Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész (esszék és kritikák), Scolar, 2009
A Scolar Kiadó gondozásában Meghalt a Főítész címmel napvilágot látó esszékötet a 2000 óta megszületett Bán-esszékből és -bírálatokból nyújt válogatást. A könyv a kortárs művek kritikái mellett számos esszét is magában foglal (külön fejezetet szentelve például Márai Sándor pályafutásának), illetve portrékat fest már-már elfeledett szerzőkről – többek közt Illyés Gyuláról vagy Kálnoky Lászlóról –, akik néhány évtizeddel ezelőtt még fontos alkotóknak számítottak, ám mára valamilyen oknál fogva kikerültek az érdeklődés homlokteréből.
RÉSZLETEK:
A közeledő tűzoltókocsi
Tandori Dezső: Az éj felé
A legnagyobb élő magyar költő új verseskötete a halál jegyében áll; már a címe is vészjósló. Noha kissé (ön)ironikus, hiszen köztudott, hogy a félmondat idézet, mégpedig Kosztolányi Csáth Gézához című nagy siratójából. És nem kell Tandori-filológusnak lenni, hogy az olvasó tudja, egyszer már döntő szerepet játszott ez a szöveg a pályán. Az A mennyezet és a padló (1976) című, harmadik kötetében a költő pimasz, morbid kollázsban használta fel a versnekrológot: Kosztolányi kissé keresett, olykor túlzottan szenvelgő szövegét egy elsősegély-nyújtási kézikönyvből vett bornírt idézetekkel elegyítette. Hát szabad ezt? – tette fel a kérdést egykor Vas István a versről írt nagyszerű kisesszéjében: A ragasztás diadala. És válasza igenlő volt („szabad – már akinek…”), hiszen világosan látta ő is, hogy Tandori mintegy fityiszt mutatott ezzel a halálnak; a bohóctréfa elsült és védelmet hozott: amíg van merszünk és kurázsink tréfálni vele, a halál (talán!) elkerüli asztalunkat.
Azóta eltelt három évtized, a rendszer összeomlott, alapjaiban változtak meg az irodalom lehetőségei és teljes közege, a literatúra mint kultúrateremtő tényező immár a múlté, a sziporkázó avantgardistából Kossuth-díjas, mindenki által a legnagyobb magyar mesterek közt tisztelt élő klasszikus lett, aki természetesen a legkevésbé sem érzi jól magát ebben a ruhában.
Tandori örök kívülálló, a klasszikusok közt clochard, aki soha nem hajlandó feladni művészete végletes és végzetes személyességét. Ekként ő a legeminensebben alanyi költőnk a szó régi értelmében, olyan alanya művészetének, aki azonnal hangot ad érzéseinek – érje bármi aprócska mozdulat a világból; a „szív örvényei” alkotják tárgyát egész működésének. Tandorinál minden azonnal irodalom lesz, életét annak leggyűszűnyibb tényeivel együtt oly mértékben publikussá tette, hogy ez az élet nyitott könyv(tár): Tandori köteteinek a végtelenbe tartó sora. A sokat emlegetett termékenység alapvetően esztétikai mozzanat ekkor, a szószátyárság végigvitt formaelv; a költő nem is lehetne terméketlen vagy szűkszavú, mert azzal feladná létezését; ő maga a felegyenesedett, két lábon járó irodalom, akinél nem tudni, mi születik előbb: a tény vagy az erre reflektáló mondat. Etika és esztétika egy – mondta a számtalanszor idézett Ludwig Wittgenstein, vagyis „Witti” Tandori magánlegendáriumában. Ezért oly végzetes számára, ha a valóság nem az ő kénye-kedve szerint viselkedik. A kötetben ennek legpregnánsabb példája a tűzoltókocsi paradigmája. Tandori számtalan versben és utalásban emlékezik meg a 2003-as nyár egyik, számára sorsdöntő eseményéről: a Clark Ádám téren állva egy tűzoltókocsi közeledett felé, a költő úgy döntött, az autó bemegy a körforgalomba, ezért lelépett a járdáról, de a kocsi nem ment be, hanem az Alagútba, vagyis egyenesen Tandori felé tartott. Pár centi plusz, és fasírtot csinál belőle a sokmázsás járógép. A költő kommentárja sajátos, a köznapi agy számára nyakatekert, de az ő művészetében az egyetlen lehetséges mégis. Ugyanis nem az rendíti meg, hogy netán tolókocsiban kellene eltöltenie hátralevő napjait, vagy aprócsontként szétkenődve végzi kedves lakása közelében. A döbbenet