A Zsolnay-dinasztia eredetét kutatja P. Horváth Tamás új regénye

.konyvesblog. | 2019. július 01. |

P. Horváth Tamás megírta a pécsi Zsolnay család történetének harmadik részét, pontosabban legelsőt. Ezúttal a varázslatos tudású dinasztiát megalapító Zsolnay Vilmos életregényét veheti kezébe az olvasó. Az Amerikaihoz címzett vegyeskereskedésből induló, alkimista hírében álló ifjúból a szemünk előtt válik kockázatot vállaló, sikeres üzletember, és mindeközben a középkorias kisvárosból megszületik a Dunántúl gyorsan fejlődő ipari és kulturális központja.

P. Horváth Tamás: A Zsolnay - Egy dinasztia eredete

PRAE.HU Kft., 2019, 223 oldal, 3800 HUF

 

Lampionos csónakokban udvarló szerelmes mesterlegények, a porcelán titkát őrző itáliai mesterek, skót úrilányok, baranyai vincellérek, szigorú szerzetesek és fess honvédtisztek sorsából fonódik össze a meseszerű, mégis igaz történet a Zsolnayak felemelkedéséről. Kultúrhistóriai és gasztronómiai utazás gőzhajóval és postakocsival, kadarkával és stifolderrel az elemózsiás kosárban. A trilógiává bővült családregény lapjai közül egy szerelem története is kisejlik: a szerző nem múló rajongásáé szülővárosa iránt.

Olvass bele a kötetbe:

1. Vinkovce

 

„A szerelem sem más, mint egy hajnali

álom, amely dolgot már előtte is többen

felfedeztek. Amint az álomban történnek

a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek

azok a szerelemben is.”

Krúdy Gyula

 

A Belső-Hebridák leghuzatosabb szigetén, ahol Skócia sziklás partjai az Atlanti-óceánba érnek, a McLoad klán ősi várának legmagasabb tornyán megtépázottan lengett a fairy flag. Nem sok látszott belőle, ahogy az ősi várkastélyból is csak egy félelmetes, sötét tömb sejlett fel az alvó lány szeme előtt. A hold pusztán vékony sarló volt a felhőrongyos éjszakai égbolton, a csillagok hidegen ragyogtak. A vihar múlóban volt a Sky-sziget fölött. Az Atlanti-óceán jeges hullámai egyre szelídebben ostromolták a part köveit. A világítótorony fénye keskeny sávokat vágott a sötétben a fekete hullámok fölött, reményt adva az elátkozott hajósoknak és bolygó lelkeknek. A sziklás parti úton különös alakok – tengerészek, féllábú kalózok, rossz arcú szeszcsempészek, régi pénzhamisítók, zsoldosok – igyekeztek a kikötőből a ház felé. A lélekhajó kiköthetett volna bárhol, ám a megszokás a másik világban is úr. A kutyák vonyítottak, de az egyik – sós tengeri párából, ködből és sárból alakot öltött – vitéz valamit suttogott feléjük. Szőrük az égnek állt, és nem vonyítottak tovább. Teréz látta őket, ahogy kilépnek az akácerdőből a bácskai síkon, ahogy a bezárt ajtón át könnyedén belépnek a házba, és hallotta lépteik zaját a lépcsőkön, mielőtt a szobájába értek. Halotti csend volt a faluban. Néhány férfiút felismerni vélt az ebédlőben függő olajfestményekről és régi családi történetekből. Hideg veríték lepte el testét.

Minden bátorságát összeszedve gael nyelven megkérdezte az egyik nagybajszú kísértetet:

– Kicsodák maguk, és mit akarnak?

– Hát nem ismersz meg, Teréz? Bruce McPherson vagyok, a Bell család ősapja. A rettenthetetlen Vallace kapitánya voltam, amíg éltem.

– És a hadi kincstár kifosztója, ahogy mesélik.

– Ezt csak később fogta rám az irigy utókor.

– Akkor miért végezték ki?

– Egy aberdeeni grófkisasszony és néhány hordó eltűnt whisky miatt.

– És tőlem mit akarnak?

– Egy tűpárnát! Nagyon fontos, mindenképpen szerezz egy márványköves tűpárnát! Ne feledd: tűpárnát! Pécsett, az Amerikainál!

A házban eközben nagy lárma, csörömpölés hallatszott. A bútorok sorban megmozdultak, régi képek hullottak le a falról, a tükrök megrepedtek, és megvadult, dühös kísértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kisgyermek sírt a falban, öregember ökröndözött, régen halott asszony sikongott a kéményben, mint az éji madár a háztetőn. A díszes petróleumlámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben elaludt, és a kutyák megint veszettül vonítottak az udvaron és szerte a faluban.

Ekkor jelent meg a szobában az ismeretlen varázsló, akinek egyetlen intésére az egész családi kísértethorda eltűnt a szobából. Csak egy marék rozsdás gombostű maradt utánuk a tükrös fésülködőasztalon. Teréz szerelmes volt a varázslóba, vagy inkább alkimistába, ahogy magában nevezte az ismeretlent: a hosszú hajú ifjút, aki már sokszor meglátogatta álmában, a nagy vinkovcei ház fehér és illatos, emeleti lányszobájában. Az alkimista mindig jókor érkezett, hogy ősei kísérteteitől vagy más rémségektől megmentse. Esténként Teréz már alig várta álmai lovagját. Reménykedett, hogy egyszer meglátja az arcát, de még soha nem sikerült. Csak érezte, hogy van valaki a szobában. Akit félálmában szólított, most itt áll valahol az ágya mellett, hallotta a vastag kabát súrlódását. Itt van a varázsló. Teréznek félnie kellene, egyedül van a szobában egy idegen férfival ezen a kísértetjárta éjszakán. Félelem helyett mellében, fejében, a hasában és minden tagjában inkább növekvő nyugtalanságot érez, könnyű borzongás futkároz a bőrén. Ez a nyitott ablakon behatoló tavasz miatt van, amely odakünn ráterül Vinkovcéra, és az ezüstös, enyhe holdvilágtól, mely ráterült Teréz ágyára.

Az ismeretlen ott áll és nézi őt. Lassan fogja a takarót, és nyugodt mozdulattal félrevonja. Teréz hálóingben fekszik, nem látja a férfi arcát, de tudja, hogy nézi, érzi a bőrén és az ajkán, a mellében és a hasában. A férfi gombolni kezdi a lány hálóingjét, nyaktól lefelé, erős kezében annyi könnyedség van, hogy eleinte nem is érzi az érintést. Csak azt érzi, hogy egyre meztelenebb, és bármi történik, semmit sem tehet ellene, és nem is akar. A férfi simogatja Teréz nyakát, aztán kézháttal végigsiklik a lány mellén és hasán. Teréz hallja a lélegzetét, de még mindig nem látja az arcát. A férfi arca kivehetetlen, noha van szája, amely talán rátapad a lányéra, van keze és van teste, és a férfi pontosan ott és úgy érinti meg, ahol és ahogy ő is akarja.

Teréz verejtékben úszva ébredt fel. Gyönyörű, hosszú haja csapzottan tapadt a homlokára és a tarkójára. Fellélegzett. Rajta kívül senki nem volt a szobában, a lélegzete még szapora volt, de egyre nyugodtabb, a szíve furcsán kalapált, de az is egyre halkabban. A szobában már csak a csend volt, az ezüstös félhomály és körös-körül a falu csendje, csend az egész völgyben, eláradva a patak csobogásán, a mozdulatlan, illatos tavaszi éjszakán.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél