Cserháti Éva új bűnügyi regénye, A Sellő titka, a tervek szerint egy krimisorozat első kötete. Cselekménye két szálon szalad, hiszen míg a jelenben Telki-Nagy Judit őrnagy vezetésével egy nyomozócsapat egy rejtélyes gyilkosság szálat igyekszik felgöngyölíteni, az olvasó vissza-visszatér a múltba is, amikor a negyvenes évek végén több száz menekült gyerek érkezett Görögországból. Akkor még nem tudták, hogy többségük örökre itt is marad. A két cselekményív egy adott ponton óhatatlanul összefonódik, még inkább összekuszálva az eleve gubancos szálakat.
Cserháti Éva: A Sellő titka - A K.É.Z. első esete
PRAE.HU Kft., 2019, 416 oldal, 3500 HUF
Cserháti Éva utazás közben fedezte fel Sue Grafton, Sarah Paretzky és P. D. James regényeit. Hatásukra gyilkos indulatait azóta krimiírásba öli, az alkotás feletti szorongását pedig futással oldja. A krimiírás útvesztőiről és műhelytitkairól pár hete írt egy hosszabb cikket nekünk, amelyben például a következő részletet osztotta meg a készülő regényről, amely akkor épp már a szerkesztés utolsó fázisában volt:
„Akkor rendültem meg, amikor kiderült, hogy a halál beálltának időpontja nem megállapítható. Ezt a tévhitet a krimisorozatok terjesztik. Gyors fejszámolást végeztem, hogy mennyi munka lesz még a késznek nyilvánított kézirattal, ha a nyomozóim mégsem tudhatják, hogy áldozatom – kezében a kutyapiszokkal – éjjel kettőkor halt meg.”
Margó. Miért szeretjük a 21. századi krimiket? Miért ajánlja egy szerző egy történésznek a krimijét? Hogy lesz regényíró egy műfordítóból? Hogyan tud egy jelenben játszódó bűnügyi regény a történelemhez kapcsolódni? A beszélgetés résztvevőit ‒ Cserháti Éva író, műfordító; Pető Andrea történész és Péczely Dóra szerkesztő ‒ Szederkényi Olga kérdezi. Hol? A PIM Dísztermében. Mikor? Június 14-én 16 órakor. Részletek erre>>
Olvassatok el egy részletet a könyvből:
Admin kábán állt a teakonyha szürke pultja előtt. Erőtlenségének kimondottan fizikai okai voltak: alvás‑ és szénhidráthiány. Az éjjel egy részét az affer.hu felhasználói profiljának böngészésével töltötte, mivel még a délután folyamán kiderült, hogy Frank Renáta két személyre foglalt szállást a Szekszárd határában fekvő panzióban.
Ám nem érkezett meg, noha a foglalást nem mondta le. Admin megtalálta a visszaigazoló e-mailt, és a szekszárdi kollegákon keresztül azt a szállás is megerősítette. A randigyilkosság teóriát támasztotta alá az is, hogy Frank Renáta böngészőjében az utolsó megnyitott oldalak között a Deutsche Bühne Ungarn, a Magyarországi Német Színház is szerepelt. És mivel Admin megtalálta a gyilkosság estéjére szóló elektronikus jegyet, kétség sem maradt felőle, hogy a légyott előtt Frank és partnere színházba készültek.
A teakonyhában könnyű kakaóillat terjengett, ami súlyosan aláásta Admin acélosnak semmiképp sem nevezhető elhatározását a fogyókúrával kapcsolatban. Üres kávéját a markában szorongatva le nem vette szemét a Maci mézről, hátha puszta tekintetével a bögréjébe masszírozhat egy csöppet. A Maci rezzenéstelenül nézett vissza rá opálos műanyag pofájával, és a feje búbján nem moccant a ragacsos, piros kupak. Admin felidézte Frank Renáta tökéletes alakját, és ha az első gondolata az volt, hogy egy legyintéssel elintézze, hogy a nő fiatalabb nála, tudta, hogy a harminc kiló többletet nem lehet egy évtized korkülönbség számlájára írni. Admin már az ötvenes éveiben is ezekkel a kilókkal küzdött. Hm, kevesebbel, vallotta be magának, és azokat sem sikerült legyőzni. Hát akkor?
