Adam LeBor: Budapest Protokoll, Agave, ford.:H. Kovács Mária 2980,- ft 336 , Agave Könyvek
PROLÓGUS
Budapest, 1944 novembere
Csak a szerencséseket temették el.
Farkas Miklós átlépett a nő megfagyott holttestén, és kinyitotta a bőröndjét, amit a nő még mindig a kezében szorongatott. Üres volt. Gyorsan továbbsétált a Károly körúton, vékony kabátját szorosan összefogta magán. A hullarablás miatti szégyent már rég felváltotta a túlélési ösztön. A járdát jég borította, erősen hullott a hó, a szél az arcába vágott. Füst és lőpor szaga csapta meg az orrát, nyelvén a szétlőtt bérházak téglaporát érezte. Az úton keresztbe egy halott ló hevert. A gettó Dohány utcai kapuja vagy száz méterre mögötte látszott. A férfi hétpercnyi sétára volt céljától, a Savoy szállóban lévő SS parancsnokságtól.
A fegyveresek a sötétből léptek ki, és kapzsin elvigyorodtak, amikor meglátták Miklóst. Ketten voltak: egyikük magas és vékony, hegyes orral és petyhüdt bajusszal. Egy ezüst mezuzát, zsidó ajtódíszt tűzött a kabátjára. A másik alacsony és vörös arcú volt, idegesen toporgott. Katonai sapkát és télikabátot viseltek, karszalagjukra nyilaskeresztet festettek. Csizmájukat több réteg megsárgult pergamenbe csavarták; a héber betűk tintája a hóba szivárgott.
A magasabbik fegyveres puskájával Miklós gyomrába vágott. A férfi lélegzete elakadt, előre görnyedt és megtántorodott a jeges járdán. Felegyenesedett és dobogó szívvel felemelte jobb karját. – Kitartás, testvérek! – köszöntötte őket nyilaskeresztes módon. – Nem vettem észre magukat. – Átnyújtotta iratait, miközben sikerült uralkodnia kezének remegésén.
Az alacsony férfi körbejárta Miklóst, végigmérte, és megbökte pisztolyával. – Testvér? Nem hiszem. Nekem zsidónak tűnik! – jelentette ki éles hangon, mint egy izgatott iskolásfiú.
– Én? Zsidó? Ugye viccel. Ha bárki zsidónak tűnik, hát szerintem maga az. Lőjön csak le, ha akar – mondta Miklós megvetőn, és a földre köpött. – De ezért majd az SS előtt kell felelnie.
– Az SS előtt? – horkant fel a magas fegyveres. – Majd meglátjuk. Ez Magyarország, nem Németország. – A puskája csövét Miklós álla alá ékelte, és felnyomta torkának puha húsába. Miklós fájdalmában felnyögött, ahogy a puska fejét hátra kényszerítette.
– Hátra a fejjel, fel, fel, remek. Az iratok szerint Kovács Miklós vagy. Egy-nyolcvanöt magas, világosbarna hajú, kék szemű – folytatta, és Miklósra nézett. Ismét a papírokra pillantott. – Különleges engedély a német vezérkari parancsnokságtól, hogy az utcán lehet kijárási tilalom után is, a Savoy szállóban végzett értékes munkája miatt. Szép. De nem elég szép, Kohn Miklós – mondta, és még erősebben megnyomta a puskacsövet.
– Kovács Miklós a nevem, láthatja, világosan oda van írva – mondta Miklós, és megpróbált nyelni a torkába fúródó fegyvercső mellett.
– Kohn, Kun, mindegy. Lássuk, ki is vagy valójában. Imádkozz, Kohn-Kun – mondta, és elvette a puskát. A németek számára a zsidók megölése üzlet volt. Magyar náci szövetségeseiknek, a nyilaskereszteseknek viszont olyan élvezet, ami egyre csak fokozódott, ahogy az oroszok folyamatosan előre törtek. A magas fegyveres elvigyorodott, és fegyverével Miklós fejére célzott.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben – köhögte Miklós szaggatottan, majd folytatta. – Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket…
– Fejezd csak be – morogta a fegyveres. Tüzérségi gránát robbant a Duna közelében, döreje megremegtette a közeli ablakokat. – Méghozzá gyorsan.
Miklós folyamatosan mondta a végéig: – Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen. – Majd határozottan keresztet vetett.
A magas férfi lejjebb engedte a fegyverét, és megpödörte bajuszát, ahogy Miklósra nézett. – Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. De bárki megtanulhat egy imát. Le a gatyával.
– Aha, azt nem tudja megtanulni – rikoltott az alacsonyabb.
– Megőrült? Megfagy és leesik – tiltakozott Miklós.
A hórihorgas fegyveres puskatusát erőteljesen a mellkasába vágta. – Ne… vitatkozz… velem… – tagolta lassan és határozottan.
Miklós megtántorodott az ütéstől, hátralódult a falnak, és megcsúszott egy jégdarabon. Arccal előre a járdára zuhant. A két férfi karjánál fogva térdre rántotta. Az alacsonyabbik hátracsavarta Miklós karját, és lenyomta a fejét, nevetett, miközben pisztolyát Miklós nyakához nyomta.
– Ki van soron? – kérdezte.
