
– Látod, mondtam, hogy vigyázz rám, kértelek, te állat, hogy ne heveskedj velem. Hányszor, de hányszor könyörögtem neked?
– De lehet, hogy nem is tőlem maradtál terhes. Én vigyáztam rád. Biztos vagyok benne, nem lehet az enyém.
– Nem lehet, nem lehet, olyan szédült és nemtörődöm vagy, tudod is te, vigyáztál-e vagy sem.
– Nem én voltam! – nézett rá szigorúan Pál. – Lehet a gyáros barátod. Mikor voltál vele utoljára?
Vanda kedélye váratlanul lecsillapodott. Elgondolkozva, ábrándozva nézett Pálra.
– Talán igazad van – suttogta alig hallhatóan. – És most mit tegyek? – csattant fel újra.
– Semmit. Semmit se tégy. Szüld meg a gyereket – mondta elkomolyodva a fiú. – Minden lánynak túl kell esnie a terhesség tapasztalatán, szüksége van egy lényre, aki igazán és önzetlenül szereti.
– De nem most, nem pont most! Nem készültem fel erre a feladatra – biggyesztette le az ajkát szomorúan a lány.
Aztán észbe kapva az órára nézett.
Istenem, elkések! – csapta össze tenyerét, s ide-oda kapkodva a ruhái után, öltözni kezdett.
Pál csak bámulta a lány ideges mozdulatait, s arra gondolt, most már végérvényesen ki kéne költöznie Vanda lakásából, és másvalaki után néznie. Biztos, kitartó új kapcsolatról álmodozott, olyasvalakiről, aki nem ordibál vele, nem szidja össze naponta százszor, akit nem szeret el más férfi tőle, akinek nyugodtan elmesélheti aggályait, állandó félelmét, mindennapi szorongásait. Keserű arccal fordult a fal felé, mit sem törődve a még mindig kapkodó lánnyal.
A gyárba érve első gondolata volt, hogy Zénót megkeresse. A mindennapi postaküldemény közé becsempészte a borítékot, amelybe az alábbi sorokat írta: „Édes Szerelmem! Látni szeretnélek, amilyen hamar csak lehet. Kérlek, nagyon fontos mondanivalóm van. Forró csókkal V.”
Zénó csak késő délután kapta kézhez a levelet, s nem tudta elképzelni, mi az a nagyon fontos hír, amit közölni akar vele Vanda. A délelőtt folyamán annyi teendője akadt, hogy még ebédelni se ment ki. Dórával hozatott egy sonkás szendvicset. Nem is evett mást egész nap.
Reggel azzal az elhatározással érkezett, hogy kiadja titkárnőjének az útját. Ám oly sok minden jött közbe, később célszerűbbnek vélte, ha nem tesz semmit, hagyja a dolgokat a maguk helyén.
„Nem szabad Dórán bosszút állnom. Tettéért előbb-utóbb meg fog fizetni. Majd a sors és a fennható gondoskodik róla, hogy galád cselekedetéért elnyerje méltó büntetését. Meg aztán most már úgyis mindegy, összeomlik minden körülöttem”, kavarogtak benne a gondolatok, s megpróbált nyugalmat parancsolni feldúlt lelkére. (…)