Ahhoz mindenesetre jó kondi kell, hogy az embernek tíz aktív szeretője legyen az affer.hu‑n, amennyiben mindegyikkel le is fekszik. Legalábbis előny a feszes test, amennyiben önbizalmat ad. Ismert néhány nőt, akik se koruk, se testsúlyuk alapján nem feleltek volna meg a jelenleg divatos szépségideálnak, mégis egyik kalandból a másikba keveredtek. Az is igaz, hogy jóval több olyan barátnője volt, aki csinos is volt, meg helyes is – ahogy mondani szokták –, mégsem talált magának párt. És ezzel járó magányukat az sem oldotta, ha késő éjszakába nyúló beszélgetések során kimerítő részletességgel tárgyalták meg kudarcuk lehetséges okait. Admin ilyenkor mindig a megértő barátnő szerepét töltötte be, nem a panaszkodóét. Egyedül élt, de özvegysége olyan státuszt biztosított neki, amit kevesen feszegettek. Nem is volt rá okuk, mert Admin nem érezte magát különösebben magányosnak. Neki nem egy férfi hiányzott, hanem Péter, akit hét éve elvitt egy szívinfarktus, és aki most már talán nem is az az ember lenne, akivel húsz évet leélt. Hiába nyaggatták a barátnői, hogy tovább kell lépni, neki elég volt az a néhány alkalmi kapcsolat, amiket az uszodában szerzett ismerősökkel bonyolított.
***
– Szeretnék belépni az affer.hu szerverére – brummogta Admin, miután elmondta, mit derített ki eddig Frank Renáta telefonjából.
– Vandával még ma elmegyünk az üzemeltetőhöz, mert tőle tudunk azonnali hozzáférést kérni – bólintott Telki-Nagy. – Egyúttal lekérjük annak a tíz férfinak az elérhetőségét is, akik kapcsolatban álltak az áldozattal. Vasvári százados és Köteles főhadnagy, ez az önök feladata lesz. Amíg nincsenek meg a címek, addig keressék fel újra a férjet.
– Szerencsétlen flótás – ingatta a fejét együttérzőn Vasvári.
– Ami a művészi előmenetelét illeti, nem lehetett oka panaszra – vágott bele Köteles. – A képeit a felesége galériája árulja. Rossz nyelvek szerint a középszerű festőből az asszony varázsolt jól csengő márkanevet. Ami pedig a legérdekesebb, hogy Frank Renáta galériája a Honvéd tér közelében van. A Falk Miksa utcában. És nem ez az egyetlen lehetséges kapocs a két gyilkosság között – hadarta, majd jelentőségteljes szünetet tartott.
Köteles nem szerette a hatásvadász gesztusokat, de Réka arra biztatta, ne rettenjen meg egy kis színpadiasságtól. Nem elég keményen dolgozni, az eredményt tudni kell tálalni. Vasvári rontott bele a hosszúra nyúlt szünetbe.
– Más kapocs? Úgy érted, hogy a fegyveren kívül, ugye? Hajnalban megérkezett a töltény a patológiáról, és ugyanabból a Walther P38‑asból lőtték ki. Lágyvas magvas kilences parabellum. Semmi kétség nem fér hozzá.
Telki-Nagy elismerően bólintott, aztán visszafordult Köteles felé.
– Frank Renátának nemcsak galériája volt, de komoly névnek számított a műkincspiacon is. Az értékbecslés volt a szakterülete. Részt vett az Értéktár Programban és egy nemzetközi restitúciós bizottság munkájában is – rövid szünetet tartva körülnézett, hogy kiélvezze az értetlen arcokat. De Vanda megelőzte.
– Az Értéktár Programban? Valami rémlik – ráncolta a szemöldökét.
– Nem velük zajlik a balhé a Munkácsy-kép miatt?