megint esztétikai természetű. „Amiből eszméletem, nyelvem... amiből világlátásom, / állítólagos művész-mivoltom, minden jóm s rosszam ekképp / és mindenképp, az, hogy nehezebben élem az életet kezdettől / fogva, az, hogy… érthető? mindez abból a képességemből, / áldásomból és átkomból, közömbösen, néha lelkesen viselt / tulajdonomból származik, hogy // a világot, jelenségeivel, / bennük a magam helyzetét, mindazt, miért is érdemes vagy re- / ménytelen tenni, de mégis! / a magam önkénye (szervesség, elrendelés, látásmód) / szerint ítélem meg. / Én mondom meg, hogyan kell élnem (Legföljebb nem megy.)” A művész formálja a valóságot, és ha az nem paríroz, akkor tragédia történhet. Tandorinak most ellenállt a tűzoltókocsi, és ez tölti el nemcsak döbbenettel, de felháborodással ugyancsak. Hiszen akkor létezik valóság! Olyannyira, hogy léte halálos is lehet! Nem lehet csak úgy lelépni a járdáról a művészi önkény nevében, hisz felénk robog az irodalom, és eltipor vadul-gazul.
A két verseskönyv közt eltelt három évtized, és persze ez Tandorit se hagyta nyomtalanul, közben belépett az imaginárius 65. mezőbe a sakktáblán; magyarán betöltötte 65. életévét. De mivel ebbe a mezőbe, lévén nem létező, nem lehet belépni, csak lelépni lehet
ekként a tábláról, a vicc most zord egy kissé, és a lelépés fatális lehet. A fent idézett alapszöveg éppen A 65. mezőről című vers egy részlete. A Clark Ádám téri lelépés majdnem a valóságos 65. kocka lett, a vég mezője.
Végjáték hát e kötet, hogy a költőknek oly kedves Samuel Beckett híres drámájának címét ezúttal helyesen fordítsuk. Fin de partie, Endgame. „Szervesség”, írta a költő a maga művészetéről, és világosan látszik, miről is van szó: a Talált tárgy… kötettől e pillanatig feszül az ív. Tandori minden művészi képességével azon van, hogy az új kötetében is sokat idézett Rilke szellemében megadassék neki a saját halál. És ez a nagyszerű játék végül is lelkesítő, és lefolyásában-lefolytatásában van valami derű: Tandori bámulatosan tiszta gyalogvégjátékot játszik a saját halálával. Noha 64 mezőnél több nem adatott neki sem.
Magyar Narancs, 2004
Az újságírói érzelmek iskolája
Néhány vonás a fiatal Márai portréjához
(Az ironikus utazó) Ha Lawrence Sterne játékos kategorizálását követnénk, vajon Márai Sándor az utazók mely csoportjába lenne sorolható? A hiú utazók táborába bizonyosan nem, és hazudós sem volt feltehetően. Szentimentális utazónak a legkevésbé sem gondolhatjuk. Nagyképűnek sem, bár alkatától nem esett messze némi arisztokratikus kívülállás, rezervált részvétlenség. Fölényes lett volna tehát? Vagy kíváncsi („inquivisitive”) utazó? Nyilván mindkettő, de ez eléggé sovány magyarázat. Megfigyelő, fürkész? Netán epés („splenetic”)? Ezzel már közelebb járunk a lényeghez. És még sok más is, persze. Előzetesen most az ironikus utazó megnevezést javasoljuk temperamentuma megfejtésére. Mert talán ez, a folyton jelen lévő, semmi által el nem tántorítható, meg nem sérthető és sebezhető irónia jellemzi mindvégig utazói pályáját. És olykor kikerülhetetlen szükségből („inevitable necessity”) utazó is volt, hogy visszatérjünk Sterne felosztására, hiszen a kényszerű lakhelyváltoztatás bizonyos értelemben kirajzolja egész életműve útját. Utolsó nekiindulása idején, egész pontosan 1948-ban Márai egyszerű utazóból – pontosabban átutazóból – vándor, valami megfoghatatlan végzet által üldözött földönfutó lett. Mert az emigrációban megtett útjait már nagyrészt kétségbeesésből, valamint anyagi és lelki kényszerből járta be. E pálya legszívszorítóbb állomása 1956 októbere, amikor Bécsben mintegy ugrásra készen várta, hogy ismét végleg hazatérhessen. Ám csalódnia kellett – a tények közismertek. És ekkor mintha eddig leküzdhetetlennek tűnő iróniáját is elveszítette volna; a keserű rezignáció diadalmaskodott. De ez már egy másik történet, melyre most csak utalni tudunk.