– Nem emlékszem – felelte magas társa. – Azt hiszem, enyém volt az utolsó. Vagy a tiéd?
Miklós erősen összerázkódott, egy jéghideg vízcsepp folyt végig a hátán. Megpróbálta felidézni felesége, Rózsa képét, de csak a szürke, jeges járdát látta maga előtt. Hideg düh áradt szét benne. Ne most, ne így. Megpróbált elfordulni a pisztolycsőtől, de a fegyveres magasabbra csavarta a karját. Fájdalom hasított a hátába. A hórihorgas férfi Miklós fejére szegezte a puskáját, aki összeszedte magát, behunyta szemét, és beharapta ajkát, miközben szaggatottan vette a levegőt.
– Tégy magadnak egy szívességet, Kohn. Maradj nyugton, és akkor szép gyorsan végzünk. Különben csúnya vége lesz – mondta az alacsonyabbik, miközben a pisztolycsövet Miklós nyakához nyomta.
Egy áramvonalas, fekete Grosser Mercedes hajtott feléjük, két náci zászló csapkodott a fényszórók felett. Az autó hirtelen lefékezett a járda mellett, kicsit meg is csúszott a jeges úton, és kicsapódott az ajtaja. Egy teljes díszbe öltözött SS tiszt ugrott ki belőle. Segédtisztje a másik oldalon szállt ki a kocsiból, és géppisztolyát feltartva megállt a magyarokkal szemben.
– Halt! Letenni a fegyvereket – parancsolta az SS tiszt.
A két magyar leeresztette fegyverét, és hátralépett. Miklós lassan felállt, kezét a magasban tartva. A német odalépett hozzájuk. A magas fegyveres idegesen mosolyogva Miklós felé intett. – Kérem, csak tessék. Egy zsidó.
Az SS tiszt elővette Lugerét a pisztolytáskából, és a két nyilasra célzott. A lövés hangja visszhangzott az utcában, a lövedék nagy lyukat vájt mellettük a falban. A két férfi hátraugrott, arcukon döbbenet és félelem tükröződött. Az SS tiszt még kétszer a földbe lőtt, mindkettejük elé egy-egy golyót. Az alacsony fegyveres remegett a félelemtől, a lába mellett sárga tócsa kezdett szétterülni a hóban.
Miklós leeresztette a kezét, és megtörölte a száját. Vér ízét érezte a nyelvén, ahogy a németre bámult. A tiszt magas és sápadt volt, haja szinte tejfölszőke, éles vonásai és értelmes kék szeme volt. Bal kabátujja üresen lógott a zubbonyához tűzve. Friedrich Vautker volt a legfiatalabb ezredes a Waffen SS-ben. A háború felgyorsította előléptetését. Biccentett Miklós felé, aki bizalmatlanul visszabiccentett, szíve még mindig hevesen vert.
– Ez a férfi nekünk dolgozik, világos, magyar seggfejek? – csattant Vautker a nyilasokra. – Piától bűzlötök. Nem csoda, hogy az oroszok a kapukat döngetik.
Vautker visszatette pisztolyát a tokjába. Letépte az ezüst mezuzát a magas fegyveres kabátjáról, az anyag vele együtt szakadt. Egy katonai teherautó dübörgött elő. Két sor német ült rajta egymással szemben, télikabátjukba burkolózva; a frontra tartottak. A sofőr lassított, amikor a közelükbe ért, gyors pillantással felmérte a jelenetet, majd megállt.
– Valami gond van? – kérdezte a motort túráztatva. A motor remegett, ahogy a vizes benzint próbálta hatékonyan elégetni. Több német katona megfordult, és őket bámulta.
– Nem, nincs semmi baj – felelte Vautker. – Hova mennek?
– A keleti szektorba. A vörösök kezdenek minket körbezárni. A parancsnokság szerint túl kevesen vagyunk arrafelé.
Vautker a nyilaskeresztesek felé intett. – Vigyék őket. Az első frontvonalba.
A magyarok tiltakozni próbáltak, de hat jól megtermett katona leugrott a teherautóról, és fellökdöste őket. A kocsi meglódult, az alacsony nyilas úgy vinnyogott, mint egy kismacska.
Az SS tiszt az ezüst mezuzát méregette kezében, majd átadta Miklósnak. – Tessék, Herr Kovács. Valamennyit biztos megér. Most pedig szálljon be az autóba.
***
Miklós karja sajgott a pezsgőspoharakkal megrakott ezüsttálca súlya alatt. A feje hasogatott, a nyaka lüktetett, a térdébe is fájdalom hasított, de megpróbált a munkájára koncentrálni. A vacsorát a Savoy pincéjében szolgálták fel. A falakat a padlótól a plafonig nehéz fekete függönyök fedték. Gyertyák sercegtek, az asztalterítőkre viasz csöpögött. Egy zongorista Hitler kedvenc operettjéből, Lehár Ferenc A víg özvegyéből játszott részleteket. Pár tucat ember gyűlt össze a hideg szobában. Némelyikük fekete SS egyenruhát viselt, vagy a hadsereg szürkéjét, de többen civileknek tűntek. Egy maréknyi nő koktélruhában didergett. Két öltönyös férfi állt a csoport szélén, mindketten elutasítóan intettek a kínált pezsgőre. Miklós hallotta, hogy zürichi akcentussal beszéltek.