– Az Értéktár Program a Nemzeti Bank projektje – mondta tovább Köteles –, amelynek célja, hogy visszaszerezzen az állami vagyonba olyan magyar műtárgyakat és művészeti értékkel bíró dokumentumokat, amelyek a történelem során valamilyen módon magántulajdonba kerültek, esetleg külföldön vannak.
– Vagy ellopták őket a világháború során – tette hozzá Vasvári.
– A nácik vagy a győzedelmes vörös hadsereg, ha nem aprították fel tűzifának – nevetett hozzá döcögve, de senki nem tartott vele.
A beálló csendben megállapította, hogy itt is igaz, ami a kocsmában, hogy a ruszkis viccein már csak az ötven felettiek röhögnek. Adminra nézett reménykedőn, de a nő a képernyőjére meredt. Vasvári fejében megfordult, azért hallgat‑e ennyire, mert párttag volt az átkosban.
– Igen – bólintott felé Köteles elismerően –, az a nemzetközi restitúciós bizottság, amelynek Frank Renáta tagja volt, azokat a műtárgyakat próbálja visszaszerezni, amelyeket a második világháború alatt hurcoltak el Németországba.
– De hogyan kapcsolódhat mindez a Schiller-gyilkossághoz? – szakította félbe türelmetlenül Telki-Nagy.
– Schiller gazdasági szakértőként viszonylag sokat publikált a műtárgypiacról és az Értéktár Program visszásságairól.
– Milyen visszásságokról?
– Schiller szerint nem mindig tiszta, hogy mire költik a program pénzét, és aránytalannak találta az egyes művekért kiadott milliókat. És azt is felrótta a kezdeményezésnek, hogy csupa kormányközeli szakértő van döntési pozícióban.
– És Frank nekik dolgozott? – tűnődött el Vasvári. – Jól fizető buli lehetett.
– A dolog érdekessége, hogy az állami programban az értékbecslők ingyen dolgoznak.
– Micsoda? – lepődött meg Vanda.
– Még nem látom pontosan az összefüggéseket – ingatta a fejét Köteles. – De így van, honorárium nélkül, társadalmi munkában végzik az értékbecslést, amiért normál esetben súlyos százezrek járnak.
– Akkor összefoglalom – vette át a szót Telki-Nagy. – Frank Renáta azt az állami programot támogatta, mondjuk így, önkéntes munkájával, amelynek problémás területeiről Schiller is írt. Ez érdekes szál, mindenképp érdemes rajta elindulni.
– Van itt még valami – felelte Köteles, és ezúttal sikerült elérnie, hogy mindenki őrá figyeljen. – Frank Renáta egy hónapja otthagyta a programot, sőt kilépett a nemzetközi restitúciós bizottságból is. Felmerült bennem, hogy talán belekeveredett valamibe, és a maffia végzett vele.
– Hm, a műkincspiac sötét bugyrai – kortyolt a kávéjából Vasvári. – De sem a fegyver, sem a gyilkosság módja nem vall maffiára.
– Pedig a tarkólövés kivégzésre emlékeztet – vetette ellen Telki-Nagy.
– Nem kivégzés volt, az teljesen biztos. Az elkövető mindkét esetben nagyon közelről lőtt, de remegett a keze. Egy profi a lövés után otthagyja a fegyvert, hogy ha később a nyomozás során eljutnak hozzá, ne lehessen kapcsolatba hozni a pisztollyal.
– Lehet, hogy nem volt több fegyvere, és még ölni akar? – gondolkodott hangosan Vanda.
Vasvári önelégült vigyorral fordult felé, mint aki érveivel mindjárt eltiporja ezt a kis alkalmatlankodó libát.
– Nem tudom, magácskát honnan eresztették, de nem jelent különösebb gondot fegyvert szerezni. Egy ilyen öreg Walthert 300 euróért megkap a fegyverpiacon – majd visszafordult Telki-Nagy felé. – És az elkövetőnek remegett a keze, a fejemet tenném rá.
