Első mondat: "Könnyedén furakodok be az épületek közé, olyan szűk réseken nyomakodok át, amelyeket szabad szemmel nem is látsz."
Némiképp ironikus, hogy Miéville két nagy urban fantasyje, a Kraken (részlet ITT, kritikánk ITT) és a Patkánykirály közül az előbbi az ötletesebb, innovatívabb, vadabb és szárnyalóbb fantáziájú, utóbbi viszont, ami egyben első regénye is, mégis utcahosszal veri. Részben pont azért, mert nem akar műfaji kereteket feszegetni, nem akar őrülten nagy dolgokat kitalálni, világot (zsánert) megváltani, és minden létező őrültséget (legyen az bármilyen szimpatikus) összezsúfolni, ez pedig egy sokkal letisztultabb, következetesebb és főleg jobb ritmusú végeredményhez vezet.
Kapcsolódó cikk:
Nem akarom megmondani, mi a jó az olvasóknak (China Miéville-interjú)
A Patkánykirály egy átlagos londoni fiatalember, Saul Garamond története, aki egy reggel arra ébred, hogy valaki kisegítette apját a többemeletes lakásuk ablakán, és a rendőrség erősen gyanítja, hogy az a valaki ő volt. De mielőtt a nyomozók úgy istenigazából megizzaszthatnák, kiszabadítja fogságából a rejtélyes és nagy erejű címszereplő, akitől megtudja, hogy ő valójában egy ember és egy patkány gyermeke, ennélfogva különleges képességei vannak. Arról nem is beszélve, hogy valaki vadászik rá.
China Miéville: Patkánykirály
Fordította: Juhász Viktor, Agave, 2014, 368 oldal, 3280 HUF B+
A Patkánykirály – ellentétben a Krakennel – már-már túl szépen, kötelességtudóan merül el az urban fantasy toposzaiban. Főhőse a szokásos szimpatikus, de kissé együgyű srác, aki lassan, fokozatosan fedezi fel magának az általa ismert világ mögötti másik, sokkal mágikusabb és csodálatosabb, egyben persze sokkal veszélyesebb és kegyetlenebb világot. Miéville szépen felsorakoztatja a misztikus, állattotemszerű lényeket, a nemezis, a Fuvolás karakterét pedig a német Pied Piper legendájából származtatja, amivel eposzi-történelmi (és véres) hátteret rajzol az események mögé.
Az események pedig pörögnek, annak ellenére is, hogy a tipikusan elsőkönyves bizonytalanságok és sallangok (pl. a teljesen felesleges rendőrségi szál) kissé megterhelik őket. Miéville bravúrja azonban nem is elsősorban a feszültségben, az egyszerű, de határozott vonásokkal megrajzolt, egymáshoz dinamikusan változó viszonyt ápoló karakterekben vagy a horrorba hajló borzalmak érzékeltetésében áll, hanem London ábrázolásában.
A város élettel és halállal teli, hatalmas és mocskos, lenyűgöző és veszélyes, egymást érik benne a rejtett, elhagyatott zugok (a mindenki által látható, és a főszereplők számára megmutatkozó két London egybemosása egészen kivételes), és akkor még nem is beszéltünk a zenéről.
A Fuvolás azzal a hangszerrel vonja hatalma alá ellenségeit, amelyről a nevét is kapta, és hogy a különleges, félig patkány, félig ember főhőssel is szembe tudjon szállni, saját dallamait egy modern drum 'n' bass zenész munkájával házasítja össze. Az oldalak itt felcserélődnek: a Fuvolásnak, ennek a legendákon túli, rettenetes alaknak a hagyományos zenéje magát a valódi világot, és az afelett való uralmat képviseli, míg a közönséges halandó által rögzített drum 'n' bass sötét lüktetése azt a másik világot, az ismeretlen, az új, a potenciál borzalmas célból való meghódítását jelképezi.
A zene és a fantasy óriási, már-már hipnotikus erővel keveredik, és elsősorban ez az egyedi szemléletmód emeli tematikailag a műfaj átlaga fölé az egyébként tipikus fordulatokkal operáló Patkánykirályt.