(Utazási adatok) Az 1900-ban Kassán (akkor még Magyarország) született író 1919-ben egyik állandó szerzője a Vörös Lobogó című kommunista lapnak. A kommün bukása után külföldre megy tanulni, ám félig-meddig menekül, előbb Lipcsében, aztán Frankfurtban és Berlinben él. 1923-ban áttelepül Párizsba; eredetileg három hétre (!) tervezi a tartózkodást, ám 1928-ig marad. Magyarországra költözik, Budapesten lakik 1948-ig, ekkor végleg emigrál. Mivel úgy érzi, a bolsevisták által kezelésbe vett Magyarországon nemcsak szabadon beszélni, hanem már szabadon hallgatni sem lehet. Eleinte Svájcban, majd Olaszországban él feleségével és nevelt fiával. 1952 áprilisában New Yorkba telepednek le. 1967-ben visszatérnek Olaszországba, most Salerno az új lakhelyük. 1980 májusától a kaliforniai San Diego lakosa, itt lesz öngyilkos 1989. február 21-én, mert úgy érzi, „illetlenül sokáig” tartózkodott egy vendégségben.
(Külföld, Európa) E száraz adatokból világosan látszik, hogy Márai élete nagy részét nem hazájában, hanem külföldön töltötte, és a történelem fintora révén, amikor 1920 után szülővárosába látogatott, akkor is „külföldre” utazott, hiszen Kassa a trianoni béke értelmében ekkor már Csehszlovákia része. (És a Márai gondolkodásában szellemi origót jelentő szülőváros örökös vándorlása mintha Márai pályaképét szimbolizálná: 1938-ban az első bécsi döntés visszacsatolja Magyarországhoz, ám 1945-ben ismét Csehszlovákia része, hogy aztán ma az önállóvá lett Szlovákia második legnagyobb települése legyen.) E külföldi tartózkodások közül az első nem nevezhető klasszikus emigrációnak, hiszen a kölyök, pályakezdő Márainak aligha esett volna különösebb bántódása néhány kamaszos bolsevista újságcikk miatt. Jó okkal feltételezzük, hogy elsősorban kalandvágyból vágott neki Európának, a német nevelődési regények hatására épülni utazott külföldre, és voltaképpen meg is találta számítását. Noha hivatalosan újságírónak tanult Lipcsében (Márai egyik idolja, Goethe is ebben a városban járt egyetemre), önéletrajzából kiderül, hogy pár hét után hátat fordított az Institut für Zeitungskunde elnevezésű intézménynek, hogy elmenjen – újságírónak.
Nem is akárhol kezdte, német cikkei (Márai anyanyelvi szinten bírta a nyelvet) az egyik legnagyobb tekintélyű napilapban, a Frankfurter Zeitungban jelentek meg többek közt Bertolt Brecht, Stefan Zweig, Joseph Roth, Walter Benjamin, Ernst Bloch és Theodor W. Adorno társaságában. E lépéssel – ha még gyermeteg, kiforratlan formában is – de már felismerhető Márai egyik alapgondolata, az európaiság. Pontosabban a nyugat-európaiság. Márai számtalan esetben vallja be, hogy számára Európa mindig a Nyugatot jelenti; végzetesen okcidentális embernek tartja magát. Ez pedig, szemben a megszokott értelmezésekkel, számára mindig a Kalanddal azonos – így, nagy betűvel. Az általa elismert három nagy európai embertípus (Ulysses, Faust, Krisztus) közül az első állt hozzá legközelebb; regényt is írt róla: Béke Ithakában. Ám Márai szemléletében a nyugat-európai ember nem kalandor, több ennél: hős. „Európában születtem, tehát hős vagyok”, kezdi vallomásait érett kora egyik regényhőse és alteregója, Garren Péter.