Az egyik híres, vörös hajú budapesti színésznő kék ruhát viselt; Miklós megállt előtte. A nő gúnyosan nézett Miklósra, két korttyal lenyelte a pohár pezsgőt, majd azonnal megragadott egy újabb poharat; kék szeme üvegesen meredt a semmibe.
A Savoy főpincére odaintette Miklóst, miközben a többi pincér az ételt hozta le a konyhából. Nagy Aladár a Farkas-család inasa volt, akik a városi rezidenciájukat bízták rá, egy tizenöt szobás villát az Andrássy út északi végén. Alacsony, köpcös férfi volt, kerek arccal és élénk, barna szemmel.
– Biztosan emlékszik önre. Elég gyakran felszolgáltam neki vacsorát az önök házában – mormolta.
Miklós komoran elmosolyodott. – Igen. Amikor még volt házunk.
A Farkas-család villáját márciusban, a megszállás másnapján kisajátították a németek. Nagyot kirúgták, de hamar talált új munkát a Savoy szállóban, ahol elintézte, hogy Miklós is pincérként dolgozhasson. Ez biztosította Miklósnak, hogy azon a télen hozzájusson egész Budapest legértékesebb árucikkéhez: az élelemhez.
– Az apja? – kérdezte Aladár.
Farkas Lajos bárót, gondolta, Horthy admirális, Magyarország kormányzójának barátját a villa lefoglalása után letartóztatták, és nem látták többet. A család egyetlen képeslapot kapott Mauthausenből, egy ausztriai településről pár héttel később, de azt is idegen kéz írta.
Miklós megrázta a fejét. – Nincs hír.
– És Rózsa?
Miklós elmosolyodott. – Él. Néha eltűnődöm, miként lehetséges ez. Akárhányszor ételt viszek neki, odaadja valakinek. És magával mi a helyzet?
– A fiamat a frontra küldték – bicsaklott meg Aladár hangja. – Tizenhat éves. Az első háborúból való puskát adtak neki. Soha életében nem sütött el fegyvert. Az anyja megállás nélkül sír.
Miklós megrázta a fejét, Aladár vállára tette a kezét, majd visszasétált a tömeghez. A levegő cigarettafüsttől, parfümtől és alkoholpárától volt sűrű, a szobát immár nevetés töltötte be, kissé hisztérikus színezettel. Miklós ámulattal meredt az asztalnál faló nőkre és férfiakra. A szájában összefutott a nyál: libamáj és ropogós, zsírban sült krumpli, sült kacsa nagy halom zöldséggel, marhahús szeletek gazdagon meglocsolva tejszínes borsmártással. Poros palackú, remek borok sorakoztak a tálak előtt. Egy percnyi sétányira innen pedig éhen haltak az emberek.
Vautker ezredes odaintette, majd egy nagy pohár vörösbort töltött magának. – Szóval, Kovács, az oroszok valószínűleg hamarosan itt lesznek. Ejt majd az érdekemben egy-két jó szót, ugye? Elmondja nekik, miként mentettem meg a nyilasoktól? Szükségem lehet rá.
Miklós bólintott. – Hogyne, uram. Bármit, amivel csak segíthetek – felelte szárazon.
Vautker az oldalán ülő vörös hajú színésznő felé fordult, karját a széke támlájára tette. A nő kihívóan rámosolygott.
Miklós visszatért a Savoy konyhájába. A helyiség forró és levegőtlen volt, zsír- és konyhaszagú. A falak imbolyogni kezdtek, és Miklós úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhat. Öntött magának egy pohár vizet, és leült, amíg a vacsora véget nem ért, és – ahogy Vautker ezredes mondta – elkezdődött „az esti ügylet”. Az ajtókat bezárták, a pincérek távoztak, és elhordták a konyhába a maradékot. Miklós átnyúlt az asztal fölött egy libacombért, amit szinte nem is érintettek. Egy vékony, görnyedt férfi azonban lecsapott rá előtte, és diadalittas szemmel tömte a zsíros húst a zsebébe.
Valami elpattant Miklósban, és előrelendült, jobb öklét felemelve. A vékony férfi felkapott egy konyhakést. Aladár lépett közéjük. Egyik kezét Miklós mellére tette, a másik tenyerét pedig a vékony férfi elé nyújtotta, aki átadta Aladárnak a kést. Aladár megszólalt: – Elég harc van odakint. Itt semmi ilyesmit nem akarok, ha még egy műszakot akarnak dolgozni. Most pedig fogjanak kezet.
A két ember követte Aladár utasítását, aki ezután megfogta Miklós karját, és elvezette. – Ne aggódjon, bőven jut magának is. Jöjjön.
Aladár köszönetet mondott a személyzetnek, és hazaküldte őket; mindenki kapott a maradékból egy csomagot. Miklós letakarított egy kis helyet a vacsora romjai között, és leült egy tányér csirkével és krumplival. Lassan és óvatosan rágott. A nehéz ételt nem volt könnyű megemészteni a gettó étrendje után. Aladár mindkettőjüknek töltött egy pohár vörösbort.
– Mit gondol, mennyi idejük van hátra? – kérdezte Aladár.
