Az elmúlt fél évben sokat nyafogtam arról, hogy az egyetemi kötelezettségeim miatt nem tudok eleget olvasni, részben a kevés idő, másrészt a sok szakszöveg-olvasás miatt. Hát ennek június végén vége lett, és júliusban úgy vetettem rá magam a jóformán random könyvekre, mint akinek az élete múlik rajta, ami csak fokozta a szokásos nyaralási túladagolást. Mostanra kicsit telítődtem is. Úgyhogy semmi mély elemzés, semmi összefüggések, csak egy gyors, jóleső végigtekintés azon, hogy mit habzsoltam be 8 hét alatt (az eddigi Könyvvizsgálókat itt lehet elolvasni).
Douglas Coupland: JPod
„Úgy érzem magam, mint egy szökevény egy Douglas Coupland-regényből”, ez a könyv első párbeszédes mondata. Korszellem-regényt (amit itt műfajként, nem minőségi jelzőként értek) írni többeknek is sikerült, de általában csak egyet. Couplandben az a csodálatos, hogy hiába öregszik, rendszeresen a közepébe talál a Zeitgeistnek. Az X Generációban még nincs mobil, nincs net, a JPodban pedig a végletekig van fokozva ez a digitális katyvasz, ami ma úgy tűnik, mintha mindig lett volna. Ráadásul tele van olyan vizuális, írói, narratív gesztusokkal, mint a szuper Tristram Shandy (az 1700-as évek közepén, ezúton is ajánlom). Szóval Coupland baromi jó, mély és könnyű, direkt örülök, hogy még nem olvastam tőle mindent, hogy még van merre tovább.
Katarzyna Sowula: Nulla-nyolcszáz
Klassz, hogy kortárs lengyel novellákat lehet magyarul olvasni, de nagyjából ennyi is. Szürke, avétos lakótelepi hangulat, ami önmagában nem rossz, de szinte semmi sem érintett meg ezekből a szövegekből, bár nem bánom, hogy elolvastam.
A feleségem édesanyjával folytatott ebéd közbeni beszélgetés közben jött az ötlet, hogy életem első Szabó Magda-regényét elolvassam. Nőíróként, elsősorban polgári (budai) asszonyoknak szóló íróként gondoltam rá korábban, és sosem gondoltam, hogy közöm kellene legyen hozzá. Bár azt nem mondom, hogy ész nélkül rohantam további Szabó Magdákért (valahogy az a semmilyen információra nem alapuló érzésem volt, hogy ez a könyv egy külön kis sziget lehet az életműben, vannak ilyenek), de egyértelműen nagy könyvnek találtam, erőfeszítés nélkül élveztem és akartam volna még olvasni. A karakterek hitelesek, mint Deák Bill Gyula, az őszinteség lefegyverző (még ha amolyan írói őszinteség is), korrajz nincs, de mégis van, és ez így jó, az a kis úriasszonyos póz meg… - hát istenem, milyen legyen?
Andrew Leyshon, David Matless, George Revill: The Place of Music
Ez kakkuktojás, ezt még szakszövegként olvastam, de egyébként remek könyv a zene földrajzi beágyazottságáról, a sztereotípiáink alakításában játszott szerepéről.
Mario Vargas Llosa: A kelta álma
Vargasnak nem minden regénye jó, de amelyik jó, az általában nagyon jó, és ez jó. Szokatlan módon csak egy kisebb része, és inkább másodlagos helyszínként játszódik Peruban. A főhős – ez gyakorlatilag egy monodráma – egy radikális ír hazafivá vált brit birodalmi diplomata, de mint legtöbbször, itt sem a cselekmény a legjobb, hanem a jellem épülésének hitelessége, a karakteren belüli és kívüli nézőpontok váltakozásának ritmusa, a küldetés hajtóereje, az elfojtás mélységei. A leginkább a naplóírás őszinte és őszintétlen, önhazudó természetéről szóló rész maradt meg bennem.
Londoni eső (Magyar írók novellái Londonról)
A legfeltűnőbb talán az, hogy míg a Noran sorozatának párizsi és berlini darabja gazdag, sokszínű, jó, addig London nyilvánvalóan nem érintette meg a magyar írók sokaságát, nem vált olyan toposszá mint a német és francia főváros. London ihletőképessége alacsonyabb? Vagy messzebb volt, ezért kevesebben és ritkábban mentek oda? Jóval kevesebb szerző darabja szerepel ebben a könyvben, mint azokban, valószínűleg a választék is sokkal kisebb volt. Természetesen egy londoni útra tettem félre ezt a könyvet még régebben, de így sem történt semmi, nem indult be a flow.