(Kalandvágy, identitáskeresés) Márai ráadásul szenvedélyes, kielégíthetetlen, mondhatni mohó utazó is volt, ez ugyancsak ulyssesi vonás. Ha Lipcsében volt, azonnal elutazott Frankfurtba, onnan pedig az első gyorssal haladéktalanul Berlinbe. Aztán vissza. Ha Párizsban időzött, nem sokáig maradt, valami azonnal továbbűzte Chartres-ba, Bretagne-ba, netán Marseille-be, mi több, Londonba. Firenzében nem érte be Firenzével, neki még Genova és Velence is kellett, és aztán Nietzsche nagy megtérésének színtere, Sils-Maria. És noha sorra meglátogatta a híres kulturális zarándokhelyeket, gyanítjuk, hogy nem elsősorban kulturális hevület hajtotta, és legkevésbé sem bédekker-láz. Nem, más hajszolta őt, talán pár alapvetőnek érzett kérdés, és hozzá még egy nagy adag identitászavar. Mert Márai számára identitáskeresés is volt a folyamatos vonatozás; nagy utazásai során többek közt arra kereste a választ, hogy kicsoda is ő, és mi a dolga a világban, ezen belül pedig Európában? (Hogy író, ráadásul magyar író, arra meglehetősen későn döbbent rá, jellemzően külföldön, egész pontosan már viszonylag jól berendezett és nagyjából véglegesnek vélt párizsi lakásában, 1926-ban, miután elolvasta Móricz Zsigmond Úri muri című regényét. Ekkor összecsomagolt és hazautazott Budapestre. De nagyon lassan, mintegy két évig csomagolt és utazott, mintha ismerte volna Kavafisz csodálatos Ulysses-versének kezdő sorait: „Ha majd elindulsz Ithaka felé, / válaszd hozzá a leghosszabb utat.”)
Az identitáskeresés két irányban is zajlott. Az első ösvény személyes jellegű. Mert amikor félig gyerekként nekivágott Európának, még fogalma sem volt róla, hogy mit is akar kezdeni a saját életével; nem készült írónak, voltaképpen semminek sem készült, „céltalan fiatalember” volt; később ezzel a megjelöléssel azonosította magát az Egy polgár vallomásai lapjain. Megkésett, nem egyetlen nőbe, de az egész európai kultúrába szerelmes, útkereső Werther, aki lassan átalakul a megfontolt és nevelődését lezártnak tekintő Wilhelm Meisterré. A másik is személyes jelentőségű, de már kissé általánosabb kérdés, ráadásul olyan problémkör, amely Márait egész életében elkísérte: vajon mit jelent magyarnak lenni külföldön és azon belül legkivált Nyugat-Európában? Vajon milyennek mutatkozik egy magyar a külföldiek szemében? Vajon mit kaphat egy magyar Európától, és – ami még fontosabb – mit vihet ő Európának? Vajon eléggé európai-e ő, aki mindig is európainak hitte és vallotta magát? Márai számára már ekkor, ifjúként is vizsga volt az utazás. (Később, a második világháború szennyes éveiben egész nemzetére kiterjesztette ezt az edukációs gondolatot, hogy aztán levonja a keserű konklúziót: nemzete megbukott a legfontosabb vizsgán.)
(Vizsga: idegen, európai, magyar) Az első vizsgaeredmények meglehetősen lehangolóak, mi több, groteszkek. És fontos megjegyezni, az írót már kezdő író korában és aztán később is nemcsak megfigyelőként, újságíróként, de regényíróként is a legmélyebben foglalkoztatták a fent vázolt kérdések. Egyik korai regényének címe szerfölött szimptomatikus: Idegen emberek (1928). Színtere nagyrészt Párizs, ahova Berlinből érkezik a főhős, aki a második részben első személyű narrátorrá változik. Az önéletrajzi ihletettség több mint nyilvánvaló, így aztán a fikció némely passzusa rés nélkül beleilleszthető Márai zsurnalisztaként megírt non-fiction tapasztalataiba. Megérkezésekor a párizsi szállodában találkozik egy albánnal, aki habozás nélkül felteszi a kérdést: „Ön török?” A meglepetés elemi erejű:
„Erre még nem gondolt soha. Török? Kezét öntudatlanul felemelte, arcához akart nyúlni, megtapogatni, mintha valami változást észlelne ott, mintha bibircse nőtt volna, vagy talán éjszaka, álmában, elferdült az orra.