– Nem sok, hála istennek. Az oroszok bekerítették a várost. Amint hallja, nincsenek híján a gránátoknak. A német utánpótlás-vonalat elvágják. Azt hallottam, egyes tábornokok feladnák a háborút, de Hitler nem engedi nekik. A nyilasok nyugatra menekülnek. Az oroszok házról házra, szobáról szobára foglalják el a várost. Talán hetekbe telik. Talán csak napok kérdése.
Aladár bólintott. – Nem szeretem a kommunistákat, de azt akarom, hogy ez mielőbb véget érjen, és a fiam hazajöjjön. Mit fog tenni, ha az ivánok ideérnek?
Miklós vállat vont. – Megpróbálom újraépíteni az életünket, azt hiszem.
– Marad? Ezek után?
– Persze. Magyarok vagyunk. – Miklós óvatosan villájára szúrt egy darab csirkemellet és egy szelet krumplit. – De mit csinálnak ezek az őrültek, hogy most szerveznek partit?
– Különös az egész. A két svájci üzletember pár napja érkezett. – Aladár elhallgatott. – Volt némi haddelhadd ma reggel. Az egész szállodát felforgattatták velünk.
– Miért?
– Eltűntek valami dokumentumok. A svájciak hisztérikusak voltak.
– És megtalálták őket? – kérdezte Miklós.
Aladár elmosolyodott és öntött még bort. – Hajtsa fel. Hamarosan már csak vodka lesz.
EGY
Budapest, október, napjainkban
Farkas Alex felriadt álmából, teste izzadtságban úszott, a szíve hevesen vert. Mozdulatlanul feküdt a félhomályban, nyugodt légzést erőltetett magára, közben a kora esti forgalom halk moraját hallgatta.
– Miért keltettél fel? Olyan szépet álmodtam… – kérdezte egy méltatlankodó, álmos női hang. – Kiabáltál. Mi a baj?
Alex felült, és megrázta a fejét, elhessentette az emlékeket. – Semmi. Minden rendben. – Ez így is volt, mondta magának: itt és most a lány meleg bőrét érezte a magáé mellett, és alvástól összekócolódott szőke haját.
Pethes Zsófi kinyújtózott, és felkönyökölt, szemében aggodalom jelent meg. – Nem nézel ki valami jól. Mintha csak kísértetet láttál volna. – Megfordult és az ágy melletti ásványvizes üvegért nyúlt.
Meleg és állott volt, de a férfi lehajtotta a vizet. Rápillantott az órájára. – Köszi. Sajnálom, Zsófi, de a Kultúrában kell lennem nyolckor, majd a nagyapámmal találkozom.
A lány rámeredt. – Ez a köszönet azért, hogy vigyázok rád? Kidobsz?
– Megvárhatsz itt, ha akarsz – ajánlotta neki Alex, majd puszit nyomott a fejére.
Zsófi lerázta magáról, és körbenézett az egyszobás, ötödik emeleti saroklakásban. A valaha fehér falak szürkék és repedezettek voltak. A hetvenes évekbeli kifakult bútorok barna és narancssárga színben játszottak. Minden sarokban több doboz könyv tornyosult, a tartalmuk a kopott parkettára borult, amelynek kilazult lécei recsegtek, ha rájuk léptek. A lakás a Kossuth Lajos utcára nézett, egy forgalmas, négysávos útra, amely a belvárost körülvevő Kiskörúttól az Erzsébet hídig nyúlt. Üvegajtó nyílt egy kis erkélyre, ahonnan a Dunára és a közeli Ferenciek terén álló Savoy szállóra is rá lehetett látni, de a kilátást most félig elszáradt növények sora korlátozta. – Nem, kösz, nem akarok. Legalább csinálj nekem egy kis teát – kérte, és magára húzta a takarót.
Alex kimászott az ágyból, és a fürdőszobába ment. Belépett a karmos lábú kádba, amelynek csapjához rögzítették a kézitusolót. Túl magas volt ahhoz, hogy elnyúljon benne, ezért ülve maradt, és gyorsan a legforróbb vízzel mosta le magát, amit még elviselt, majd a kart a hideg irányába tolta, és remegve levegőért kapkodott, ahogy a jéghideg víz ráömlött. Kitisztult fejjel lépett ki a kádból, törölközőt tekert a dereka köré, és átsétált a konyhába. A teakészítés bonyolultabb volt, mint amilyennek hangzott. A tűzhely a berlini fal leomlását megelőző időkből származott, hacsak nem a fal építését megelőzőkből. A hűtő úgy hörgött, akár egy repülőgép – már amikor működött. Az elektromos művek a vezetékeket az egészségre veszélyesnek minősítette, és csak egy tízezer forintos kenőpénz akadályozta meg az ellenőrt abban, hogy a lakást lekapcsolja a hálózatról.
Megérintett egy falra ragasztott, gyűrött fényképet. Fiatalabb volt rajta, vékonyabb arcú, egy magas, szlávos kinézetű, hosszú fekete copfos hajú fiatal nőt ölelt át. Mindketten golyóálló mellényt viseltek, valamint sisakot, és idegesen vigyorogtak. „Üdv a pokolban” felfestés díszelgett a közeli falon, a betűket srapnel becsapódások tépázták.