Jászi Oszkár: Európai Egyesült Államok
A kiadói marketingeseket összezavaró szeszély-alapú könyvvásárlási stratégia egyik gyümölcse ez az ötvennél nem több oldalas könyv, amelybe ráadásul két nyelven (angol a másik, egyben az eredeti) is belefér Jászi esszéje. Már csak ezért is megérte az elolvasására fordított időt. Azok a mondatok, amelyek hetekkel később is ott vannak még bennem, az első világháború előtt nagy gazdasági válságról szólnak. A második háború előtti válságról többet tudtam eddig, és már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy létezhet-e a mostani válságnak olyan mélysége, amelyből már csak egy háború (szépelgően: tisztítótűz, filozóful: ekpürószisz, lásd Mircea Eliade és az örök visszatérés mítosza) válthatja meg, válhat-e az excel-táblák válságából valódi katasztrófa. Úgyhogy kísértetiesen érintett, hogy az első világháborút is lehetséges egy gazdasági válság megoldásaként olvasni.
Én nagyon szeretem a skandináv krimiket, boldoggá tesz, amikor engedélyezek magamnak egyet. De őszintén, ma már ezek olyanok mint az amerikai tévésorozatok: mindegyiknek van ugyan önálló karaktere, de azért mégis mindegyik ugyanazokra a konfliktus-, korrajz- és karaktersablonokra épül. Ettől nem kevésbé élvezetes, és Karin Alvtegen könyve még a műfajon belül is jó helyezést érne el (bár az átlagszínvonal nagyon magas, legalábbis a magyarra lefordítottak között, amely persze már egyfajta minőségi szűrő), de azért furcsa, hogy szinte mindegyikben évtizedekkel ezelőtti elfojtott, többnyire családon belüli konfliktusokat provokál felszínre valamilyen esemény és ebből, az elfojtott bűntudat annál erősebb felszínre töréséből illetve a leplezés vágyából fakadnak további, új bűnök. Engem egyébként nem zavar, felzabáltam ezt is együltömben. És persze vannak kivételek. Ja, a főhös egyébként egy Nobel-díjas író, aki holokauszt-regényéért kapta díjat, de aztán… Oké, nem mondom el, mindenesetre nem emlékszem, hogy az utóbbi időben Kertész Imrén kívül kapott volna más Nobelt holokauszt-regényért. Nincs jelentősége, csak érdekes.
Hát ez most fájdalmas lesz. Első vallomás: Thomas Mannt nagyon szeretem (és ha nem szeretném, nem vallanám be), a bibliai tárgyú regényeket pedig különösen kedvelem. Második vallomás: nyaranta általában elolvasok valamilyen addig kimaradt nagy művet. Vannak ilyenek bőven, mert mindig sokat olvastam, de ezt sosem befolyásolta, hogy mi van éppen előírva. Így olvastam már csak harminc felett a Bűn és bűnhődést vagy a Varázshegyet, mindkettő nagy élmény volt és örültem, hogy nem olvastam őket fiatalabban (megjegyzem, ekkor már túl voltam az abszolutóriumon a magyar szakon, ami sokat elárul az intézmény akkori állapotáról. A totálisan demotiváló közege révén azóta sem írtam szakdolgozatot ott, és most már nyilvánvalóan nem is fogok. ) Az idei nyárra a József és testvérei volt a tervem, régen készültem rá, de végül pakolási és szervezési okokból csak az első könyvet, a Jákobot vittem magammal. Keserű csalódás volt, frusztrált erőfeszítéssel olvastam végig. Pedig bizonyára nagy mű, nem kétlem, hogy az. Szemben az előbb említett két könyvvel, az volt az érzésem, hogy ezt talán nagy élmény lett volna kamaszkoromban olvasni, de lehet, hogy akkor sem. Vagy legalább a fiatalos bölcsész-sznobéria rávitt volna, hogy magamnak is élményt hazudjak, ki tudja. Talán az teszi, hogy túl sok bibliai tárgyú szépirodalmat olvastam már, de lehet, hogy nem. Feltétlenül szükséges, hogy ami mély, nagy kérdésekre választ kereső, univerzális dimenziójú irodalom az jó is legyen? Nem hiszem. Az irodalom értéke nem egyenlő a benne foglalt gondolatok értékével. Azt hiszem, többen tudnak szépen gondolkodni, mint ahányan ezt a szépséget képesek szavakba önteni, és aki képes erre annak sem 7/24-ben megy. Szóval kövezzen meg a magyar nyelv és irodalom szak teljes tanári kara, de úgy néz ki, hogy a másik három kötetnek nem veselkedek neki.