– Honnan látja? – kérdezte félénken s elképedve.
– A szeméről – mondta az albán.”
Ez a jelenet majdnem szó szerint megtalálható újságíróként írt útirajza, az Istenek nyomában (1927) lapjain. Este, sötét utca Luxorban. Egyszer csak megszólal egy ízes magyar hang: „Adjon Isten jóestét!” Az elbeszélő megdermed. Hiszen néhány órája érkezett Luxorba, a városban senkit nem ismer, és egyszerre csak a félhomályos utcán egy nyilvánvalóan arab nemzetiségű, arab viseletben járó ötvenes férfi ízes, jellegzetesen alföldi magyar kiejtéssel köszönti. A jelenet álomszerű. És megkérdi:
„Honnan tudta, hogy magyar vagyok?
Most elhangzott a válasz, melyet nem felejtek el, amíg élek:
– A bőr színéről, nagyságos uram. Meg a homlok formájáról. Ezen a kettőn rögtön megismerem a magyarokat.”
Az irónia persze azonnal működésbe lép:
„Így persze lelepleztek, öt lépésre a Nílustól és a XVIII. Dinasztia sírjaitól, Szudán határán; lelepleztek, mert hiába vettem a ruhám Párizsban, kalapom Londonban, cipőim Bécsben, a vak is látja rajtam, hogy magyar vagyok.”
A magyarázat egyszerű, az arab dragomán hosszú ideig szolgált Magyarországon egy Teleki grófnál, innen a magyar nyelvtudása. Az elbeszélő aztán alaposan kikérdezi emberét, milyen a bőre színe, mi az az árnyalat, mely mindenkitől elkülöníti. Észérvekkel igazolható indokolás természetesen nincs.
A jelenet párja megvan az Idegen emberek lapjain. A főhős furcsa szerelembe bonyolódik egy francia nővel, és amolyan action gratuite-módon elutazik vele Bretagne-ba. A szakítás után a nő a szemébe vágja: „Sale étranger!” Ezután következik a döntő jelenet. Az elbeszélő meglátogatja korábbi szállodai lakótárását, Monsieur Durand-t, aki nemcsak néger, hanem homoszexuális is – a fiatal Márai figyelemre méltó érzékenységet mutatott a világ kirekesztettjei vagy legalábbis marginális alakjai iránt, talán azért, mert művészként, identitáskereső ifjúként társuknak érezte önmagát. A halálosan komoly, mondhatni sorsdöntő kérdés mellett az ironikus szándék itt is egyértelmű.
„Lélegzetet vett, és gyorsan mondta:
– Mondja csak: fehér embernek tart ön engem?
A néger felnézett, szeme fehérjét forgatta és végigmérte. Izgatottan tette hozzá:
– Úgy értem, igazi fehér embernek, százpercentesnek? Én tudom, hogy nem vagyok fekete, se barna, se sárga. De az utóbbi időben kételyeim támadtak…Azt hiszem ön szakember.”
Aztán a „néger” körüljárja, alaposan megvizsgálja, végigtapogatja az arcát. És meghozza ítéletét:
„ – Elég fehér – mondta határozottan.”
És talán nem teljesen alaptalan feltételezés, hogy az ironikus vizsgaeredmény, a szakember verdiktje miatt dönt úgy az elbeszélő, hogy haladéktalanul hazautazik Magyarországra. Az elégséges fehérség – ráadásul egy színes bőrű szájából – elég ahhoz, hogy az identitáskeresés véget érjen. A nem tökéletesen fehér embernek be kell érnie nem tökéletesen nyugat-európai hazájával. Önironikus gesztus ez is a javából. Mellékízei: halk rezignáció, mosolygós melankólia. És némi önsajnáló arisztokratizmus.