Alex elemelte pillantását a képről, megtöltötte a vízforralót, és bedugta. Két konyhai szekrénybe is benézett némi teáért. Az egyik üres volt, a másikban egy zacskó cukor és egy üveg régi szilvalekvár állt. A szemetesből egy pizzás doboz lógott ki, benne egyetlen, felkunkorodó szelet és egy használt teafilter árválkodott. Lemosta a filtert, és egy csészébe tette, amikor a biztosíték kattant, a vízforraló pedig elhallgatott. Ahogy megfordult, látta, amint Zsófi a fekete motorosdzsekije cipzárjával küzdött. Zsófi balerina volt, a magyar tánc emelkedőben lévő csillaga. Nyáron találkoztak, amikor Alex cikket írt róla a Budapest Newsnak, egy angol nyelvű hetilapnak, ahol szerkesztőként dolgozott. Az egy ital melletti interjú elnyúlt vacsoráig, majd még tovább.
– Kösz, de kihagyom a teát. Megyek. – mondta Zsófi. A cipzár a helyére csúszott, a lány pedig odasétált a fotóhoz. – Új kép.
– Nem új. Szarajevóban készült, a háború idején – mondta Alex, miközben a vízforralóval babrált.
– Soványabb voltál. Ő kicsoda? – kérdezte Zsófi, és a képre mutatott.
– Akkor mindenki soványabb volt. A neve Azra.
A lány közelebbről is megszemlélte a képet. – Csinos Azra. Tényleg pokol volt arrafelé?
Alex elmosolyodott. – Nem mindig.
– Értem – sértődött meg Zsófi.
– Régen volt – mondta, félig magának. Benyúlt a pizzás dobozba, és kivette a maradék szeletet. – Vacsora? – A pizzaszelet kettétört, és a padlóra esett.
Zsófi éles pillantást vetett rá. – Kérdezd meg Azrát. Talán éhes.
Beharapta az ajkait. – Kétlem. – Zsófi felé lépett. – Zsófi, nekem kellene féltékenynek lennem.
– Hagyjuk ezt, Alex. Hívj, amikor beleférek a sűrű napirendedbe – mondta, majd bevágta maga mögött az ajtót.
***
Alex a Petőfi Sándor és a Kossuth Lajos utca sarkán lakott, gyalog pár percnyire a Dunától. A Kultúra tizenöt percnyi sétára volt, a VII. kerület, Budapest történelmi zsidónegyede szívében. Számos utcája, tere és piaca 1945 óta érintetlen volt. Diákok, művészek és külföldiek költöztek ide, és a VII. kerület mára a város legmenőbb és legbohémabb negyede lett. Központi elhelyezkedése és hatalmas, de rozzant bérházai a külföldi ingatlanfejlesztők elsőszámú célpontjává tette. Sok épület az összeomlás szélére került, mivel új tulajdonosaik arra vártak, hogy lakhatatlanná váljanak, így lerombolhassák őket. Amikor a fejlesztők megkapták az építési engedélyeket, általában még több hónap telt el a munka kezdetéig. Ekkor jöttek a romkocsmák. A tulajdonosok hoztak egy teherautónyi használt széket és asztalt, italokat, beszerelték a hangosítást, majd megkezdődött a buli.
Alex elsétált a folyótól, fel a Kossuth Lajos utcán, és csak egy pillantást vetett a Savoy szálló mellett parkoló turistabuszokra. A forgalom az Erzsébet híd felé hömpölygött mellette, a kipufogófüst a Károly körút sarkán lévő török gyorsbüfés döner kebabjainak illatával keveredett. A jéghideg, Duna felé fújó szél könnyet csalt a szemébe; összehúzta magán bőrdzsekijét. Magas és sovány volt, erős, kócos fekete hajjal és hosszú, egyenes orral. Széles, telt szája volt, gyakran beharapta ajkát, ha idegeskedett. A szeme volt a legszokatlanabb vonása: az egyik kék, a másik zöld színben játszott, mindkettőt hosszú, kunkori szempillák keretezték.
Balra fordult a Károly körútra, elsétált a nagy zsinagóga előtt, a Deák téren átvágott a villamossíneken, majd a Király utcába ért, a VII. kerület szívébe. Egy óriási, négy emelet magas molinó takarta egy felújítás alatt álló épület homlokzatát. Jó felépítésű, napbarnított férfit mutatott, aki egy csinos szőke nő mellett állt. Három gyerek sorakozott előttük, mindannyian tökéletes fogsort villantva mosolyogtak. A plakáton ez állt: „Szavazz Sanzlermannra: Család, Munka, Egység”.
A Kultúra kidobóembere üdvözölte Alexet, és arrébb lépett, hogy beengedje. A széles bejárati ajtó mögött bárok és füstös beugrók labirintusa terült el. Egy csupasz téglafalat hirdetések borítottak; szobatársakat kerestek, bicikliket kínáltak eladásra, angoltanároknak ajánlottak munkát. Alex keresztülsétált a műanyag ponyvával fedett belső udvarhoz, amit kerti melegítők fűtötték be. A Roma Party nevű népszerű cigánybanda játszott a színpadon, zenéjük végighullámzott az udvaron. A tulajdonos hangos „shalom, habibi” kiáltással köszöntötte Alexet, és átnyújtotta neki szokásos, behűtött szilvapálinkáját. Ehud izraeli volt, egy inas egykori kommandós, magyar holokauszt túlélők unokája, kopasz fejjel és piercinggel az orrában. Az első év után otthagyta a budapesti orvosi egyetemet, és most a város legmenőbb bárjait és klubjait irányította.