Thomas Bührke: E=mc2. Bevezetés a relativitáselméletbe
Nagy híve vagyok az ilyen ismeretterjesztő könyvecskéknek, amelyek nem néznek se hülyébbnek, sem okosabbnak annál, amilyen vagyok. Tekintsenek annak, aki vagyok: valakinek, aki szeretné ha valaki végre egyszer, tét nélkül elmagyarázná neki a relativitáselméletet. Ez a könyv pont ilyen, annyi benne a matek, a filozófia és fizika, amennyi nélkül a relativitáselmélet nem érthető meg, se nem túl okoskodó, sem nem túl lebutított. Hálás voltam a játékosságáért, a felnőttségéért és azért, mert ismerőseim előtt olyan színben tüntetett fel, mint aki „a relativitáselmélettel foglalkozik”. Sajnos túl kevés az ilyen könyv – régen nem értem, hogy miért nem adja ki valaki az Oxford University Press olcsó, jó, zsebben elférő „A Very Short Introduction…”-sorozatát magyarul. Ha valaki ráharap, akkor persze mostantól az én ötletem volt, és részt akarok venni benne!
Okos Tibor: A hangszeres magyar népzenéről
És tessék, itt egy hasonló igényű magyar könyv, mint a fenti. Okos Tibor, az egri Gajdos együttes dudása a szerző, van hozzá cd-melléklet hasznos példákkal. A könyv erénye a tipológiai megközelítés árnyaltsága (földrajzi, hangszeres és műfaji), hiányossága azonban, hogy attitűdje és célkitűzése inkább lexikon-szerű, nem magyaráz, hanem rögzít, inkább definíciókat ad, mint átélhető magyarázatokat. Számomra hiányzik belőle a kultúrtörténeti és az antropológiai megközelítés és a népszerű tudományos ismeretterjesztésből a „népszerű”, azaz az olvasmányosság, a bevonás, a papíron átütő a tárgy iránti szenvedély. De mivel úgynevezett hiánypótló munkáról van szó, ezekkel a hiányosságokkal együtt is remek, hogy létezik és részben menti, hogy oktatási segédanyagnak készült.
Augusto Roa Bastos: Embernek fia
Random antikvár-vásárlás eredményeként olvastam és nem bántam meg. Bár, ha már történeti kontextus, a szocializmusban kiadott kortárs világirodalmi köteteket olvasva sosem tudok nem arra gondolni, hogy most a kiadó szándéka szerint egy fejlődő ország nyomorúságos sorsú népének elnyomás elleni küzdelméről fogok olvasni, de ez a művet magát nem feltétlenül befolyásolja. Az elnyomott nép ez esetben Paraguay népe, akik kétségkívül sokat szenvednek a könyv lapjain (és akkor még nem tudtam, hogy nem sokkal később, teljesen váratlanul, egy újabb könyvet is fogok olvasni a paraguayi nép elnyomás elleni harcáról, amelyről eddig oly keveset tudtam!). A könyv fő erénye azonban nem ez, hanem az eredetileg egymástól függetlennek látszó történetek és karakterek lassú egymásba fonódása, a kapcsolatok komótos szorosabbá válása, ahogy a végére nagyregény lesz abból, ami az elején novellafüzérnek indult. Kicsit szégyenkezve a khm, mágikus realizmus kifejezést is leírom, ez ebben az esetben elkerülhetetlen. Egymásba fonódó generációs sorsok, varázserejű profán Krisztus-szobrok, hétköznapi csodák, meg minden, ami Marquez-rajongóknak kell, egy hangyányit talán nehézkesebb tollal.
És akkor, váratlan fordulattal, legyen ez inkább csak az első rész, töményre sikerült ez így.