(Identitáskeresés, irodalom és újságírás) Márai pályáját – mint minden jelentős alkotó a 20. század magyar irodalmában – újságíróként kezdte, és nem is lett hűtlen hozzá, még a kényszerű emigráció korában sem: a Szabad Európa Rádió hullámhosszán az ötvenes években meglehetős gyakorisággal szólt a hallgatókhoz. De ez már csak szomorú és visszhangtalan végjáték volt; Márai újságírói tevékenységének fénykora a húszas-harmincas évekre tehető. Hogy a zsurnalizmus mennyire beleivódott szépirodalmi munkásságába, azt a fenti példák vázlatosan tán érzékeltethetik. Az újságírói munka általában a művészi teremtés előcsarnoka, vagy mondjuk inkább, előszobája. Márai hajlamos az aforisztikus, csillogó megfogalmazásra, a pillanat gondolatnyi gyönyörére, az egyperces mélységre, azaz mindarra, amit éppen az újságírás kínál a legcsábítóbban a szerzőnek. Föld, föld!… című önéletrajzi írásában bevallja, hogy az újságírást soha nem szerette, imádta ellenben az újságba írást, és az ezzel járó villámgyors örömet. A zsurnalizmus azonnali kielégülést okoz, persze az olvasónak is, aki másnapra már talán el is felejti a kéjt, ellenben zsigerei mégis emlékeznek rá homályosan, ezért máris újat akar, az előző megismétlését mind intenzitásban, mind fajtában, de mégis valami új ingerléssel. Ennek kielégítését kevesen szolgálták oly sok leleménnyel és trükkel, mint Márai. És becsületére legyen mondva, hogy – sok pályatársával ellentétben – tökéletesen tisztában is volt ezzel. Az újságba írás a közvetlenség semmivel össze nem mérhető élményét adja az írónak. Ám ez a kéj egyben gyötrelmes felelősség és ismételt vizsga is „Az újságírás olyan terep, ahol újból és újból, naponta bizonyítani kell a tehetséget.”
És hogy bizonyítson, minden műfajban dolgozott, Írt tárcát semmiségekről, írt szabályos riportokat, készített interjúkat, apró beszámolókat könyvekről, művészeti eseményekről. Mindent észrevett, és tollának semmilyen nem téma nem volt alantas vagy megvetendő. Rajzolt életképeket, portrévázlatokat, és ifjúkorában valósággal feltérképezte egész Európa lelki-szellemi-anyagi állapotát, felkereste nem csak a nagy boulvard-okat, hanem a mellékutcákat is. Eleinte céltalanul dolgozott, szellemileg homelessként, mintegy a megélhetésért, mely egyben nevelődés is volt; Márai ekkor járta ki a prózaírás iskoláját, most tanulta meg, hogyan kell elhelyezni egy jelzőt, egy kötőszót, ekkor sajátította el a bekezdések, a tagolás, a ritmus művészetét, ekkor gyakorolta be az epikus lélegzetvétel szabályait, az olvasó figyelmének ébren tartására szolgáló egyszerű és bonyolult eljárásokat.
Amikor Budapesten gyors egymásutánban három regényt is publikált (Bébi avagy az első szerelem; Zendülők; Idegen emberek), a kortársak megdöbbentek, és kevéssé értették, honnan ez az érettség és biztonság, honnan e fiatalember (ne feledjük, ekkor a húszas évei legvégén járt) már-már veszélyesen befejezett gondolkodása és világlátása, honnan a nyelv hajlékonysága és rugalmas izomzata, honnan a könnyed fogalmazással együtt járó szellemi erő. Nem kérdés, hogy a zsurnalizmusban tanulta meg mindezt, mely olykor még ennél is nagyobb teherbíró erővel is rendelkezett: Márai egyik pályatársa, Ernst Bloch a Frankfurter Zeitung hasábjain publikált feuilleton-sorozata alapján írta egyik filozófiai főművét: Erbschaft dieser Zeit.