Alex megköszönte Ehudnak, majd leült egy üres asztalhoz, és felemelte a Magyar Tribün egyik példányát; a kommunista párt egykori újsága mára baloldali napilappá alakult. Hat embert – köztük egy miniszter-helyettest – megöltek, negyvenet pedig megsebesítettek egy autóba rejtett bombával a Bundestag, a német parlament előtt. A bombamerénylet Párizs és Róma után a harmadik volt az elmúlt hetekben. A Bevándorlók Felszabadítási Hadserege nevű terrorcsoport vállalta a felelősséget érte. Alex letette az újságot, és felhívta nagyapját a mobilján, hogy tudassa vele, nemsokára ott lesz. Nem vette fel. Ez furcsa, gondolta, mert Miklós ritkán ment el hazulról este. Talán átment Fehér Péter barátjához egy sakkpartira és egy csésze teára.
Egy jól táplált, ötvenes éveiben járó férfi lépett oda hozzá. Király István érdeklődéssel nézett körbe, mint egy természettudós, aki újfajta trópusi növényt fedezett fel. – A lehető leglenyűgözőbb helyeket találod meg, édes fiam. Nem gondoltam volna, hogy egy titkos univerzum nyílik a mögött a koszos ajtó mögött.
Király olyan gondos kiejtéssel beszélt angolul, mint egy 1930-as évekbeli BBC bemondó, aki egy barátságos krikettmeccs eredményeit jelenti be. A kommunista uralom kíméletlen politikai belharcainak rafinált túlélőjeként, és Magyarország utolsó kommunista elnökének korábbi szóvivőjeként Király beceneve a „Teflon” lett. A rendszerváltás után 1990-ben új arculatot teremtett magának: „stratégiai lobbista és kommunikációs stratéga”. Minden politikai párthoz voltak kapcsolatai, és minden miniszterrel baráti viszonyt ápolt. Nyugati cégeknek tanácsokat adott, hogy mennyivel kell megkenni a régi kommunisták hálózatát, amelyek még mindig uralták a gazdaság jórészét, a magyar vállalkozásokat pedig az EU támogatások megcsapolásában segítette. Alex egyik legjobb forrása volt.
Király kihúzott egy könnyű fémszéket az ingatag asztal alól. Óvatosan leült, mintha attól tartana, hogy a szék összerogy alatta.
Alex Királyra meredt. – Megváltoztál. – Végigmérte a kommunikációs szakembert; az ismerős, méretre készített tengerészkék olasz öltönyt, a monogramos kézelőket és a kézzel varrott cipőt, továbbá a gyanakvó kék szempárt, amely mélyen ült a ráncos arcban, a gondosan vágott ősz haj alatt. De a ráncok Király szeme fölött hirtelen megszűntek.
Alex megérintette a férfi homlokát. Kemény és feszes tapintású volt. Elnevette magát. – Nem hiszem el.
Király elvörösödött és hátradőlt. – Miről beszélsz? – méltatlankodott.
– Tudtad, hogy már előfordultak olyan esetek, amelyeknél emberek kergemarhakórt kaptak a botox után? Az injekciókban használt kivonatok miatt – tette hozzá Alex, komolyan bólogatva.
– Ne légy nevetséges. És szeretnék inni valamit. – Király odaintette a karcsú, barna hajú pincérnőt. – Most már értem, miért jársz ide. Egy pohár Bailey’s likőrt kérnék, kedveském. – A pincérnő Alexre nézett, aki felemelte poharát. – Egy újabb pálinkát. Kösz.
– Ma ünneplünk – jelentette ki Király.
– És mit?
– Először is, a születésnapodat.
Alex meglepetten nézett rá. Nem volt ünnepi hangulatban. Még Zsófinak sem árulta el.
– Ne gondold, hogy nem tudtam. Boldog szülinapot, édes fiam. És másodszor azt, hogy most szerződtem Európa leendő elnökével.
Alex azonnal kiegyenesedett. – Sanzlermannal?
Király bólintott. – Úgy van. Frank Sanzlermannal. Az Európai Nemzeti Unió elnökjelöltjével, az osztrák külügyminiszterrel, az európai egység szellemi keresztapjával, szerető férjjel és családapával. Ma este érkezik, hogy megkezdje a választási kampányát.
Alex kételkedve nézett rá. – Ez ugyanaz a Sanzlermann, aki minden cigánytól ujjlenyomatot akar venni?
– Alex, minden országnak nyilván kell tartania az állampolgárait. Az ujjlenyomat vétel egy európai népszámlálási javaslat része. Manapság veszélyes idők járnak. Bombák robbannak mindenfelé Európában. Te újságíró vagy, született cinikus. Herr Sanzlermann egy gondolkodó, író, mint te. Sok mindenről beszélgethetnétek. Többször is hangot adott elkötelezettségének az európai integráció értékei mellett. – Király ujjai az asztalon a zene ritmusára doboltak. – Ez jó. Mi ez a banda?
