C
Bächer Iván: Névsorolvasó, Ulpius-Ház, 2008, 342 oldal, 2990 Ft
Nem sok mindent olvastam eddig Bächer Ivántól. Különös, békebeli hangulatot árasztó írásait a Népszabadságban, valamint egy receptet kecskére és pörköltre, ami első blikkre egy gyengébb Nagy Lajos-paródiának tűnt, nagyjából ennyi. A Névsorolvasót így különösebb előítélet nélkül vettem kézbe. A tojásos borító sem befolyásolta jelentősen a szövegek értelmezését. Utólag – ha vonzónak nem is – indokoltnak tűnik a csomagolás, hiszen a címben megidézett aktus a „jelenlévők” különbözőségén keresztül a közös emberi nagyság megragadására irányul. Így az egyformaságban rejlő különbség koncepciója a cím és a szöveg kontextusában nem tűnik rossz döntésnek. Más kérdés, hogy egy tálca tojás megfelelően reprezentálja-e a szövegbe szerkesztett szereplőket, illetve, hogy elegendő-e mindez egy kötethez. Hiszen az emberi nagyság meglehetősen szubjektív kategóriájába szuszakolt alakok kiválósága önmagában elég unalmas olvasmánynak tűnik, még akkor is, ha a rövid írások rögtönzött életrajzzal árnyalják a képet. Amennyiben a szövegekben sikerül a humánum őrzőit gondosan elkülöníteni egymástól, és az életpályákból következő magyarázatok sem válnak egysíkúvá, akkor a Névsorolvasó elérte célját. Ellenkező esetben indokolatlanul redundáns katyvaszt kapunk, amelyben a motívumok és eszmék elnyelik a szereplőket.
Mielőtt a két végletet egyaránt megcáfoló harmadik lehetőség mellett érvelnék, ki kell térnem a kötet egy jellemző tulajdonságára. Bächer nyelvezete ugyanis nem hagy nyugodni. Az első olvasat alkalmával egyszerűen csak modorosnak tűnt. Másodjára ez kiegészült a posztmodern próza „nyelvrongáló” attitűdjének furcsa plagizálásával. Mintha Bächer egyes kortárs írók publicisztikai stílusában igyekezett volna megalkotni saját, azokétól lényegileg különböző világát. Ez a könnyed kézzel írt, a szabályokra, szórendre fittyet hányó beszédmód ugyanis sehogyan sem passzol Bächer nehézkes retorikájához. Ennek ellenére a szöveg látványosan épít az ütősnek szánt félmondatokra és a grammatikát látszólag szétszabdaló hangzatos szerkezetekre. Ez a tendencia már önmagában is elég idegesítő lenne, de a szövegben hemzsegő anakronizmusok még tovább fokozzák a zavarodottság érzését. A hibrid szóalakok a korábban vázolt idegen környezetbe kerülve elveszítik elsődleges funkciójukat, és – jobb esetben – üres kifejezésekké válnak, vagy – és sajnos ez a gyakoribb – egyszerűen kibuknak a szövegből. Mindezt azért fontos, mert a kötet nyelvezetének megítélésén áll vagy bukik a Névsorolvasó sikere (nem az eladott példányszámra, hanem a befogadásra gondolok), a történetek és tanulságok ugyanis gyakran feloldódnak a fent leírt beszédmódban, ebből következően, akinek bejön az általam modorosnak titulált stílus, az a sztorikat is élvezni fogja, akit viszont – hozzám hasonlóan – idegesít az erőltetett kontamináció, az az életpályák ábrázolását sem érzi majd magáénak.
A különbözőség és a közös lényeg párhuzamos artikulációja a stílustól függetlenül is problematikus. A rendkívüli személyek névsora akkor állhat össze egységes szerkezetté, ha a szöveg sikeresen hangsúlyozza kiválóságukat. Izgalmassá – vagy egyszerűen csak olvashatóvá – viszont éppen az egyedi vonások, változatos narratívák tehetik a „novelláskötetet”. Ebből következően az elbeszélés módjára szűkített elemzésnek a két szélső értékre kell koncentrálnia: ha mindenki ugyanúgy különböző vagy másként ugyanolyan, akkor szöveg egysíkúvá válik, elveszti a koncepcióból eredő izgalmát. Mivel a fülszövegtől kezdve az írások implicit állításáig mindenhol a kiválóság (az ember embersége!) a szövegben felbukkanó alakok közös pontja, az egyediséget biztosító narratívának is ehhez kell mérnie magát. Ha ezt sikerül elérni, akkor az állandóság és változatosság minden igényt kielégítő elegye jöhet létre. Az aránytalan elosztásról nincs értelme beszélni, mert a Névsorolvasó történetei ügyesen lavíroznak a két szélsőség között, és egy, a stiláris problémáktól független, termékeny séma alapján dolgozzák fel a szerző hőseinek életét. Mindvégig érdekfeszítően, mégis ügyelve a kohéziót biztosító állandóságra.
A szöveg a folyamatosan hangsúlyozott célját tehát az egyéniségek felől nézve eléri, hiszen hitelesen mutat be számos, valóban nagyszerű embert. Történelemszemléletét a szóhasználatban érvényesülő anakronizmus nem befolyásolja jelentősen. Múltba tekintő attitűdje az aktuális értelmezések számára is termékenynek bizonyul. Ez alól csak a teljesen indokolatlannak tűnő kiszólások és öntelt hátbaveregetések képeznek kivételt. Nem értem, mi szükség van az olyan nevetséges frázisokra, mint a „gyerekek kedvéért”, az „aki tudja, tudja”, a „fölmondom a leckét”, stb. Semmi funkciójuk nincsen, hacsak nem a mindentudó szerző apoteózisa. Vagy esetleg – ez a rosszindulatú magyarázat – Bächer ezen a ponton igyekszik kihangsúlyozni a stiláris anomáliákat a narratíva kárára. Mert a nyelvezethez hasonlóan ezek a felesleges részek is tönkretehetik a befogadás élményét, megkérdőjelezve a korábban feltételezett szemlélet helyességét.
Dicséretes koncepció, felemás megvalósítás – nagyjából így foglalható össze néhány szóban a Névsorolvasó. Minden korábban említett erényét felülírják a bosszantó hibák, így a megindító történetek gyakran erőltetett példabeszéddé, a komikus élethelyzetek idegesítő viccekké válnak. És ez utóbbi esetekben érhető tetten igazán a modoros beszédmód. Bächer egy helyütt megjegyzi, hogy „viccelek, gyengén”, de az önironikus kijelentés éppen az első olvasatban rejlő tartalom ellenkezőjére utal. Vagyis: ez a bárgyú félmondat a szerző fogalmai szerint vicc volt, aminek e kijelentés pillanatától kezdve új értelmezési sémája van. Mivel beismeri, hogy nincs humorérzéke, saját fogyatékosságának elfogadásában látja a humor forrását: a „viccelek, gyengén” ettől kezdve azt jelenti, hogy viccelek, mert gyengén viccelek. A bárgyúságot általános létezési móddá terjeszti, és ez egyáltalán nem használ a szövegnek. Különösen akkor nem, ha a játékosság, vagyis a „komoly” téma ellenpontozása a cél.