Van valami lebegés, valami mámoros bizonytalanság ezekben a cikkekben. Átmeneti, bizonytalan hangulatot árasztanak, a teljes szomorúság, a csüggedten legyintő reménytelenség és a térdet csapkodó kacagás között. Mint a maga a szerző, egy átutazóban lévő műfaj darabjai; tranzit-irodalom ez, biztos szállás nélkül, bizonytalan eredetű – de soha nem hamis! – papírokkal, olykor útlevél és vízum nélkül. Ebből eredően egyetlen érzés sem válhat uralkodóvá; Márai roppant finom átmenetekkel dolgozik, ha a szöveg gyógyíthatatlanul egy irányba billen, egy jól irányzott (ám az olvasó számára csak később észlelhető) jelzőlökéssel vagy halálos biztonsággal elhelyezett írásjellel visszalendíti a másik hangulatba. Vagy egyszerre csak megfordítja a nézőpontot, és ettől más távlatba kerül minden. Az újságíró Máraiban már ott készülődik a szépíró. Persze az újságírói munkában, a több ezer (!) cikk megírásakor szerzett hihetetlen gyakorlat aztán jó és rossz értelemben egyaránt befolyásolta művészetét. Övé lett a gyors és plasztikus megfogalmazás, a tömörség teljesen személyre szabott technikája, de ezzel olykor együtt járt a felületesség, a csillogó felszínesség is – olykor csak a rutinos toll dolgozott, a személyiség álomba szenderült.
(Engagement, tour d’ivoire) Márait, hasonlóan barátjához és pályatársához, Kosztolányi Dezsőhöz, általában az impassibilité, a napi ügyektől való elzárkózás, a politikai semlegesség írójaként tartják számon. És ez annyiban talán igaz, hogy feltehetően ő is aláírta volna Kosztolányi egyik híres passzusát, miszerint az elefántcsonttorony még mindig emberibb és jobb levegőjű helyiség, mint egy pártiroda. És kissé rátartian jelenti ki: homo aestheticus sum. Ám a homo aestheticus és a homo moralis oly csillogóan hangzó szembeállítása olykor nem más, mint öncsalás. Eddig Kosztolányi. Márai pontosan tudta ezt, soha egyetlen pártnak sem volt tagja, és legyen az politikai, irodalmi jellegű, semmiféle mozgalomhoz, klikkhez, egylethez soha életében nem csatlakozott. De a döntő pillanatokban megszólalt, politikusan, elkötelezetten, mert tudta, hogy figyelmeztetnie kell nemzetét; Márai a fasizmus kibontakozása idején homo politicus lett – és ettől kezdve az is maradt élete végéig. A Hitler egyik 1933-as berlini beszédét lefestő, a hallgató és vele üvöltő tömeg baljós lelkiállapotát ironikusan, kívülállóként, ám mégis szorongva bemutató Messiás a Sportpalastban a magyar politikai újságírás egyik csúcspontja. Figyelmeztetés ez, szózat a nemzethez – már amennyire egy újságcikkben ez egyáltalán lehetséges. És persze ősélmény Márainak. Olyannyira, hogy a Garrenek műve című későbbi regényciklusa 1947-ben publikált Jelvény és jelentés című kötetében visszatér rá. De hatástalanul beszélt, nemzete nem hallgatott rá, a háború utolsó heteiben Magyarországról elhurcolt hatszázezer zsidó sorsa mindennél többet mond erről a történelmi süketségről. És a nemrég kéziratból publikált 1945-ös Naplójából kiderül, nem csak a hatalomra jutó moszkovita kommunizmus, hanem a nyilas Magyarország okozta seb miatt is döntött úgy már ekkor, hogy amint lehet, elhagyja imádott, de rettenetes gyerekké vált hazáját.
(Borzongás és Faust) Hogyan utazott ekkor? Nyilván nem úgy, miként az 1926-os Istenek nyomában előszavában kissé hetykén javasolja (két felöltő ruhával, egy trópusi kalappal és a Faust egy kissé gyűrött példányával), de emlékezzünk, Yoricknak, Sterne alteregójának sem volt egyebe, mint hat ing és egy fekete selyemnadrág. Borzongás volt benne, lelkesedés és áhítat. És amikor 1946-ban vonatra szállt, mindezeket bizonyára már kidobta a poggyászból, hiszen a csakis rá, Márai Sándorra szabott „éducation sentimentale” véget ért. De valószínűleg ekkor is nála volt a Faust, és benne a minden nagy utazó írónak megszívelendő intés: „Markolj bele az élet sűrűjébe! / Mindenki éli, s alig érti egy, / bárhol ragadd meg, mindig érdekes.” (Sárközi György fordítása)
New Hungarian Quarterly, 2007