– Roma Party. Talán játszhatnának Sanzlermann egyik gyűlésén. Az megmutatná valódi elkötelezettségét az európai integráció mellett. A cigányok még szavazhatnak? – kérdezte Alex fapofával.
– Ne légy nevetséges – mondta Király ingerülten.
Alex belekortyolt a pálinkájába. Nem hagyhatta, hogy Király ilyen könnyen szabaduljon. – Láttad a rólad szóló cikket az Ébredjetek Magyarok!-ban? – Az említett újság egy új konzervatív lap volt, amelyet nemrég indított a Volkstern Corporation, egy német média konglomerátum, amely kiterjedt portfólióval rendelkezett Kelet- és Közép-Európában. Az újság szerkesztői mindenhol kommunista összeesküvéseket láttak, de mivel maguk is egykori párttagok voltak, így tudták, mit kell keresni. Király riadtnak tűnt. Kevés dologtól lett idegesebb, mint az olyan médiamegjelenésektől, amelyekre nem volt ráhatása.
– Tudom, hogy szörnyű egy szennylap, de előásták az egyik régi beszédedet – folytatta Alex. – Csak emlékezetből idézném: „A pártvezetés irányítása alatt és a marxista-leninista elveknek megfelelően építjük az új szocialista jövőt.” Vagy valami ilyesmi.
Király visszaköpte italát. – Édes fiam. Egyikünk sem bír a tökéletes jövőbelátás adományával. Ez nagyon régen történt. Egy másik világban.
– Egészen pontosan 1989 októberében. A fal két héttel később omlott le.
– Övön aluli ütés, Alex. Az idők változnak, és nekünk velük kell változnunk.
– Sajnálom, István, igazad van – mondta Alex, gúnyosan, bűnbánatot tettetve. Az egyik közeli asztaltól égő kender erős szaga facsargatta orrát. Két fiatal lány adott egymásnak oda-vissza egy rosszul tekert jointot, és kuncogtak, ahogy a marihuánával kevert dohány darabjai az asztalra potyogtak. Álmatagon ültek, miközben a zene hirtelen felgyorsult, a hegedűs úgy rángatta a vonót, mintha félbe akarná vágni hangszerét. A hangok szárnyaltak, alámerültek, bejárták az egész nyitott teret. A beszélgetések elhaltak, ahogy a lenyűgözött vendégek figyeltek. A hegedűs egy hosszú, kitartott hanggal fejezte be, majd meghajolt. A közönség tapsviharban tört ki, Király is lelkesen ütögette össze a tenyerét.
A pincérnő kihozta italaikat, a két férfi pedig koccintott.
– Boldog születésnapot. És az új Európára – lelkesedett Király.
– Az új Európára – visszhangozta Alex, majd a bejárat felé nézett. – Ami már itt is van.
Egy nagy fekete furgon állt meg a bár mellett. Az ablakai is feketék voltak, sűrű rácsháló borította őket, az oldalaira pedig a „Csendőrség” feliratot festettek. A magyar félkatonai jellegű nemzeti rendőri erőt a második világháború után feloszlatták, de a kormány nemrég újra felállította, méghozzá erős jogosítványokkal, például felhatalmazást kaptak letartóztatásra és őrizetbe vételre olyan homályos bűncselekmények miatt, mint a „polgárok nyugalmának megzavarása” és a „nemzeti büszkeség megsértése”. A helyi rendőri egységek a belügyminisztériumnak jelentettek, de a csendőrség csak a miniszterelnöknek, Csintori Tibornak, és a belügyminiszternek tartozott számadással.
Csintori kormánya „mérsékelt konzervatívként” határozta meg magát, de a szélsőjobboldali Magyar Nemzeti Front egyre erősebb nyomást gyakorolt rá. Minden engedmény, amit Csintori tett, csak megerősítette a Nemzeti Front erejét és magabiztosságát. Még a csendőrség felállítása ellenére is kevesen hitték, hogy Csintori – egy középkorú, egykori disszidens szociológus – túl sokáig hivatalban maradna. Kelet-Európában az európai uniós tagság keserűséget okozott. A tekintélyelvű nacionalisták Romániában, Szlovákiában és Horvátországban már hatalomra kerültek. A szegénység és a munkanélküliség mutatói az egekbe szöktek, miközben az állami nagyvállalatokat fillérekért kiárusították. A magas infláció elvitte a fizetések és a nyugdíjak értékét.
Az elszegényedett Kelet-Magyarországon és Budapest lepusztult belvárosában zavargások törtek ki. Előző héten megöltek egy roma családot; valaki fél tucat Molotov-koktélt dobott be az ablakukon. A csendőrséggel hatalmi háborúba keveredett rendőrség még kevésbé volt hatékony. Egy új szélsőjobboldali csoport, a Pannónia Brigád, amelynek tagjai katonai egyenruhára hasonlító uniformist hordtak, minden hétvégén gyűléseket és felvonulásokat tartottak országszerte. A Brigád még ezek rendfenntartását is megszervezte. Egyre inkább általánossá vált az a benyomás, hogy az állam már nem tartja az ellenőrzése alatt az országot. A kormány csak úgy élte túl a Magyar Nemzeti Front bizalmatlansági indítványát, hogy ötven százalékkal megemelte a csendőrség költségvetését.
Alex figyelte, ahogy a két csendőr beoldalgott. Katonai jellegű khaki gyakorlóruhát viseltek és keskeny, csúcsos sapkákat, amelyekre élénk, piros-fehér-zöld színű tollakat tűztek. Mindkettőnél géppisztoly és egy-egy hosszú gumibot volt. Antantszíj húzódott keresztben mellkasukon, amelyekre könnygáz palackokat csíptettek sorban. Ehud tiltakozását figyelmen kívül hagyták. Négy másik csendőr követte őket nem sokkal később.
Király összepréselte ajkát az ellenszenvtől. Figyelte, ahogy a közelben ülő két diák elnyomta a jointját, és a hamutartót egy műanyag zacskóba ürítették, majd gyorsan a mellékhelyiségbe siettek. – Remélem, jól öblítenek azok a vécék. – Elhallgatott, majd ismét megszólalt. – És Miklós?
– Egy kicsit aggódom miatta. Mostanában zaklatottnak tűnik. Ragaszkodott ahhoz, hogy átmenjek hozzá egy születésnapi italra, hogy „családi dolgokról” beszélgessünk. Nemrég próbáltam hívni, de nem vette fel.
– Miklós miatt ne aggódj. Biztos egy hölgyismerősét látogatja meg – mondta könnyedén István. – És hogy van a prímabalerinád?
– Ki mesélt neked róla?
– Ebben a városban nagyon kevés dolog marad titokban, édes fiam. Főleg előttem. Kevésből is sokat ért az okos, ha szabad megjegyeznem. Pethes Károly úr. A hajlékony Zsófi férje.
– Tudom, kicsoda. Különköltöztek. A nő válni akar.
– Valóban? – kérdezte Király szkeptikus hangon.
– A férjének is megvannak a maga szeretői – mondta Alex, és hirtelen élesen hasított bele a féltékenység.
– Igen, így van. De Pethes úr és neje nem váltak el. Semmifajta iratot nem nyújtottak be a bíróságra, nem fogadtak fel ügyvédeket. Semmi nem tesz hirtelen kívánatosabbá egy korábban meg nem becsült asszonyt, mint egy rivális udvarló felbukkanása. Őszintén szólva, jobbat érdemelsz, Alex. Nagyon csinos a nő, de ez a kapcsolat zsákutca.
Alex befejezte a pálinkáját. – István, tökéletesen igazad van.
Tudta, hogy Zsófi soha nem hagyná el a férjét, és a szíve mélyén valójában nem is akarta, hogy ezt megtegye. De meddig fog még megfutamodni bármilyen esetleges elköteleződés elől? Letette poharát, és a csendőröket figyelte, akik komótos tempóban minden érkező és távozó vendég papírját ellenőrizték. A parancsnokuk a közelben állt, és helyeslően figyelte őket, miközben cigarettáját szívta. A partihangulat gyorsan eltűnt. A bejárat felé tartó lármás diákcsoport elnémult, átvágott az úton és tempósan elsétált, amikor meglátták a csendőrségi furgont.
Király odaintette a pincérnőt, és kifizette a számlát. – Alex, sajnálom, de nekem is van egy találkozóm kilenckor. – Alex a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért, de Király leintette. – Élvezd a születésnapodat, Alex. És üdvözletemet küldöm a nagyapádnak.
Kezet fogtak, Király távozott, megvillantotta személyijét a csendőröknek, akik utat engedtek neki. Több fegyveres sorakozott fel a bárnál. Alex az órájára nézett. Háromnegyed kilencet mutatott, ideje volt indulnia. A kijárathoz sétált, ahol egy csendőr elállta az útját. Jó felépítésű férfi volt, a sapkája alatt borotvált fejjel, arcát pattanások pöttyözték.
– Iratokat – követelte, egyik kezét a gumibotján nyugtatva.
Alex a farzsebébe nyúlt, és elővette a sajtóigazolványát. A csendőr alaposan megnézte Alex nevét, majd magánál tartotta a kártyát. – Menjen vissza és üljön le – utasította.
– Miért? És szeretném visszakapni a kártyámat – mondta Alex, és nem mozdult.
A csendőr intett a magas, sötét vonású, sűrű, fekete szemöldökű parancsnoknak, aki ledobta cigarettáját, eltaposta, és odament hozzájuk. A csendőr átadta neki Alex kártyáját. A parancsnok ellenőrizte, majd az órájára pillantott.
– Kilencre oda kell érnem valahova – sürgette Alex.
– Sajnos el fog késni, Farkas úr.
– Miért?
– Semmi személyes, csak rutin igazoltatás. Bizonyos vagyok abban, hogy ön az, akinek mondja magát, de a szabályok szerint senkit nem engedhetünk ki vagy be, amíg nem végeztünk. Félóránál nem tart tovább. Parancsoljon, itt az igazolványa – nyújtotta vissza Alexnek.
Alex beharapta a szája szélét, és visszatért a székéhez, düh és idegesség kavargott benne. Tudta, hogy ha tovább tiltakozik, a csendőrségi furgonban köt ki. Ismét megpróbálta hívni a nagyapját. Semmi válasz.
